Antiszemita – ez talán az Úristen egyik álneve. Az antiszemitizmus mindenesetre: műve, a Genezis, az örökkévaló Teremtés része. Kegyesebb pillanataiban kiválasztottságnak nevezi.
Aki tehát azt mondja: „büdös zsidók” – nem is tudja, mit mond.
Azt mondja: „választott nép”.
De mire s mi végre választott?
Ezek a zsidók mindig hajlamosak voltak összekamatyolni a hencegést a sirámokkal. Semmitől sem esnének annyira kétségbe, mint hogyha egyik pillanatról a másikra nyoma se maradna az antiszemitizmusnak, és ők is épp olyanok lehetnének, mint mások.
Az antiszemitizmus tehát a zsidó gőg, mártír arisztokratizmus fő fenntartója. Ez a legrosszabb az egészben. Mert akit sokáig lenéznek, az előbb-utóbb elkezd fölényeskedni. Már – persze – ha nem pusztul bele.
A magyar zsidók zöme azonban csak bitorolja az antiszemitizmusnak nevezett kiváltságot.
Először is jó részük álzsidó. Nemcsak azért, mert rossz nyelvek szerint jobbára kabar és kazár és iráni alán származékok. Hanem azért, mert talán már rég eszükbe se jutna, hogy zsidók, ha nem juttatnák állandóan az eszükbe. A magyar zsidók tehát a létüket is az antiszemitizmusnak köszönhetik. Nemcsak a pusztulásukat.
Mivel immáron nyilvánvaló: az antiszemitizmus a Gondviselés jele – az is világos, hogy nem a zsidókon múlik. És nem is a nem-zsidókon. Hiszen olykor nem is kellenek hozzá zsidók.
Erdélyben például a magyarok is kitűnően betöltik a zsidók hagyományos szerepét. (Ott róluk mondták és mondják, hogy lázadók meg lázítók, összeesküvők és idegen érdekek kiszolgálói, a kommunizmus szálláscsinálói és megdöntői, beolvadni képtelenek, a többségi gazdanemzet elárulói. felülreprezentált törpe kisebbség, amely asszimilálni akarja a többséget és uralkodni kíván fölötte – és csak azért panaszkodik, túlérzékenyen, a többségiek magyargyűlöletére, hogy ezzel megvédje és palástolja kiváltságait.)
Némelyek szerint az antiszemita és a nem antiszemita között csak az a különbség, hogy az egyik őszintébb. A jól nevelt úriemberek állítólag abban különböznek a többiektől, hogy tudnak uralkodni az arcvonásaikon. Még akkor is, ha zsidókkal van dolguk.
A zsidók között is sok az antiszemita, de szégyelli, mint a lélek nemi betegségét. Vagy mint a buzgó katolikusok az öngyilkost a családban.
Mivel tehát az emberiség nem osztható zsidókra és antiszemitákra, kérdés, hogy egyáltalán felosztható-e az emberiség, és ha igen, érdemes-e. Talán meg kellene végre kísérelni jókra és gonoszakra, értelmesekre és ostobákra osztani föl az emberiséget, annak kínos tudatában, hogy gonoszak és ostobák nélkül nincsen emberiség, és létezésének talán nem is lenne értelme.
Az antiszemitizmus örök, akár a gravitáció. Föltehetőleg a Marson is létezik, talán akkor is, ha ott élet nincsen. Más naprendszereken is létezik, még ha ott nincsenek is zsidók. Egészen biztosan minden naprendszernek megvannak a maga zsidai.
Az antiszemitizmus örökkévalóságát bizonyítja, hogy az elmúlt ezer-kétezer esztendőben a zsidógyűlöletnek a legkülönbözőbb, egymásnak meredeken ellentmondó érvei voltak. A zsidót éppúgy utálták, amikor ki volt rekesztve a többségi társadalomból, mint amikor belekerült. Amikor marhahajcsár volt, és amikor gyermekorvos. Amikor nem volt választójoga, és amikor miniszter lett. Amikor más nyelvet beszélt, és amikor a befogadók nyelvének tudósa lett. Amikor ragaszkodott vallásához, és amikor kitért. Amikor tollúval házalt, és amikor Nobel-díjat kapott. Amikor tüdőbajos segédkönyvelő volt, és amikor kommandós katona. Netán aszkéta könyvmoly vagy harácsoló üzletember. Amikor próféta és amikor uzsorás. Amikor egyistenhitet alapított, és amikor kommunista pártot. Amikor Jézus Krisztus volt a neve, amikor Péterként római pápa, amikor Marxként forradalmár. Gyűlölik, ha Máramarosban paraszt, ha Bécsben Freud, ha a Kozmoszban Einstein.
Zsidógyűlöletről, úgymond, csak a kereszténység léte óta beszélhetünk – mégsem hiszem, hogy benne a megkereszteltek tudatalattija lázadozna a keresztelők ellen. Még ha igaz is, hogy az első keresztelők zsidók voltak. Nem hiszem, hogy az antiszemitizmus valamiféle ideológiai Oidipusz-komplexus, avagy a lélekbosszúja az ostorozó-újító próféták és evangélisták ellen. Még akkor is, ha minden, zsidók alapította új tan, hit, mozgalom, ideológia előbb-utóbb fölfalta őket. Amit zsidók alapítanak, az előbb-utóbb zsidóellenes lesz. Ebben az értelemben a zsidók: a forradalmaknak nemcsak a szülői, de a gyermekei is. Akiket minden valamirevaló forradalom fölfal, mert különben éhen hal. Minden zsidófaló, miként minden magyarfaló vagy románfaló úgy tesz, mintha különben éhen halna. Ideológiát keres éhsége igazolására, így tanítja kannibalizmusra az igét, a filozófiát.
A zsidók halálfélelemmel őrzik és rombolják a hagyományt.
Csakis a zsidók mértéktelen önhittségének tudom be, hogy azt képzelik, az emberiség képtelen megbocsátani nekik legfőbb találmányukat: az Istent. Az Istent azonban nem a zsidók találták föl. Legfönnebb megtalálták: a rendetlenségben, a sok-sok bálvány és istenség között. Igaz, ez is jó érzékre vall; lecsatlakoztak az Egyedül Üdvözítőhöz. S ők nevezték meg, titokban, a nyelvükön Megnevezhetetlent.
Ízléstelen föltevés, hogy a zsidók filozófiai karrierizmusa, lobbizó hajlama, törleszkedése a hatalmasokhoz ügyeskedte ki: Isten fia közülük való legyen. Hogy, úgymond, föláldozták: megérte nekik az örökkévaló, magas kapcsolat.
Szomorú, szívet lazító szentségsértés, hogy némelyek magát Szűz Máriát is – ki egyébként Patrona Hungariae – lezsidónézták.
Az antik Róma populistái odáig mentek, hogy a Császár és Jupiter nevében az egész Szentháromságot lezsidóbagázsozták.
Namármost.
A térítés tömegkommunikációjának egy csöppet manipulálnia kellett a Megváltó – és halála – adatait. Ez nem esett nehezére a kezdet jobbára zsidó származású agitátorainak, publicistáinak, egyházpolitikusainak, ideológusainak. A feladat a következőképpen festett. Először. Nem volt szabad túlságosan provokálni a császári birodalmat egy olyan mozgalommal, amelynek vezérét Róma parancsára végezték ki. Ez nyíltan Róma-ellenes színben tüntette volna fel a mozgalmat. Tehát egy kicsit el kellett misztifikálni a kivégzést: mintha nem egészen Róma akaratából történt volna. S a világ bedőlt. Holott mindenki tudta, a megfeszíttetés latin stílre vallott; a zsidók legfönnebb megkövezhették volna a halálraítéltet.
A keresztre feszítés auktorainak elködösítése Krisztus származását is némileg elmosta. Ha a zsidókra haragszunk a haláláért, kicsit elfelejtjük, hogy maga is zsidó volt, mielőtt Istenné lett.
A zsidók történelmi ostobasága, hogy hisznek a kiválasztottságukban, tehát az antiszemitizmusban. Amely pusztítva megtartja őket. Sok zsidót csak a gyűlölet tesz zsidóvá.
Nincs pökhendibb hit a pogromok túlélőjének hiténél. Azt hiszi, amiért ő valamiképp megmenekedett – a zsidóság halhatatlan. Holott csak a gyűlölet halhatatlan. Ha az avarokat úgy gyűlölték volna, mint a zsidókat, soha nem tűntek volna el: tele lenne a világ avar diaszpórával.
A zsidók között semmivel sincs több zseni és tökfilkó, mint ugyanannyi kékszemű vagy tömzsi, balkezes, avagy veres hajú között, aki valamitől állandóan fél.
Ha azok között, akiknek állandóan félniök kell, előbb-utóbb több lesz az okos vagy a kelekótya – akkor a zsidók között is több van.
Érdekes tétel, hogy az antiszemitizmus valójában az első és legrégibb populista értelmiségellenesség, amely talán enyhül és eltűnik, amint az emberiség értelmiségivé válása tömeges lesz. Csakhogy a gyűlölet távolról sem csak az értelmiségi zsidókat sújtotta – és soha nem volt minden zsidó értelmiségi.
Zsidó kétféle van. Akiről mások mondják – és aki annak vallja magát. A kétféle zsidó között óriási a különbség, de ez a különbség időnként – például a krematóriumban – elenyészik.
Az a magyar azonban, akit mások zsidónak tartanak, vigyázzon hetedíziglen.
Ha szenvedélyesen, akár az életét is kockára téve, vallja a maga magyarságát – akkor magyarkodó zsidónak nézhetik. Kompenzáló neofitának, ízléstelen túlbuzgónak.
Ha viszont ösztönösen, tapasztalatból, politikai jó ízlésből, jól fölfogott magyar nemzeti érdekből is; mértéktartásra és tárgyilagosságra, józan önmérsékletre és kitekintésre buzdít, a szélsőségek és gyűlölségek ellenében – akkor megeshet, hogy lekozmopolitázzák.
Lecsirkefogó-internacionalistázzák.
Egy zsidónak nézett magyar – egyre megy, hogy származása, nyolcadzsidósága, avagy orrának állása ád-e erre ürügyet – köteles tehát gondosan palástolni, ha a Himnusztól még mindig kibuggyan a szeméből a könny, de azt is, ha még most sem egy szélsőjobboldali párt alakításán töri a fejét.
Egy zsidónak nézett magyar csak titokban lehet szerelmes valamely politikai pártba – ha jót akar annak. Tilos dicsérnie a Köztársaság elnökét, nehogy kompromittálja. Ha sokat jártatja a száját Európáról, még kiderülhet: nem Magyarországot akarja európaivá tenni, hanem Európát szeretné magyartalanítani. Egy zsidónak nézett magyar ne járjon táncházba, ne gyűjtsön parasztbokályokat, mert az rosszul áll neki. Egy zsidónak nézett magyar kezelje tapintatosan, ha világnyelveket beszél. Angolul is csak hallgasson.
II.
- Van két hipotézisem:
a) Magyarország a világ első országa, amelyben meg lehetne szüntetni az antiszemitizmust.
b) Magyarország a világ utolsó országa, ahol meg lehetne szüntetni az antiszemitizmust.
Az elsőt könnyű megvalósítani.
Például: minden magyar – zsidónak nyilvánítja magát. Hasonló törekvésekről, mint a magyar(országi) zsidók titkos igyekezetéről úgyis hallottunk már rebesgetni…
Érdemes mérlegelni, mit nyernénk és mit veszítenénk. Ha zsidónak nyilvánítja magát tíz-tizenötmillió magyar, talán sikerül elmagyarosítanunk a világ zsidóságát. Ezzel létszámunk, politikai, gazdasági és szellemi súlyunk a nagyvilágban hallatlanul megnőne. A viszony Magyarország és Izrael között afféle lenne, mint volt pásztor korunkban a téli és nyári szállás között.
A második cél (hogy Magyarország legyen az utolsó ország a világon, ahol megszűnik az antiszemitizmus) nem igényel külön erőfeszítéseket. (Egyébként, tragikusról komolyra fordítva a szót: őszintén szólva nem hiszem, hogy Magyarországon egy vércseppnyivel is több lenne ez az ellenszenv, irtózás, gyűlölet, mint Ausztriában és Romániában, Lengyelországban és Franciaországban, Ukrajnában vagy Oroszországban, az USA-ban vagy egyebütt; Ausztriában, Romániában és Lengyelországban a zsidók számának rohamos megfogyatkozásával csak nőtt az egy főre eső antiszemitizmus; azt pedig már láttuk, hogy a zsidógyűlölet nem enyhült sem akkor, amikor – és ahol – a kapitalizmust buktatták meg, sem ott és akkor, ahol a kommunizmus múlt ki; föltehetőleg minden válságnak és minden konszolidált állapotnak szüksége van a maga zsidaira; elképzelhető, hogy amikor és ahol már egyáltalán nem lesznek zsidók, némelyeket kineveznek zsidókká: esetleg sorshúzással zsidókat választanak, ahogyan passiójátékhoz megfeszítendőt, alkalmi Krisztust szemelnek ki; a zsidó ma – és immár hosszú ideje – nélkülözhetetlen indulati közhely; ha eltűnne, pótlékról kell gondoskodni; ilyen ma Romániában a magyar…)
- A fenti, maximalista célok helyett kitűzhetők jóval szerényebbek is. Például: hogy a politikai, szellemi folyamatokról ritkábban jussanak eszünkbe a zsidók.
Ez, persze, keresztülvihetetlen. Ha már nincsenek zsidók, akik ezekről eszünkbe jussanak, hát eszünkbe jutnak majd a nemlétező zsidók. Nemcsak lóvá lehet tenni valakit – zsidóvá is. - Az antiszemitizmust, mint a szifiliszt, egy ideig tagadni és titkolni lehet. Amíg ki nem tör. Kitörni pedig akkor szokott, amikor vannak, akik már nem titkolják, hanem büszkék rá.
- A zsidóverőnél csak az ellenszenvesebb, aki tüntet azzal, hogy egy zsidóhoz is leereszkedik: emberszámba veszi. Ez embertelen. Rosszabb a nyilvános adakozónál.
- Attól tartok, a gyűlölet az emberiség egyik elemi szükséglete. Kielégítésének egyik praktikus formája az antiszemitizmus, a magyargyűlölet, a romángyűlölet és a többi. Ahogy a szomjúságot olthatja víz, vér, alkohol.
A zsidó nem azért ingerlő, mert más, hanem azért, mert olyan. Mert ugyanolyan lenne, mint mindenki más – ha hagynák. Így azonban itt bujkál köztünk – ki gondolná, hogy álruhás marslakó? Pedig az. A gyűlölet és a félelem, a gyanakvás és a megvetés, az irigység és a kirekesztés mindenkit mássá tesz. A fattyakat is mindenkor mássá tette, hogy összesúgtak a hátuk mögött – még akkor is, ha miniszterek, professzorok vagy hadvezérek lettek; volt bennük valami titokzatos és szégyellni való. (Romániában éppen így néznek némelyek, összehúzott szemmel, a bozgorokra…) Nos, a zsidók mintha az emberiség – vagy az Isten – törvénytelen gyermekei lennének, összesúg hátuk mögött az íratlan történelem.
Csak az első keresztényeknek bocsáttatik meg, hallgatólagosan, hogy zsidók voltak. Azóta minden zsidóból lett keresztény: csupán kikeresztelkedett. A pogányból, bálványimádóból, totemhitűből nagyapa korában is lehet keresztény. A zsidónak még a dédunokáját is számon tartják: zsidó származású.
III.
Őszintén szólva nem hiszem, hogy valaha is meglehetünk antiszemitizmus nélkül. Legfennebb az antiszemitizmus tárgya (és ezért a neve is) változhat meg – ettől azonban nem lesz szebb, jobb, kellemesebb. Teljesen mindegy, hogy ez a fajta gyanakvó keresése a gyűlöletre-méltóságnak milyen embercsoportot szemel ki. (A romániai magyar bármit tesz, gyűlölői sanda szemmel néznek rá: ha olyan jól rúgja a labdát, hogy nem hagyható ki a legjobb csapatból, akkor miért hívják Bölöninek, miért nem változtatja meg a nevét; ha tekintélyes orvos, azt hírelik, hogy román betegeivel nem törődik, netán meg is öli őket; ha kevés beszédű, akkor gyanús titkai vannak; megdöbbentő, hogy milyen metalogikával rendeződnek érzelmi ideológiává a helyi sovinizmus érvei a magyarok ellen: rémhírek és rágalmak, tények és tény-értelmezések hitetik el, hogy a magyarok valaminő ázsiai kétszínűséget és kegyetlenséget hordoznak a génjeikben, alattomosak, és hatalomra törők; az erdélyi kérdés a román sovinizmus megfogalmazásában: egyetlen vérvád a magyarok ellen… Transsylvania egy román Solymosi Eszter, akinek a magyarok vették a vérét.)
Azt hiszem, semmi emberi akadálya annak, hogy a jövő században elterjedjen a rémhír: az albinók terjesztik a bőrrákot. A vörös hajúak a tüdőrákot. A balkezesek a depressziót.
Betegségeit, bűneit az emberiség szívesen vetíti kiválasztottakra: boszorkányokra és démonokra, balszerencsét hozókra és rossz előjelekre, üstökösökre és varázslókra. Különösen a tömegesen elkövetett bűnök esetében van szüksége maga helyett bűnhődőkre, akiket máglyára küldhet.
Mulatságos és képtelen vállalkozás lenne hajszálpontossággal kimutatni, hogy az emberiség több jót, avagy több rosszat köszönhet a lengyeleknek vagy a négereknek. A zsidóknak vagy araboknak.
A magyar zsidók és a filoszemita magyarok lexikonnyi példatárral próbálják bizonygatni, hogy a magyarság mennyi szellemi és anyagi kincset köszönhet a zsidóknak – az antiszemiták ugyanígy bizonygatják a fordítottját. Ami azonban a legfigyelemreméltóbb az egészben: a zsidók elleni vádak „geológiai” rétegeinek hallatlan különbözősége térben és időben. Ha csak az elmúlt ezer esztendő vádpontjait gyűjtjük egymás mellé (Spanyolországban és Galíciában, Ausztriában és Ukrajnában, Moldvában és Angliában stb.) kitetszik, hogy mindig az adott hely és idő aktuális társadalmi, gazdasági, vallási, közérzeti stb. feszültségei csapódtak ki a zsidóellenességben. Mint egy próbababát, úgy igazították-öltöztették az időszerű gyűlöletdivat szerint a zsidót; úgy mintázták újra a portréját.
Metalogika – szerepelt fentebb –, de hát ez a kifejezés csak azt jelzi, hogy más logika. Amely elviseli egymás mellett az ellentétes, egymásnak a megsemmisítésig ellentmondó érveket, tényeket. Ahogy a zsidó egyszerre szeplős, vörösesszőke, horgas orrú, elálló fülű és piknikus, másrészt negroid, vastag ajkú, gyapjas hajú, harmadrészt sápadt, magas homlokú, törékeny, sima fekete hajú és így tovább, azonképpen a zsidó gyáva, kehes, rövidlátó, ügyetlen, illetve terrorista, forradalmár, azazhogy félszeg, bújkáló, zárkózott, avagy lázító, agitátor, erőszakos, pontosabban filosz hajlamú, elvont gondolkodású, okoskodó, „bölcs rabbi fajta”, de tulajdonképpen materialista, kalmár, ügyeskedő, pénzsóvár, feketéző, tőzsdespekuláns, azazhogy ideális gyermekorvos, nyelvtanár, hegedűművész, de mégis inkább bankfiú, zsurnaliszta, karikaturista, filmproducer, voltaképpen azonban mezőgazdasági bérlő, kocsmáros, ócskás, igazából viszont kávéházi ember, bohém, zene- és irodalombarát, tulajdonképpen opportunista, köpenyegforgató, kaméleon, lényege szerint azonban szélsőséges, túlzó, egzaltált, kiszámíthatatlan, ám ha jobban megnézzük, meghunyászkodó stréber, tipikus eminens és szürke eminenciás, udvaronc.
Az emberi jellemek, tulajdonságok jóformán teljes tipológiai választéka vonul fel e portrékban. Ki-ki a zsidóban fogalmazta meg, amit az emberben utál vagy becsül.
A zsidó az a bizonyos kályha, amelytől a gyűlölet táncba indul. Halálra táncoltatáshoz.
Az igazság az, hogy az emberiség történetében bármely megkülönböztető jegy mindenkor tökéletesen elegendő volt a haraghoz, a halálhoz. Ahol nincsenek zsidók, ott csináltak maguknak az emberek. Katolikusok és hugenották, guelfek és ghibellinek, kálomisták és pápisták, alszegiek és felszegliek, fehérek és vörösök, déliek és északiak, kurucok és labancok, új-hitűek és óhitűek, pogányok és keresztények harcából áll a világ. A zsidógyűlöletben ott rejlik egyfajta népfront nagy esélye: a nemzsidók egységének lehetősége. Talán ez az oka annak, hogy akik – például egy diktatúra érdekében – át akarják hidalni az összes többi ellentétet, gyakran folyamodnak az antiszemitizmushoz, e ragyogó panaceához, társadalmi és nemzeti placebohoz.
IV.
A zsidók elleni minden vád igaz és hamis. A zsidók valóban lázadók és meghunyászkodók, gyávák és vakmerők, filozófusok és kalmárok, kirívók és beolvadók, próféták és kurafiak, udvaroncok és ellenlábasak. A zsidókra mindaz érvényes, ami az egész emberiségre.
A zsidókat sosem hagyták zsidóknak maradni, és sosem hagyták nem-zsidókká lenni. Megölték őket, ha zsidók maradtak, és megölték őket, ha nem maradtak zsidók.
Meg kellene végre írni a bűnbak lélektanát, el kellene merülni végre a bűnbak bűntudatában és ártatlanságában.
A zsidó abban különbözik másoktól, hogy vele szemben nem az ártatlanság, hanem a bűnösség vélelmezése működik. Neki kell bizonyítania ártatlanságát, ám ez lehetetlen, mert nem személyes bűneiért ítélik el. Betuszkolták egy kollektív szerepbe.
A zsidónak nincs alibije a történelemben – legfennebb az Úr színe előtt.
V.
Aki vakarózik, annak a mindennapi életben nem kell bizonyítania, hogy viszket. Ha valaki mégis bizonyítékot követel rajta, a viszketeg hirtelenében talán el sem tudja dönteni: ő őrült-e meg, avagy a számonkérő.
A leggroteszkebb, ha az érintettnek azt kell bizonyítania, hogy egyáltalán: van antiszemitizmus. (Romániában is az a legeszelősebb jelenség, hogy a kézenfekvőt, a nyilvánvalót –, hogy van és működik a kemény magyarellenesség – nemcsak tagadják, de szónoki fordulatokkal a bizonyítékait követelik: „tessék kérem megmutatni, hogy hol és miképpen üldözik itt, kérem, a magyarokat? Ellenkezőleg, itt valósággal kiváltságosak!”)
Amíg lappangási idejét éli, amíg szemérmes, amíg illetlenség a vállalása, bizony nehéz rajtakapni: amikor aztán kitör (a nemlétté álcázott eufemizmusokból) és gyilkol, kinek kellenek már és mire jók a véres bizonyítékok? Amelyek ugyan visszamenőleg is bizonyítják a létezését, és egyben előre menőlegesen is, hiszen nem a semmiből születik és nem enyészik semmivé – mégis, a vad vagy törvényesített pogromok közötti időszakban, amikor a gyűlölet kérődzik, két gyilkosság között álszentül somolyog a gyilkos: a zsidó csak képzelődik, paranoiás és túlérzékeny.
A zsidót legfőképp a megkülönböztetés teszi különbözővé. Addig gyanakszanak rá, mígnem gyanúsan viselkedik.
A jólnevelt, illedelmes gyűlölködő tudja mi a comme il faut. Mint ahogy tudja, mekkora a különbség aközött, hogy lefektet egy zsidó lányt, avagy elveszi feleségül.
A finomlelkű, humanista zsidógyűlölő mélyen elítéli a kegyetlenkedést, gyilkolászást, bár megérti okait, és kenetesen figyelmezteti, a zsidókat: „azért” ők is hibásak ebben. Mert nincsenek tekintettel a zsidókkal szembeni magyar érzékenységekre. Mert túlreagálják a zsidókkal szembeni magyar érzékenységet. Mert politikai (irodalmi, publicisztikai, tudományos, pénzügyi stb.) hangadó szerepet vállalnak, mintha nem tudnák, hogy szerepvállalásuk irritál. Mert úgy viselkednek, mintha Magyarországon lenne antiszemitizmus, holott nincsen. (Voltaképpen ők terjesztik, tiltakozásukkal, az antiszemitizmust.) Mert – zsidós arcukkal, nevükkel, gondolkodásmódjukkal beülnek magyar pozíciókba, és csodálkoznak, ha ez ellenszenvet vált ki. Mert pártvezérkednek és tévéműsorokat vezetnek ahelyett, hogy meghúznák maguk; ők termelik újra. Naponta, az antiszemitizmust. Mert magyarkodva túlkompenzálnak, holott a lelkük mélyén zsidók és idegenek maradnak. Mert mindent, ami idegen a magyar néplélektől: kapitalizmust, kommunizmust, internacionalizmust, kozmopolitizmust ők hoztak a magyarságra. Mert szerénytelenek és gátlástalanok: a rabbiivadék is díszmagyart öltene. Mert fölényeskednek és mert alázatoskodnak. Mert álszerények és mert prepotensek. Mert elzárkóznak és mert szerepelnek. Mert nem vállalják a zsidóságukat és mert tüntetnek vele. Mert összebújnak és mert szétszóródnak. Mert gettósítják magukat és mert befurakodnak.
A finomlelkű, humanista zsidógyűlölő rosszallóan cöcög, ha az antiszemitizmus lumpenjei agyonvernek egy zsidó öregasszonyt: megelégedne azzal, ha többé nem látna egyetlen zsidót sem, de ebben neki nem lenne semmi szerepe. Ő az összkomfortos gyűlölet híve: cselekvő bűnt nem venne a lelkére. Ő nem is zsidógyűlölő; önnön, meghitt körében ez csak magától értetődő, természetes távolságtartás.
Ha valakiről – meglepő módon – nem lehet biztosan tudni, hogy zsidó-e vagy sem, finomlelkű antiszemitánk nagy zavarban van. Érzi, hogy kétféle portrévá állhatnak össze benne ugyanarról az emberről gyűjtött ismeretei. Ha íróról van szó, műveinek kétféle olvasata lehetséges. Egy világ dőlne össze benne, ha kedvenc írójáról kiderülne: a dédapja nem sváb volt, hanem zsidó.
Van egy előkelő, kimondatlan, arisztokratikus, glaszékesztyűs antiszemitizmus, amelynek nincs szüksége sem szavakra, sem érvekre. Valaminő kaszt-tudat ez: olyan, mint a híres, bohém, mecénásbankár kiszólása: „én szeretem a kurvákat, de nem a családban”. Ilyen családokban azt, hogy „Weisz úr”, arcukon láthatatlan fintorral mondják ki. De azért érték-elvűek: megadják a zsidó zongoraművésznek, ami a zsidó zongoraművészé, ahogyan a cigányprímásnak is, ami a cigányprímásé – és ha a város legjobb gyermekorvosa zsidó, akkor azt hívják ki, ha nagyon beteg a gyerek. És a családfő kezet is fog vele!
VI.
(A magyar antiszemitizmus egyik éltetője a magyar zsidók internacionalizmusa. Circulus vitiosus. Valahányszor a magyar nemzeti érzés átcsapott nacionalizmusba, s a nacionalizmus gyűlöletbe, egyik célpontja a zsidóság volt. Megkérdőjelezte a magyar zsidók magyarságát, megölte, zsidóként, nemcsak Radnótit és Szerb Antalt, de Karácsony Benőt és Ligeti Ernőt is. [Ligeti az erdélyi magyarságnemzeti jogainak egyik legbátrabb és következetesebb védelmezője volt – a nyilasok ölték meg.] Nos, a zsidók önvédelmi reflexe sajnos minden hangosabb nemzeti szóban az előjelét, a vészjelét vélte fölfedezni a nacionalizmus és gyilkos gyűlölet újabb tetőzésének. A nacionalizmus paroxizmusig felfokozott változatának tekintett jobboldaliság, azaz a fasizmus fő üldözöttjei, a zsidók, így lettek az antifasizmus fő ellenfelének tekintett, internacionalistának képzelt baloldal és kommunizmus hívei. Amíg ki nem ábrándultak belőle. Am elég ideig ahhoz, hogy kompromittálják a baloldalt, az pedig őket. Ebből a körből aztán nincs is menekvés. Az emlékezet is csak a rovásukra rostál és retusál. Könnyen felejti el a színmagyar bűnösöket, és könnyen a kommunista diktatúra ellen lázadó magyar zsidókat. Nincs kiút: a kapitalista is zsidó, a kommunista is zsidó. Hitlernek igaza volt …)
VII.
Az antiszemitizmus tehát örök: túléli a zsidókat is. Ami elég nagy kunszt.
Aki egyértelműen zsidó, aki zsidónak vallja-érzi magát, annak végül is van egy (ugyancsak egyértelmű) útja: Izraelbe. Ha mégsem vándorol ki (noha ezer-kétezer év alatt megtanulhatta, hogy egyebütt a legjobb esetben is csak civilizáltan megtűrt lény lehet) – akkor magára vessen. Ha pedig azért nem vándorol ki, mert Izraelben még jobban félne – valaminő helyi világháborútól, monumentális nemzethaláltól – akkor is magára vessen.
Mit tegyen azonban az, aki – bár nem tagadja, hogy zsidó származású, avagy van benne „zsidó is’’ – minden pofon, arcul köpés, halál, megalázás ellenére mégis a magyarságához (németségéhez, franciaságához stb.) ragaszkodik? Belátja, hogy ez egyoldalú szerelem, de nem tud nélküle élni. Meghalni sem. Magyar az anyanyelve, a kultúrája, a történelemtudata, magyarok az érzelmei. (Különösen bizarr a helyzete annak, akinek édesanyja „árja”, őskeresztény, édesapja pedig zsidó vagy zsidó származású; a világon mindenütt: ő zsidó az antiszemitáknak. De van egyetlen hely, Izrael, ahol ő akkor sem zsidó, ha akarná…) Neki vigyáznia kell, hogy szemérmesen és ízlésesen legyen magyar, tartózkodóan és hivalkodás nélkül, nehogy ráreccsenthessen bárki: renegát túlzó. És ne habozzon, ha életét kell adnia a hazáért; ebben nem kell tartózkodónak lennie. Ezen kívül ügyeljen arra, hogy közben sose hallgasa el zsidó ükpapáját – már csak azért is ügyelnie kell erre, mert különben a tájékozatlanok, akik a zsidó nagypapának nyomát sem látják a homlokán, a jelenlétében tesznek, gyanútlanul és fölszabadultan, antiszemita megjegyzéseket. És az ember akkor kénytelen a torkát köszörülve, nyögve, nagy kínban habogni:
– Öregem, izé, szóval én is fél/negyed, nyolcad, tizenhatod, harmincketted) zsidó vagyok…
VIII.
A világon semmi értelmét nem látom a cikkezésnek az antiszemitizmus ellen. Lehet, hogy csak annyit ér, mint borotva a szakállnak: rövid időre eltünteti, ami a felszínen van, de növését erősíti. Az emberiség sok ezer, kiváló gondolkodója szólalt meg már a zsidógyűlölet ellen, s nem ért vele semmit. Ki hitte volna 1813-ban, hogy alig egy évszázaddal később százezer s milliószámra gyilkolnak meg zsidó gyermekeket, anyákat, apákat, állami úton?
Ahogy a szerelemre nem lehet senkit rábeszélni, a gyűlöletről se lehet senkit lebeszélni.
Előbb van a gyűlölet, aztán keresi meg az érveit.
Tehát vegyük végre valóban tudomásul, hogy a gyűlölet az elemi emberi szükségletek közé tartozik. A zsidók világtörténelmi szerepe talán ennek a szükségletnek a kielégítése.
Arra a kérdésre nem tudok válaszolni, hogy ki a zsidó és mi a zsidó. Nemigen tudom, van-e különbség aközött, akit az antiszemitizmus tesz zsidóvá, és aközött, aki szolidaritásból zsidó: nem tudom, megkülönböztethető-e, akit zsidóvá neveltek, attól, aki zsidónak született; örökölhető-e avagy megtanulható az a képesség, hogy valakit zsidóként gyűlöljenek; játszik-e ebben szerepet a származás, avagy tökéletes zsidóknak érzik-e magukat a kibucokba kivándorolt, szombatosokból lett bözödújfalusi székelyek.
IX.
Én székely katona-nemesek, református lelkészek, osztrák alkimisták, szász építészek, spanyolzsidó rabbik leszármazottja vagyok. Sosem tagadtam le, sosem tagadtam meg egyik ősömet sem. Persze, lehet, ha fölmenőim között nincsenek zsidók is, eszembe se jut, hogy van bármi bevallani valóm. Ámde, különösen, amióta Magyarországon élek, ezt percenként eszembe juttatják.
A családi legenda szerint zsidó ükapám negyvennyolcban vörös-sipkás honvéd volt, majd Kossuth futára, és nyolc év várbörtönre ítélték. Kilencvenhét éves korában halt meg. A század elején, aggastyánként, egy tömegtüntetés élén haladt, negyvennyolcas honvédsipkájával a fején. Unokája – az édesapám – 1914-ben önként jelentkezett a frontra, 42 hónapot töltött az első vonalban, többször megsebesült, két arany Signum Laudisszal és egyéb kitüntetésekkel, főhadnagyként tért haza. Anyai ágam négypredikátumos székely nemes, a „Háromszéki székely nemes famíliák” (századforduló tájékán megjelent) genealógiai kötetében 1300-ig vezetik vissza családfámat. Elmagyarosodott osztrák-szász ükapám, neve márványtáblán ott ragyog művén: a kolozsvári Szent Mihály templomtornyán. Székely üköm legjobb barátjával, Bolyai Farkassal együtt tanult Göttingában, a Házsongárdi temető egy része az ő pomológiai kísérleti kertje volt, ő hagyta a református egyházra: öreg kolozsváriak ma is Bodor-kertnek nevezik azt a részt. Nagyapám, lécfalvi Bodor Pál Trianon után a székely kulturális autonómiatörekvések egyik harcosa és a marosvásárhelyi Színpártoló Egyesület alapító elnöke volt – Erdélyből való kényszerű eljövetelekor a város hálás közönsége szobrot állított neki a színház előcsarnokában: egyébként egy Szemes Mihály nevű nyilas gyilkolta meg 1914 decemberében. (Nagyapám volt a háromszéki famíliák kötetében közreadott családfa-táblázataiban szereplő utolsó név.)
Tisztességgel és töredelmesen bevallom: ha nem létezne antiszemitizmus, talán jelentéktelen életrajzi adatnak tartanám, hogy „van bennem zsidó is”. Regényeim, esszé- és publicisztikai köteteim egész sorát a kisebbségi magyar sorsnak szenteltem.
Egyoldalú szerelem?
Mindenképpen: szerelem.
Vajon, ha az erdélyi magyarság nem lenne oly sanyargatott, másképp szeretném?
Vajon nevetségessé válok azzal, hogy engem nem lehet kizsidózni a magyarságból?
Nem érdekel. Származásom tényeit sosem tagadtam, s az érzelmeimet sem.
Magyargyűlölőknek magyar vagyok, gyűlölködő magyaroknak nemigen. Mégsem vagyok érzelmi hermafrodita: minden gyűlöletet gyűlölök.
Megjelent az Élet és Irodalom 35. évfolyama 20. számában, 1991. május 17-én. (Arcanum-archívum)
