Ki volt az elvtárs?

A második vonalba került embert nevezték ki árvízvédelmi biztosnak a faluba. Késő este érkezett meg a megyei székhelyről. Nyílt eszű, nehéz ember – okos és gyakorlatias és bátor.
A szakadatlan felhőszakadás úgy eláztatta a falu fölött uralkodó dombot, mint leves a kenyeret. A tapasztalt öregek földcsuszamlást emlegettek; nézték a fákat, hosszú karókat szúrtak a földbe, füleltek.
A nehéz ember összeszedte a falu minden munkaképes emberét. Irtózatos erőfeszítéssel több száz méter hosszú levezető árkot ástak, mélyet. Százötven ember dolgozott, mint a gép, némán és rettegve a földtől. Nem tudom, hány óra hosszat dolgoztak. Tegnap valaki azt mesélte, huszonhárom óra hosszat ástak megállás nélkül mindannyian. Az árvízvédelmi biztos is, természetesen.
A falu megmenekült.
A nehéz ember, az öreg másnap továbbment, egy másik faluba.
A sikeres munkáról mindenfelé megjelentek a méltató hírek. Az öreg neve véletlenül kimaradt. Mondják, elolvasta a híreket és boldogan mutogatta: „Ni, dicsérik a falumat. Hát meg is érdemlik!”

Az ismeretlen ablakos

Körülálltuk a házat.
Hány milliméter vastag az ablaküveg?
Érthetetlen, logikátlan – talán még a fizika törvényeinek is ellentmond: az első emeletig fölcsapó víz nem hatolt be a házba. A lakó nem volt otthon, az ablakok zárva, az üveg nem tört be; az ablakok jól zártak, az üvegeket sűrűn bevert szegek és jól tapasztott gitt fogta.
Valaki a mesterembert dicséri, az ismeretlen ablakost, az elmosódott arcú ablakost, akire már alig emlékszik a lakó. Talán mintha egy kicsit alkudoztak volna vele, talán tojásrántottával kínálták, talán azt is mondta, vele ne alkudozzanak, ő tudja, mit ér a munkája, majd meglátják…
Körülálljuk a házat, az ismeretlen ablakos csodáját.
Másutt ismeretlen hídépítőket, gátépítőket, útépítőket dicsérnek. És ismeretlen hídépítőket, gátépítőket, útépítőket szidnak.
Váratlanok a lelkiismeretesség, a mesterség próbái.

A legrosszabb bűz

A romló iszap súlyos szagát még valahogy elviselték. Nyitott szájjal lélegeztek – és kotorták, takarították, mosták az utcát. De a sarkon a szagot nem lehetett elviselni. lllatszertár volt a sarkon, a nagy, literes vagy még nagyobb üvegek a víz rohamában lezuhantak, eltörtek, pacsuli- és levendula- és gyöngyvirágillat lebegett a dögszag fölött, negédes, rózsaszín tüllruhákat és kimosakodott vasárnapokat és báltermeket és agyonkenceficézett öregasszonyokat és borbélyműhelyt idéző illat – menüett-szag és bonbonszag – és ezt nem lehetett elviselni.
Ezért kell az újságírónak is jól megválasztania a jelzőit.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.