Él Szatmáron egy ősz vívómester, aki minden tehetségesebbnek látszó tanítványának azt mondja: – Fiam, ha jól dolgozol, világbajnokot csinálok belőled! A helyzet az, hogy az „ígéret” néha-néha beválik.
Az olvasó, gondolom, érzi, hogy ezt a „néha-néhát” cseppet sem gúnynak szántam. Mindenkiből a legjobb akarattal és hozzáértéssel sem lehet világbajnokot csinálni, már csak azért sem, mert a dologgal máshol is foglalkoznak. Meg aztán – kettőn áll a vásár –, nem mindegyik tanítvány „dolgozik jól”!
Az ősz vívómester Csipler Sándor, érdemes edző. Jelenleg három hónapig Ausztráliában oktat. Akiről a jóslata legutóbb bevált: Stahl Jencsik Katalin érdemes sportmester.
A jóslat tulajdonképpen kétszer is bevált. Tíz évvel ezelőtt Jencsik Kati Rotterdamból ifjúsági világbajnokként jött haza. És most, amikor talán már senki sem várta tőle, Budapesten a felnőttek között is világelső lett.
– Számítottál erre a sikerre, Kati?
Még ki sem mondtam egészen a kérdést, már érzem, mennyire suta. Mert mit is felelhet rá egy világbajnok? „Hát persze, biztos voltam benne, nagyon jól felkészültem, minden eddiginél nagyobb terhelést vállaltam az edzéseken, az lett volna furcsa, ha nem én nyerem stb.” Még haragudni sem lehetne egy ilyen válaszért, mert ugyebár – a világbajnoknak magabiztosnak kell lennie… Mindezt van időm végiggondolni, mert a válasz néhány másodpercnyi megfontolás után jön, valami hihetetlen nyugalommal.
– Úgy utaztam el Budapestre, hogy szeretnék bejutni a döntőbe. Bár feleannyit készültem, mint csapattársaim – decemberben ki kellett vétetnem a mandulámat, és sokat bajlódtam a derekammal –, idén elég jól ment a vívás. Hét év után ismét megnyertem a hazai bajnokságot, és bejutottam két rangos nemzetközi verseny döntőjébe. Göppingenben, az NSZK nemzetközi bajnokságán Szidorova, Knyázeva és Ardeleanu Zsuzsi mögött a negyedik lettem, a Jeanty Kupában pedig Tordasi és Palm mögött a harmadik. Itt a női tőrvívás színe-java jelen volt, ezért reméltem, hogy a világbajnokságon is beverekedem magam a döntőbe. Amikor ez sikerült, és láttam, hogy kikkel kerültem össze, már abban is bizakodni tudtam, hogy valamelyik érmet megkaparintom.
– No és mi történt a döntőben?
– Az első csörtémet a lengyel Wysoczanskával vívtam és 4:2-re győztem. Szidorova legyőzte Knyázevát, Bóbis pedig Marost. Következő ellenfelem Szidorova volt, 2:0-ról egyenlítettem, aztán megint a szovjet lány ragadta magához a vezetést. 3:2-nél Malacarne, az olasz zsürielnök szabálytalan vívásért többször figyelmeztetett, majd technikai tust ítélt ellenem, és vége volt a csörtének.
– Az újságok azt írták, hogy a fegyvertelen kéz használatáért büntettek…
– Ez tévedés. 3:2 után többször kerültünk közel egymáshoz, nem volt meg a vívótávolság. Ezért engem okolt a mérkőzésvezető. Pedig én támadtam, Szidorovának kellett volna visszalépnie, ő viszont ehelyett alig észrevehetően előremozdult, és félfordulattal benyomta a vállát. Malacarne úgy ítélte meg, hogy én erőltettem a közelharcot. Másnap a magyar vívók is mondták, hogy a lassított felvételről tisztán látszott: én előrelendültem egy lépéskitöréses támadásba, Szidorova nem hátrált, benyomta a vállát.
– Nagyon letört az így elvesztett asszó?
– Bosszantott, mert Szidorovát általában meg szoktam verni. Meg aztán eddig nem is lehetett technikai tussal csörtét nyerni. Vagyis negyedik találatnak nem lehetett technikai tust megadni. Az új szabályt az idén vezették be. Szerencsére nem lett különösebb jelentősége. Bennem mindenesetre megkétszerezte az ambíciót, hogy most már csak azért is megmutatom
Arra gondolok, hogy tíz év alatt, amióta ez a nagy sportolóknál is ritka kiegyensúlyozottságot és valami meghatározhatatlan sejtelmes jóságot sugárzó fiatalasszony a világ női tőrvívásának élvonalában áll, vajon hányszor gyújtották fel benne ezt a szilaj tüzet, ami a beszélgetés során most először érződött ki hangjából.
– Kitől féltél legjobban a döntőben?
– Félni nem nagyon féltem senkitől, mert egyikükkel szemben sem állt rosszabbul a szénám, mint az övék velem szemben. Marostól tartottam a leginkább. Balkezes, kellemetlen stílusú vívó, nehezen tudok kibontakozni ellene. Most 4:2-re legyőztem, de nagyon kínlódtam, megszámolták: tizenkét érvénytelen szúrásom volt ebben a csörtében.
– És Bóbistól, a tavalyi világbajnoktól?
– Tőle nem féltem, de a roppant tét miatt erős szorongást éreztem. Ez volt az utolsó csörtém. Ha legyőzöm Ildit, legrosszabb esetben is holtversenyt vívhatok az aranyéremért, ha kikapok, zuhanás a negyedik helyre. Ám ahogy feltettem a sisakot, visszatért a nyugodtság, amellyel addig is vívtam. Kitűnően tudtam figyelni, láttam minden mozdulatot, nagyon éreztem a vívóidőt, szinte tudtam, mikor indít, mikor kell közbeszúrnom, mikor indíthatok én. Talán még soha ennyire nem élveztem a vívást, mint ezen a 4:0-ás csörtén.
– Hogy érezted magad, miközben Szidorova utolsó csörtéjét vívta a lengyel lánnyal?
– Ültem a helyemen, de sokat nem láttam az asszóból, mert többen is jöttek hozzám gratulálni, hogy na Kati, most már megnyerted! Aztán jött Bóbis Ildikó: „most ne ezt a csörtét nézzem, hanem készüljek fel a szétvívásra”. És próbálta mondani, mit csináljak, hogyan vívjak majd Szidorovával. Akit Ildi 4:1-re vert, s mivel neki már mindegy volt, nekem próbált segíteni. Most, ahogy visszaemlékszem, a körülöttem levők nagyobb izgalomban voltak, mint én, aki nyugodtan vártam, mi lesz, mert olyan jól ment a vívás, hogy biztos voltam benne: az újravívásban legyőzöm Szidorovát. Aztán már nem volt szükség rá, mert a szovjet lány kikapott Wysoczanskától, és én ezzel világbajnok lettem!
– Mit éreztél abban a pillanatban?
– Mit éreztem? Nem is tudom. De várj csak, mutatok egy képet. Amikor másnap ezt a kezembe adták, végigfutott a hideg a hátamon. Azt hiszem, ezen a képen látszik, mit éreztem, s mit éreztek velem együtt a román küldöttség tagjai.
– Volt-e olyan pillanat, amikor veszélybe került a továbbjutásod?
– A selejtező fordulók során nem, bár ott kétszer is kikaptam Zolotovától, de mindig olyankor, amikor már nem számított az eredmény, mert már mindketten továbbjutottunk. A középdöntőben, amikor megint szembekerültünk, és fontos volt számomra az eredmény, 4:1-re legyőztem. Egyébként az egész világbajnokságon csak ezt a két csörtét és a Szidorova ellenit vesztettem el az egyéni versenyben. Itt a középdöntőben talán volt egy veszélyes pillanat. Éppen az első asszóban az olasz Collino ellen már 3:0-ra vezettem, amikor átvillant az agyamon, hogy egy nappal korábban ugyanezen a páston kapott ki Sztankovicstól Kuki Péter, pedig már 4:1-re vezetett. Ezért nem jutott a döntőbe… Elkezdtem kapkodni, 3:1, aztán 3:2! Mintha meg lettem volna kötözve! Nem tudtam megszúrni! 3:3 lett. Az orvos közben már mind kérdezte az edzőt, Tănase Mureșant: állítsam meg, állítsam meg? Hát persze, Kukit is meg kellett volna állítani valamilyen ürüggyel, hogy egy kicsit magához térjen! Nos, hát én megálltam magamtól. Törölgettem a homlokom, igazítottam a zoknimat, húztam az időt egy kicsit, hogy jöjjek helyre. Aztán bevittem a győztes találatot! Kivédtem egy támadását, megijedt, rohant vissza, én lépéskitöréssel utána. Collino megbotlott, s a találat estében érte. A zsürielnök megadta, mert benne voltam az akcióban, már nem lehetett leállítani!
– Eszerint minden simán ment. Könnyebben lettél felnőtt világbajnok, mint ifjúsági?
– Hát azt nem mondhatnám. De Rotterdamban is volt egy pont, ahol elbukhattam volna. Három vereséggel és egy győzelemmel álltam a hatos csoportban, amikor az utolsó csörtében a lengyel Urbanskával kerültem szembe. Ha kikapok, fuccs az egésznek. És Urbanska már 3:0-ra „elment”… Aztán – „utánamentem”. Nyertem 4:3-ra. Holtverseny Urbanskával. Most már én „mentem el” – négyig. És utána többet meg sem álltam a dobogó legmagasabb fokáig. Egy-egy ilyen ponton, ha túljut az ember, az nagyon sokat jelent. Valósággal feldob!
– Mikor álltál még közel a világbajnoki aranyéremhez?
– Kilenc évvel ezelőtt, Moszkvában. Ha a hármas holtversenyhez vezető csörtében nem kapok ki Bóbistól, újravívhattam volna Szamusenkoval az első helyért. Ha a hármas holtversenyben csak egy tussal többet érek el, mint Bóbis vagy Gorohova, enyém az ezüst. De pontosan egyforma találataránnyal kétszer körbevertük egymást. Harmadszor már nem vívattak újra: mindhárman bronzérmet kaptunk.
– Ennél nagyobb csalódás ne érje az embert!
– Nem ez volt a legnagyobb! 1964-ben, éppen Budapesten, első ifjúsági világbajnokságomon nyolc találatig vívtunk, egyenes kiesési rendszerben. 6:0-ra vezettem Kekelja ellen. Kikaptam 8:6-ra! Képzeld, negyvenkét érvénytelen találatomat számolták meg… De most ez a világbajoki cím mindenért kárpótolt.
– Mióta vívsz, Kati?
– Tizenhárom éves korom óta. Tóth Kati, egy osztálytársam járt vívni, mind magyarázta, milyen is a vívás, de „nem lehet azt úgy megérteni, ha nem látod – mondta egy napon –, gyere fel a terembe”. Felmentem, s ottragadtam. Jenei Öcsivel kezdtem, aztán Sanyi bácsi vett kézbe, hogy fiam, ha jól dolgozol… Hát igyekeztem.
– És meddig akarod még folytatni?
A kérdés tulajdonképpen szemtelen, mert Kati alig múlt huszonkilenc éves. A budapesti világbajnokok – Pusch kivételével – mind túl vannak a harmincon…
– Az olimpiáig mindenképpen, aztán ha István engedi – néz férjére, aki a lakásukon folytatott beszélgetés alatt éberen őrködött, hogy minden adat pontos legyen – még egy évig, a Buenos Aires-i világbajnokságig.
Stahl István rázza a fejét: – Nem várjuk meg, hogy kidobjanak. Meg aztán kell már egy öcsike is végre Gabriellának.
Hát ebbe a riporternek nem illik beleszólni. Nem is szól. Csak úgy mondja a magáét. Hogy kérem szépen, hagyni kell ezt a Katit, mert mindig tudta, hogy mit csinál. Nem idegeskedett, nem kapkodta le a sisakját, ha elvették érvényes találatát, nem rendezett jeleneteket a páston, csak vívott. Vívott magáért, de főleg hazája válogatottjáért. Nem türelmetlenkedett, amikor 65-ben, 67-ben, 73-ban és 74-ben „csak” bronz jutott a csapatnak a világbajnokságon, sem amikor 70-ben ezüstöt kaptak. Nem szegte kedvét Mexikó és München bronzérme, nem borult ki, amikor a lányok nélküle nyertek világbajnoki címet Havannában, mert ő éppen szült, csak csendesen elsírta magát a kislányát köszöntő néhány újságsoron. Nem tette önhitté a négy BEK-győzelem, az Universiade aranya és ezüstje, a két országos egyéni és számtalan csapatbajnokság a Steauaval, a Románia Kupa háromszoros elhódítása. Nem panaszkodott, amikor nehéz volt az egyetem, a vívás, a gyereknevelés, a háztartás egyszerre. Nem hagyta el magát, amikor betegség kínozta. Mindig tudta, mi a kötelessége, kinek mivel tartozik. Tudta ezt most is, Budapesten. A világbajnokság megnyerése előtt is, után is tudta.
Csipler Sándornak, Glen-Waverley, Victoria (Australia). „Sanyi bácsi, végre most itt sikerült elérnem régi vágyamat, ezúttal köszönetet mondok Sanyi bácsi munkájáért. Kati.”
Igazán nem Sanyi bácsinak legyen mondva: nem olcsó egy ilyen távirat Budapestről Ausztráliába, amikor olyan szépek a kirakatok a Váci utcában.
Megjelent az Ifjúmunkás XIX. (új) évfolyama 33. számában 1975. augusztus 14-én.
A szerkesztő megjegyzése
Stahl Jencsik Katalin idén, 2024. július 31-én lenne hetvennyolc éves. Szeretettel és hálával emlékezünk rá.
Stahl Istvánné Jencsik Katalin tőrvívó (Szatmárnémeti, 1946. július 31. – Szatmárnémeti, 2009. november 26.) – a bukaresti sajtóban Ecaterina Stahl-Iencic.
1964-ben érettségizett a szatmárnémeti Mihai Eminescu Líceumban, 1972-ben szerzett oklevelet a bukaresti Sport és Testnevelési Intézet (IEFS) Sport és Testnevelés Karán. 1967-ben férjhez ment Stahl István szatmári sportújságíróhoz, házasságukból két gyermek született: Gabriella és Krisztina, utóbbi szintén vívó.
A szatmárnémeti Unio sportegyesületnél kezdett vívni 1960-ban a vívóiskola megalapítója, Csipler Sándor tanítványaként. Mindössze két év múlva megszerezte első – ifjúsági – érmét egy, az akkori Csehszlovákiában lezajlott nemzetközi versenyen. 1964-ben az Unio csapatával országos bajnoki címet nyert, majd 1980-ig a bukaresti Steaua sportegyesületben vívott tovább Andrei Vâlcea és Zilaghi Iosif (Szilágyi József) edzők irányítása alatt. A Steaua színeiben tizenhárom alkalommal nyert országos csapatbajnoki aranyat, hatszor Románia Kupát és kétszer egyéni bajnoki címet.
1980-ban hazatért Szatmárnémetibe, hajdani egyesületéhez, majd miután 1984-ben befejezte aktív sportolói pályafutását, edzőként dolgozott tovább, összesen tizennyolcévet. Több mint száz vívó került ki a keze alól, akik mind eljutottak nemzetközi versenyekre. Az ifjúsági korosztályú világbajnokságokon 1964-ben Budapesten ötödik, 1965-ben Rotterdamban pedig világbajnok lett. Balkán-bajnokságon egy egyéni és két csapatarany volt a jutalma.
A felnőtt világbajnokságokon 1975-ben Budapesten egyéni világbajnoki címet nyert, 1965-ben Párizsban és 1970-ben Ankarában csapatban ezüstérmes volt, továbbá egyéniben 1966-ban Moszkvában, csapatban pedig 1967-ben Montrealban, 1973-ban Göteborgban, 1974-ben Grenoble-ban, 1975-ben Budapesten és 1977-ben Buenos Airesben bronzérmet szerzett.
Világkupa-versenyen Lipcsében 1976-ban és 1980-ban aranyérmes.
Főiskolás világbajnokságokon 1970-ben Torinóban egyéniben és csapatban egyaránt ezüstérmes volt, 1973-ban pedig Moszkvában csapatban aranyérmet nyert.
A Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK) csapatával, a bukaresti Steauával hatszor hódította el, négyszer végeztek a harmadik helyen.
Ötször vett részt a nyári olimpiai játékokon, kétszer szerzett csapatban bronzérmet. Eredményei: 1964-ben (Tokió) csapatban 5. hely, 1968-ban (Mexikóváros) csapatban bronzérem, egyéniben 9. hely, 1972-ben (München) csapatban bronzérem, 1976-ban (Montreal) csapatban 7., egyéniben 7. hely, 1980-ban (Moszkva) csapatban 9., egyéniben 4. hely.
Eredményei elismeréseként a Sport Érdemes Mestere címmel tüntették ki, 2006-ban szülővárosa, Szatmárnémeti díszpolgárává választották.
Forrás: RMDSZ – 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában
Halálának tizedik évfordulóján Stahl-Jencsik Katalin bekerült a vívó sportág hírességeinek a csarnokába, a Hall of Fame-be. Ő a nyolcadik romániai vívó, akinek neve szerepel a Halhatatlanok Csarnokában. A romániai vívás nyolc sportolója, aki a Nemzetközi Vívó-Szövetség (FIE) hírességeinek csarnokában látható: Laura Badea-Cârlescu, Mihai Covaliu, Papp János, Szabó-Orbán Olga, Ana Pascu, Szabó-Lázár Réka, Kuki Péter és Stahl-Jencsik Katalin.
Szabó-Orbán Olga, Ardeleanu-Tasi Zsuzsa, Jenei-Gyulai Ilona és Stahl-Jencsik Katalin. • Fotó: Vívómúzeum
Bodor Gy. Tamás (1936, Brassó) újságíró, szerkesztő – a Bukaresti Egyetem újságíró-filozófia szakán végzett; 1959–1990: a bukaresti Ifjúmunkás szerkesztője, rovatvezetője, kezdetben (öt-hat évig) külpolitikával, később sporttal és olvasószolgálattal foglalkozott. 1990-1992: az utódlap Fiatal Fórum sport-rovatvezetője; utána nyugdíjazásáig a román köztelevízió bukaresti magyar adásának hírszerkesztője.
