Tart még a futball-vakáció, de a labdarúgás, „ez a sokrétű, varázslatos, utolérhetetlenül elbűvölő játék” – ahogyan a Nobel-díjas francia író, Albert Camus jellemezte – tulajdonképpen mindig az érdeklődés reflektorfényében áll. Amikor az emberek nem örvendhetnek egy-egy remek jelenetnek vagy nem bosszankodhatnak gólhelyzetek kihagyásán – a futballról akkor is beszélnek. Örökzöld vitatéma, amelyben minden nézőpont kérdése. Hofi Géza a népszerű magyar parodista jut eszembe:
– Ha például egy játékos kapura lő és a labda csak vánszorog, az egyik szurkoló ezt kiabálja be: erősebben, te marha! A másik: ez erős lövés volt, apuskám, csak rövid!
Fanatizmus, beton, kényelem…
Terítékre kerül ilyenkor, a labdarúgás uborkaszezonjában, egy rakás szabálymódosító javaslat, egymásnak homlokegyenest ellentmondó elképzelés a „válságba jutott” játék megmentésére. Arról, persze, lehetne vitatkozni, hogy valóban válságba került-e a labdarúgás – az 1974-es világbajnokság minden várakozást felülmúló nevezési csúcsa (98 ország) semmiképpen sem erre vall –, de azt még Sir Stanley Rous, a FIFA konzervatizmussal gyakran vádolt elnöke sem tagadja, hogy szükség lehet változtatásokra. Érzésem szerint a labdarúgást nem belülről, hanem kívülről fenyegeti nagyobb veszély. Mert miközben a futballisták száma világszerte állandóan nő, a lelátókon egyre több hely marad üresen. Márpedig tekézni, úszni, vívni, célba lőni és még sok más sportot űzni zárt kapuk mögött is lehet, de publikum hiányában a labdarúgás előbb-utóbb halálra van ítélve. Nem csak anyagilag – hangulatilag is.
A nézőszám csökkenésének okai meglehetősen szerteágazóak. Angliában, a futball őshazájában, nemrég igen sokatmondó felmérést végeztek a lemorzsolódó nézők soraiban távolmaradásuk okáról. A megkérdezettek 34 százaléka az erőszakosság légkörére, a soviniszta megnyilvánulásokra és a fanatikus szurkolók pokoli zajkeltésére hivatkozott; 20 százaléknak a támadójátékot elhanyagoló, a betonvédekezésre alapozó taktikák, a gólszegénység miatt nem ízlik a futball. (Leslie Vernon, az egyik legnevesebb angol labdarúgó-kommentátor kiábrándultan írta az 1:1-es döntetlennel végződött Anglia–Wales világbajnoki selejtező mérkőzés után: „Utolsó kívánságom egy esetleges kivégzésnél az lenne, hogy az angol válogatott hajtsa végre az ítéletet. Biztos vagyok benne, hogy nem találnának el…”) A megkérdezettek további 18 százaléka túl drágának tartja a belépőjegyeket, 16 százalékát kiábrándítja a sztárkultusz. A fennmaradó 12 százalék a televízióközvetítés kényelmét választja a stadionok kifogásolható komfortjával szemben.
Civilizációs betegség
Figyelmet érdemel az a nézet is, mely szerint a közönség fogyatkozása „civilizációs betegség”. Tény, hogy az embereknek ma több a szabadidejük, mint a háború utáni első években, és jóval több szórakozási és kikapcsolódási lehetőség között válogathatnak. Az autók elszaporodása, a turizmus és a víkendmozgalom fellendülése erősen közbeszól a hétvégi szórakozási program kialakításába. Ezt a véleményt támasztja alá a világ leglátogatottabb labdarúgó bajnokságának nézőszám-alakulása. Az angol első liga mérkőzéseit az 1948/49-es szezonban 41 271 424 ember nézte meg, az 1971/72-es idényben pedig csak 28 700 729. A csökkenő irányzat az utóbbi években erősödött: míg 1968-ban a nézőszám átlaga mérkőzésenként 34 393 volt, 1972-ben már csak 30 687. Még ijesztőbb a helyzet az NSZK-ban, ahol a Bundesliga találkozóinak átlagos látogatottsága az 1963-beli 28 416-ról 16 967-re csökkent 1972-ben. Azt pedig senki sem mondhatja, hogy ebben a két országban a labdarúgás vesztett volna látványosságából, hogy a bajnoki küzdelem kevésbé izgalmas, mint évekkel ezelőtt. Éppen a fejlett labdarúgással rendelkező országok példája bizonyítja, hogy nem a játék szabályaival, látványosságával, színvonalával van baj elsősorban, hanem a kívülről jövő kísértések teszik hűtlenné a közönség tetemes részét. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy a közönség érdeklődését nem befolyásolja a csapatok teljesítménye.
Nálunk például nem csökkent a nézőszám, sőt, ha az őszi bajnokság látogatottságát összevetjük az 1971-es év azonos időszakában jegyzett nézőszámmal, még emelkedést is észlelhetünk. Ezt egyrészt azzal magyaráznám, hogy nálunk még mindig a futball a legvonzóbb szórakozás a tömegek szemében; összehasonlíthatatlanul olcsóbb is, mint a nyugati államokban.
Ugyanakkor a román válogatott világbajnoki döntőbe jutása – harminc évi sikertelen próbálkozás után –, a guadalajarai tisztes helytállás, valamint az Európa-bajnokságban elért siker növelte a futball iránti érdeklődést. Az NDK fővárosában megjelenő Die Neue Fussballwoche nemzetközi ankétja annak idején megállapította, hogy a román válogatott volt az a csapat, amely 1970-ben önmagához képest a legtöbbet fejlődött. Ez a „boom” azóta is kétségtelenül érezteti hatását. A jelenséget jól példázza a hazai bajnokságban a kolozsvári CFR mérkőzéseinek nézőszám-alakulása: 1971 őszén átlag 4500-an voltak kíváncsiak a játékára, az elmúlt őszön szurkolótáboruk majdnem megkétszereződött. Hasonlóképpen nőtt a Petrolul nézőszáma. 8000-ről (14) 12 700-ra (4), viszont csökkent a kolozsvári „U” és a pitești-i FC Argeș szurkolóátlaga 8500-ról (3) 7000-re (14), illetve 11 570-ről (4) 8700-ra (11). (Zárójelben a csapatok helyezése.) Ezek az adatok is bizonyítják, hogy nem üres szójáték a mondás: kis foci – kis közönség; nagy foci – nagy közönség…
Megoldás kerestetik
A lelátók elnéptelenedésének megelőzése, illetve a közönség érdeklődésének növelése érdekében a legkülönbözőbb eszközökhöz folyamodnak a szakemberek. Mexikóban egyelőre csak tervezik, a Szovjetunióban tavasztól bevezetik, hogy nem lesz többé döntetlen eredmény (döntetlen esetén 11-es rúgásokkal jelölik ki a győztest), ezzel fokozzák a bajnoki küzdelem izgalmasságát, ösztönzik a támadó szellemű játékot. Ugyanezt a célt szolgálnák azok a szabálymódosítások, amelyek értelmében a bajnoki pontokat a lőtt gólok arányában számolnák. Sok javaslat hangzott el a lesszabály megszüntetésére, illetve módosítására. Legutóbb Feleki László, a budapesti Képes Sportban felvetette a többszörös játékoscsere gondolatát, a jégkorong mintájára.
Sokkal gyakorlatiasabb ötletek születtek az NSZK-ban. Neudecker, a Bayern München elnöke az utolsó helyen álló Oberhausen elleni mérkőzésre ügyes fogással csalogatta ki a nézőket. A jegyet váltó szurkolóknak elővételi lehetőséget kínált az Ajax elleni BEK-visszavágóra. Az érdektelen mérkőzésre így húszezer néző jött ki. Egy másik profi-klub, a Hertha elnöke a kieséses rendszerű BEK helyett az európai bajnokcsapatok körmérkőzéses bajnokságának megrendezését javasolja. A torna idejére a részvevő csapatokat kiemelnék az országos bajnokságait mezőnyéből, ahová a kontinentális „szuperbajnokság” befejeztével térnének csak vissza.
Helyüket az új bajnokcsapatok foglalnák el. Warnecke. a javaslat szülőatyja szerint ez a torna sokkal nagyobb közönségsikert aratna, mint a jelenlegi BEK, és az országos bajnokság iránti érdeklődés sem gyengülne, az elsőségért folyó küzdelmet izgalmasabbá tenné a szuperbajnokságban való részvétel kilátása…
Nem kívánok vitába bocsátkozni arról, milyen hatásuk lehet e javaslatoknak a publikum gyarapítására. Hiszen láthattuk, hogy a labdarúgásban minden nézőpont kérdése.
Vagy ellenkezőleg: pont néző kérdése?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.