A sportvilág legáhítottabb trófeái között szigorú értéksorrendet felállítani bonyolult feladat lenne. A labdarúgás kedvelői minden kétséget kizáróan a Jules Kimet Kupára, illetve újabban az örökre elhódított Aranyistennő helyébe lépett FIFA World Cup-ra esküdnének, az atlétika szerelmesei bizonyára a tízpróba olimpiai aranyérmét nem adnák oda semmiért. Milliókra rúg azoknak a száma, akik viszont a századunkkal egyidős Davis Kupát, a tenisz csapat-világbajnokság gyönyörű vándorserlegét tartják a legértékesebb sport-trófeának. Nos, ez a minden teniszezők álma, a híres Ezüst Salátástál pár nap óta Bukarestben van. Megérkezése az elmúlt hét legnagyobb „sporteseménye” volt, amely mellett még az Ajax-Independiente interkontinentális kupatatálkozó is elhalványult. Érthető: a New York-i West Bankban 10 000 dollárra biztosított Davis Kupa utoljára ezelőtt harmincör évvel járt Európában.
A monda
A Salátástál Amerikában született, abban az országban, ahol a világ legfantáziadúsabb újságírói hajszolják fáradhatatlanul a mindennapi szenzációt. Ennél fogva nem kell csodálkozunk azon a furcsa mondán, amely a 72 éves serleg létrejöttéhez szövődik. Ha hinni lehetne ennek a szépen kiagyalt sztorinak, akkor a férfitársadalom a Davis Kupát tulajdonképpen a női szeszélynek köszönheti. Bizonyos Dwight Filby Davis, harwardi diák és ifjú férj szíve választottjának kívánt újévi meglepetést szerezni a salátástállal, amely a család ezüstkészletét lett volna hivatott gyarapítani. Davis asszonyságnak azonban nem tetszett a szokatlan méretű és formájú ezüstholmi, s a drága ajánlók hűvös fogadtatásán megbántott férj ezért második szerelmének, a tenisznek adományozta. Így lett az Ezüst Salátástálból sport-trófea.
A valóság
A valóság – mint mindig – sokkal prózaibb, de nem kevésbé érdekes. D. F. Davis, a népszerűvé vált serleg alapítója és névadója lelkes és kiváló játékos volt. Természetesen ő is arról álmodozott, hogy egy szép napon megnyeri a wimbledoni tornát, amelyet 1877 óta minden évben megrendeztek. Első próbálkozása kudarccal végződött: az 1899. évi Wimbledont az angolok híres teniszcsillaga, Reginald Doherty nyerte. Davis azonnal revansra gondolt, de ősszel hiába várta nagy riválisát az Egyesült Államok bajnokságán (a későbbi Forest Hills-en) Doherty a „splendid isolation” hívének mutatkozott. Akkor merült fel a 20 esztendős sportember fejében egy nagyszabású teniszviadal nyélbeütésének ötlete nemzeti válogatottak között. Elképzelése szerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia csapatainak találkozója a fehér sport akkori legjobb erőit mozgósítaná.
Tervének valóra váltásához apja támogatását kérte, aki maga is nagy teniszkedvelő lévén, hagyta magát rábeszélni egy értékes trófea költségeinek fedezésére. Így aztán 1900 február 17-én a bostoni Shreve, Crump and Low ékszerész cég műhelyében William Knol ezüstmíves makettje alapján elkészült az arannyal díszített ezüst serleg, amely leginkább egy korabeli salátástálra emlékeztet. Időközben D. F. Davis ismertette a kupatalálkozó feltételeit a brit és az amerikai tenisz-szövetséggel, s négy nappal a serleg megszületése után, tehát február 21-én, elküldték a hivatalos kihívást az angoloknak. A szigetlakok „felvették a kesztyűt”.
Az első mérkőzés
Bár Reggie Doherty, a legjobb angol játékos nem ült hajóra, a Brit Szigetek együttese nagy önbizalommal kelt át az óceánon. Talán egy kicsit elbizakodottan is. A partraszállás után a Black, Gore, Barett felállítású csapat nem a mérkőzésre gondolt, hanem a Niagara vízesés csodálatosan szép látványára. Kirándulásuk ideje alatt az amerikai hármas, Davis, Whitman és Ward a Boston melletti Longwood Cricket Club tenisztelepén gyakorolt. S a jól kiismert pályáról 1900 augusztus 8. és 10. között valósággal leseperték a tenisz feltalálóit. Dwight Filby Ezüst Salátástálja otthon maradt… (A történeti hűség kedvéért, íme az első Davis Kupa-mérkőzés részletes eredménye: Egyesült Államok–Nagy-Britannia 3:0. M. Whitman–A. Gore 6:1, 6:3, 6:2; D. Davis–E. Black 4:6, 6:2, 6:4, 6:4, Davis, Ward–Black, Barett 6:4, 6:4, 6:4; Whitman–Black lejátszatlan; Davis–Gore 9:7, 9:9, befejezetlen.)
A vesztesek hazatérve a pályát és a labdát szidták. „A pálya pocsék, a háló meg éppenséggel a civilizált tenisz elleni sértés volt” – írta a Times-ban H. Roper Barett, az angol páros egyik tagja, és hozzátette: „Szándékosan leeresztett labdákkal játszottunk, siralmas volt”. Éppen csak a közönséget nem hibáztatta: „A nézők eléggé tárgyilagosak voltak, a hölgyek meg szemre tetszetősek…”
Akárhogy is volt, a Davis Kupa elindult hódító útjára, s az egykori néhány tucat keménygalléros úriember és fűzőbe szorított hölgy helyett ma már sok ezren szurkolnak a lelátókon, s milliók ülnek a TV képernyője elé egy-egy DK-mérkőzést végignézni.
A kupa
Az azóta eltelt 72 esztendő alatt nemcsak maga a játék s a nagyérdemű közönség változott meg, de a serleg is számos módosuláson ment keresztül. Talán csak az a szép hagyomány maradt változatlan, hogy a győztesek és a döntők résztvevőinek nevét és az eredményeket felvésik a kupára. Amikor 1921-ben a 6,052 kilós, 33,02 cm magas, 45,72 cm átmérőjű Salátástál felülete megtelt betűvel és számmal, D. F. Davis még egyszer a zsebébe nyúlt és ugyanolyan aranydíszítésű ezüsttálcát készíttetett a serleg alá. 1934-ben ez is megtelt, s a kupaalapító fényezett mogyorófatalapzatra helyezte a tálat, melyre köröskörül ezüstlapokat rögzítettek – az újabb neveknek. 1969-ben talapzatbővítés vált szükségessé, s így a „kétemeletes” kupa most már valóságos kis emlékmű: körülbelül háromnegyed méter magas.
A szabály
Még a lebonyolítási szabály tartotta magát a legkonokabbul. Eszerint a döntő rendezési joga a kupavédő csapaté, amely a torna alsó szakaszaiban nem vesz részt a küzdelemben, csak az úgynevezett Challenge round-ban, a kihívásos döntőben játszik. Kezdetben ennek az igazságtalan feltételnek nem volt túl nagy jelentősége, mert a Davis Kupáért eleinte csak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia versengett, s még sok éven át tízen alul volt a résztvevő nemzetek száma. A méltánytalanság a nézők számának gyarapodásával együtt nőtt, hiszen az egyik csapatnak a döntőbe jutásig az utóbbi években már hat mérkőzést is le kellett játszania, s utána a védő saját pályáján fogadta! Az igazságtalanságot tavaly megszüntették; az idén a védő amerikaiaknak már az első fordulóban be kellett kapcsolódniuk a küzdelembe, és a döntőt is idegen pályán vívják. Nem csak a sors keze, hogy éppen Bukarestben…
Năstase keze
A költőt a múzsa homlokon csókolja. Utána a költő esetleg leír néhány ihletett sort. Ilie Năstaset kilencéves korában labdaszedés közben egy teniszlabda irtózatosan fejbevágta. Zseni lett belőle, a fehér sport szupernagyságrendű csillaga, vagy ahogy az angolszász újságírók mondják: supertennis-man. A szó legszorosabb értelmében véve az ő keze ütötte „tenisz-nagyhatalommá” Romániát, neki és „öreg” harcostársának, Ion Țiriacnak köszönhetjük, hogy az idén immár harmadszor bejutottunk a tenisz-világbajnokság döntőjébe. A két sportember révén hazánk 1969-ben az EAK, Izrael, Spanyolország, a Szovjetunió, India és Anglia válogatottjainak legyőzésével a szocialista országok közül elsőként íratta fel nevét az Ezüst Salátástálra. Tavaly Hollandia, Izrael, Jugoszlávia, NSZK, India és Brazília legyőzésével másodszor kerültünk a Challenge round-ba. Idén Svájc, Irán, Olaszország, a Szovjetunió és Ausztrália legjobbjait verte meg Năstase és Țiriac, s világraszóló bravúrjuk nyomán október 13 és 15 között Bukarestben kerül sor a Davis Kupa 61. döntőjére.
Reméljük, hogy csapatunk kihasználja a talán soha vissza nem térő alkalmat, visszavág az Egyesült Államok válogatottjának a 69-ben és 71-ben elszenvedett vereségért, s a híres Salátástál legalább egy évig Bukarestben marad.
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.
