Elisabeta Polihroniade nevét jól ismerik a sakk kedvelői. A román rádió munkatársa immár jó másfél évtizede élvonalbeli sakkozó, számtalan hazai és nemzetközi torna győztese, 1960-ban Románia női sakkozói közül másodiknak (Maria Pogorevici után) szerezte meg a nemzetközi mesteri címet, háromszor nyert országos bajnokságot (1970-ben és 1971-ben egymás után kétszer), 1971-ben az év legjobb sakkozójának nyilvánították, öt idegen nyelven – angolul, franciául, oroszul, spanyolul, szerbül – beszél kifogástalanul. Most a női csapat első számú játékosaként Skopjéba készül a sakkolimpiára. Egyébként minden szabad idejét Alice nevű tizenkét éves kislánya nevelésével tölti, és könyvet ír – a század mérkőzéséről.
– Az évszázad mérkőzése lezajlott, az eredmény ismert: Fischer meglehetősen fölényes győzelmet aratott Szpasszkij fölött. A sakk azonban nem Fischerrel kezdődött, és valószínűleg nem vele ér véget. Miért tartják ezt a találkozót az évszázad mérkőzésének?
-– Elsősorban azért, mert korunk kétségtelenül két legnagyobb sakkozója mérte össze erejét. Ilyen hatalmas érdeklődést egyetlen összecsapás sem váltott ki eddig a sakkvilágban, és általában a világ közvéleménye előtt. Talán egyetlen mérkőzés hasonlítható ehhez a találkozóhoz: az Aljehin és Casablanca Buenos Aires-ben 1928-ban lezajlott csatája a sakkvilágbajnoki címért. De azóta a sakk rengeteget fejlődött, sokkal magasabb szintű a játéktechnika, hasonlíthatatlanul gazdagabb a mai nagy sakkozók elméleti tudása, szinte teljesen megváltozott a játékkoncepció, egyszerűbb – hogy úgy mondjuk, szolidabb lett. Ezelőtt harminc-negyven évvel valóban felejthetetlenül izgalmas mérkőzéseket láthatott a világ: több volt a fantázia, sokkal több az áldozat egy-egy partiban. Ma már sokkal tervszerűbb, átgondoltabb, alaposabb, józanabb a játékfelfogás.
– Nem unalmasabbak is ugyanakkor?
– Szó sincs róla. Fischer és Szpasszkij huszonegy játszmája közül csak egy volt unalmas: a második, amelyen Fischer nem jelent meg.
– Ön személyesen ismeri Fischert, többször is találkozott vele, na persze nem a sakktábla előtt, hanem a versenyek alkalmával. Milyennek ismerte mint embert? A sakk-kedvelők igen ellentétes véleménnyel vannak róla. Egyesek beképzelt fenegyereknek, modortalannak, pénzsóvárnak, mások egyszerűen zseninek tartják, kivételes egyéniségnek, akit tudása tesz ilyen magabiztossá.
– Valóban kivételes egyéniség. Ahhoz, hogy ma ő a világ legnagyobb sakkozója, nem fér kétség. Mint minden embernek, neki is vannak furcsa megnyilvánulásai, szeszélyei. Attól függ, milyen szemmel ítéljük meg ezeket. Szerintem Fischernek nem voltak túlzott követelései a versenyfeltételeket illetően, sem anyagiakban, sem egyebekben. A döntő hivatalos megnyitóján, mint ismeretes, nem jelent meg, holott a teremben jelen volt többek között Izland elnöke, az Egyesült Államok nagykövete, a FIDE elnöke, az izlandi sakkszövetség elnöke és más hivatalos személyiségek. Fischer érvei ismertek, és szerintem elfogadhatók. Ami a dolog emberi vonatkozását illeti, azt is figyelembe kell venni, hogy Fischer hivatalosan bocsánatot kért Szpasszkijtól, s ez, ha jól meggondoljuk, adott helyzetben nem csekélység egy Fischer-kaliberű ember részéről. 1970-ben Belgrádban beszélgettem vele, a Szovjetunió-Világválogatott sakktalálkozón. Chicagóban született, apja, akiről csak annyit tud, hogy Gerhardtnak hívják, elhagyta a családját, amikor Bobby kétéves volt. Anyja egy svájci kollégiumban tanárnő és – talán van benne valami sorsszerű – Reginának hívják. A huaszonkilencéves új világbajnok Joan nevű nővérétől „tanult meg” sakkozni, aki egyébként Reykjavikban is itt volt, és a mérkőzés után így nyilatkozott a sajtónak: „Bobby óriási szolgálatot tett a sakknak. Neki köszönhető, hogy a sakk iránt ilyen széles körű az érdeklődés.” Hogy tényleg beképzelt-e? Ez is megítélés kérdése. Sokan zseninek tartják, és a tehetség szuperlativuszaként sakk-komputernek nevezik. Ezekre a jelzőkre Fischer egy ízben így válaszolt: „Nem vagyok csoda a sakkban, sem komputer. Profi vagyok, és nagyon alaposan ismerem a mesterségemet.”
– Mi a véleménye a Fischer sokat hangoztatott pszichológiai háborújáról? Mi a lélektani tényezők szerepe a sakkban?
– A pszichológiai tényezők szerepe vitathatatlanul nagy a sakkban. Ne értsen félre. Tudtommal senki nem nyert még egyetlen játszmát sem azért, mert elkésett, és ezért ellenfele esetleg idegesen játszott. Két példát mondanék, ebből mindenki megértheti, milyen szerepe van a lélektani tényezőknek a sakkban.
Az egykori világbajnok Botvinnik az argentin Najdorffal mérkőzött, a találkozón a szovjet sakkozó nagy esélyesként indult. Najdorf a mérkőzés előtt több fogadást kötött – és gondja volt rá, hogy a sajtó ezt szétkürtölje –, hogy megveri a világbajnokot. Eleinte Botvinnik csak mosolygott a dolgon, de Najdorf egyre nagyobb tétekben fogadott, úgyannyira, hogy végül Botvinnik önbizalma teljesen megingott, a mérkőzésen elemi hibákat követett el, és Najdorf végül is könnyűszerrel győzött.
Egy másik példa: Tal és Fischer mérkőzött egy ízben. Tal súlyos pontatlanságot követett el, azonnal észrevette, felállt az asztaltól és nyugodt arckifejezéssel sétálni kezdett. Az akkor még nagyon fiatal Fischer is észrevette ellenfele ballépését, ellenőrző lapjára fel is jegyezte válaszlépését – amely biztos győzelemhez vezette volna –, és úgy helyezte el a lapot, hogy séta közben Tal észrevehesse, de nem lépett, hanem partnere arcát figyelte. Tal észre is vette Fischer válaszát a papírlapon, de továbbra is nyugodt arckifejezéssel sétált, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Fischert ellenfele nyugodt magabiztossága megtévesztette, nem merte a papírlapra leírt és tényleg jó húzást megejteni, másképp lépett – és Tal kihúzta a döntetlent.
Ami engem illet, én nem vagyok híve a pszichológiai csatának. És mindentől függetlenül, nevetségesnek és megengedhetetlennek tartom parapszichológiai kísérletek tárgyává tenni a sakkot, e nemes sportot, mint azt egy szenzációhajhász egyén – neve nem érdemli meg a publicitást – szerette volna. Szerencsére Fischer is, Szpasszkij is, a világ valamennyi nagy sakkozója ugyanígy gondolkozik.
– S a komputerek? Mi a véleménye, hozhat-e újat a sakkban az elektronikus számítógép?
– Nem. A sakk az emberi értelem szülötte, és bármennyire is tökéletesek a komputerek, soha nem győzhetnek le egy jobb képességű sakkozót. A sakkban nagy szerepe van az emberi agy szelektáló képességének, az intuíciónak. A gép nem tud sem szelektálni, sem előrelátni egy-egy partiban bekövetkező helyzeteket. Másrészt a komputert is az ember táplálja be, ahhoz tehát, hogy például Fischernek „tanácsot adhasson” egy gép, a gépet betápláló egyénnek jobban kell tudnia sakkozni, mint Fischernek. Azt hiszem, világos.
– Tökéletesen. Térjünk is vissza a század mérkőzésére. Mit hozott, mit hozhat a Fischer–Szpasszkij párosmérkőzés a sakk fejlődésében? Melyik volt ön szerint a 20 lejátszott játszma közül a legszebb?
– A század mérkőzése kétségkívül nagyon sokat jelent a sakk további fejlődése szempontjából. A húsz játszma mindegyikét évekig tanulmányozni. elemezni fogják a sakkteoretikusok, mesterek és nagymesterek. Rengeteg újítás született mindkét fél jóvoltából, különösen a megnyitást illetően. Eddig csalhatatlannak minősített húzások buktak meg, és olyan megoldásokat rehabilitáltak, amelyeket a sakkelmélet már eltemetett. Éppen az újítások miatt nekem a legjobban a 17. játszma tetszett.
– Véleménye szerint meddig marad Fischer világbajnok?
– Fischer most van játékereje teljében, tudása jelenleg fölötte áll minden sakkozóénak. Egyébként erre a kérdésre Fischer maga válaszolt. Megkérdezte ugyanis Najdorfot, hogy hány éves. A 62 éves argentin nagymester válaszára Fischer azt mondta: „Tisztelt Najdorf úr, én a maga korában még mindig világbajnok leszek.” A magam részéről elhiszem neki. Ilyen nagy sakkegyéniség, mint Fischer, nem születik minden évtizedben. Szerintem legalább két-három évtized kell ahhoz, hogy egy nagyon jó sakkozó Fischer játékerejét, tudását elérje és túlszárnyalja.
– Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánunk a sakkolimpiára, ahol módjában áll majd személyesen gratulálni Fischernek.
Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án. A képek most kerültek a cikkbe.
A szerkesztő megjegyzése
A beszélgetés sok érzelmet kivált és felidéz bennünk, elsősorban természetesen felejthetetlen barátunk emléke miatt, de a válaszok érdekessége miatt is. Maradjunk abban, hogy a számítógép ma már simán legyőzi az embert (persze nem az otthoni laptopunk, amelynek sakkprogramján különben állítható az erősség, és nem tanácsos a legmagasabb fokozattal szemben kezdeni), másfelől gyengéd butaság az, hogy “a gépet betápláló egyénnek jobban kell tudnia sakkozni, mint Fischernek”. Mondtuk is Bodor Bandinak, hogy az egyáltalán nem világos… Ezt tapasztalhatta Garri Kaszparov, a talán Fischernél is nagyobb sakkozó…
Emlékül: Ebben a videóban, a „Bobby Fischer legbriliánsabb oktatási játékai és kombinációi” című fejezetében Polgár Zsuzsa nemzetközi (férfi) nagymester (Bobby Fischer legbriliánsabb oktatási játékai és kombinációi sorozatának egyik darabjában) elmagyarázza, hogyan találta meg Bobby elképesztő lépéseit. Itt ellenfele: Robert Byrne amerikai nagymester.)