ŰRHAJÓSOK, PILÓTÁK, ONT-kirándulások utasai és egyszerű földművesek adják hírül, hogy a Marslakók bekerítettek. Ahol csészealjaikon megjelennek, ott többen megőrülnek, könnyebb esetekben egyszerűen csak országos rövidzárlat van. Egyeseknek elég, ha csak olvasnak róluk. Amerikában ilyen okokból az elmegyógyintézetek már zsúfoltak. Egy házaspár például több hétig volt a csészealjasok vendége, azóta már egy pszichiátrikus intézet vendégszeretetét élvezik. Az űr követei állítólag nagyon hasonlítanak hozzánk, de sokkal okosabbak, mint mi, de ugyanakkor kicsi növésűek, alig 70–80 centiméteresek, mit kerteljünk, szóval törpék.

Hogy értelmes lények mit keresnek pont a Földön, az érthetetlen, ezért a kérdés tisztázására alapítványt létesítettek. Csapdákat és megfigyelőállomásokat állítottak fel, egyidejűleg pedig növelték a tébolydák kapacitását.

Ettől még mindenki nyugodtan alszik, mert először is: nem igaz az egész, – másodszor: ha igaz, akkor végre van valami, harmadszor: mit is kezdene egy ilyen marslakó pont velem, s ha igen, hát akkor mi van. De várjunk csak, mert:

TÖRPÉVEL VAN DOLGOM…

Egy este valamivel korábban indultam hazafelé, és elhatároztam, hogy hétfőtől, ha nem is kezdek új életet, de minden más lesz. Amint beléptem a kapun azzal, hogy többet nem fogok… hirtelen megéreztem, hogy valaki van a kertben, ugyanakkor valami erős kényszert is, hogy siessek a fenébe. De akkor megláttam valami nagy, sima, kerek dolgot a diófa alatt, mellette pedig egy nagyon kicsike emberkét. Mindjárt tudtam, hogy törpével van dolgom.

– Mi itt magával a helyzet? – kérdeztem, miközben elájultam. Ő fölém hajolt, s intett, hogy psszt!

– P. Hugó vagyok – mondtam –, kíméljen meg engem s házam népét, mindig magukkal tartottam.

– Ne féljen – felelte –, szerencsétlen űrhajótörött vagyok. Jó uram, meg szeretném kérni egy szívességre. Sok időbe telhetik, amíg innen hazamehetek, ha addig magához venne, hogy legyen ahova a fejemet lehajtsam… utálnám a feltűnést.

Megkönnyebbültem. – El van intézve. Tíz-tizenöt évet elélek még, addig a vendégem. Azalatt csak bevágódik valahová.

Kezet ráztunk és bementünk. Megmutattam neki az ágyát, a fürdőt és az ajtót, ahol hitvesem aludt, hogy oda ne menjen be, mert atomkísérlet van. A törpe imádkozott és lefeküdt.

MÁSNAP REGGEL már össze is tegeződtünk. Megmondtam neki, ha ép bőrrel meg akarja úszni a dolgot, vegyüljön el a gyerekek között. Ha valaki kérdi, hogy ki és mi, mondja csak, hogy Hugó bácsinál lakik, és vidékről van, hogy azért van három szeme, mert több szem többet lát, te hülye. Legjobb lesz, ha Tivadarnak fogják hívni, ezenkívül beíratjuk az óvodába, de azért nem kell meghasonlani önmagunkkal. Tivadar megköszönte, ő nem akar terhemre lenni, üzenni fog haza egy új csészealjért, de amíg azt kiutalják, minden…

Eleinte nem evett, nem is igen mozdult ki a házból, s mindig rázárta a fülére az ajtót. Egyetlen nagy füle volt középen. Egy reggel aztán, mielőtt elmentem volna otthonról, kisebb összeget kért tőlem, szétnézne a városban, mondta. Este elvitte a gyerekeket a moziba. Aranyos egy törpe, gondoltam. Pár nappal később újra kért bizonyos összeget. Adok, gondoltam, biztos megint elviszi valahova a gyerekeket. Ez így ment, addig, amíg egyszer egyből négyezer lejt kért 2014-ig. Valami furcsa és szomorú érzés villant át rajtam. Aztán külön kapukulcsot kért, és kifejtette, hogy közte és a feleségem között kiáltó különbségeket fedezett fel, ez a dolog nem hagyja nyugodni, és valami kellemes bizsergető kíváncsiság arra készteti, hogy ezt magasabb fokon kiegyenlítse, s hogy én jártam-e már így. Megmondtam neki, hogy most pont lüktet valamitől az agyam, de ha már kérdi, akkor elmondom, hogy hallottam már hasonló panaszokról, a legveszedelmesebb dolog, a tudomány egyébként is tisztázta a kérdést, végül pedig ne feledkezzék meg arról, hogy az én vendégem. Ha pedig már tényleg itt tartunk, be fogom mutatni L. Piroskának, aki szeret kirándulni. Nejemmel közöltem, hogy véleményem szerint ez a Tivadar ocsmány fráter, undok törpe. Feleségem csak dalolt. Törpe… törpe, mondogatta szórakozottan. Ekkor már tudtam, hogy megőrülök.

ESTÉNKÉNT KIMARADOZOTT, s mikor hazatért, szobájából különös hangokat hallottam. Eleinte azt gondoltam, ilyenkor beszél a családjával, akit a Marson hagyott, holott csak fel akart mászni az ágyra. Tivadar be volt rúgva.

Tapasztalatból tudtam, ez hova vezet, nem mehetett így tovább. Másnap magamhoz hívtam, elmondtam neki, én nagyon szeretem őt, de mi sem lopjuk a pénzt, ezért kívánatos volna, ha valamivel hozzájárulna a háztartáshoz, a munka egyébként is nemesít, satöbbi.

Kérte, adjam el a zongorát, adjak még neki egy kis pénzt, aztán mint meglett ember tér vissza.

Sokáig nem láttam, kezdtek elmúlni a kényszerképzeteim is, ez annál kívánatosabb volt, mivel aki akkor marslakóról beszélt, azt elektromos sokkokkal kezelték.

Egy napon értesítést kaptam az állatkert könyvelőségétől, melyben közlik velem, hogy bizonyos hirtelenül elpusztult állatok felvásárlási árát, valamint az elhantolási költséget, Tivadar nevű fiam gyámjaként, az én fizetésemből fogják levonni. Azt hittem, megbolondulok.

Beállított még egy bizonyos Hófehérke, hét törpével, azt állította, Tivadartól vannak. Az egész tartásdíjat a fizetésemből vonják le.

Mikor három hónap után kijöttem az ideggyógyászatról, családomnak hűlt helyét leltem, a bejárónő azzal fogadott, jókor jövök, mert valaki éppen fő a kemencén. Megnéztem, a lakáshivatal főnöke volt. Tivadar, kötényben, akkor jött fel a pincéből. Sírva magyaráztam neki, hogy ez itt nálunk nem szokás, egy ilyen hivatalnoknak se íze, se bűze, s máskor ha éhes, szóljon. Késő volt. Elmondta, mit tegyen, úgy szerette Piroskát, de az tegnap elfogyott.

Ki maradt volna még vele egy fedél alatt?! Elmentem és jelentettem a hatóságoknak, hogy van nálam vidékről egy fiú, kievett mindenemből, és hogy nagyon, nagyon gyanakszom… de a többi már az ő dolguk.

Törvényeinknek a mérsékelt égöv étvágya szolgált alapul, s Tivadart nem emberevés, hanem „embertársai testállományának jogtalan eltulajdonítása és préda mód való felhasználása” miatt ítélték el, kötél általi halálra – felfüggesztéssel.

Azt hiszem, ekkor már nem voltam normális, és ezért szerettem is, nem is; volt valami kis lelkiismeretfurdalásom, de óriási megkönnyebbülésem. De hát milyen az ember, úgy voltam vele, mintha a fiam lett volna. Meglátogattam a siralomházban, jó hangulatban közölte utolsó kívánságát: hallhassa egyszer V.E.R. Messy oratóriumát, de ez sajnos még nem volt készen. Akkor megvárjuk – nevetett ördögien. Megint azt hittem, megbolondulok.

HAZAJÖTT, nem is mertem kérdezni, hogyan és miért. Sietett. Azt mondta, megérkezett a felszerelés, és indul vissza a Marsra, ha akarom, magával visz. Nekem gyermekeim vannak, szabadkoztam, de ismerek valakit, aki nélkülözhető. Csomagoltam volna neki egy kis elemózsiát, de házunk tája pusztaság volt már régen, feleségem a gyerekekkel hónapok óta vidéken élt, vagyonom lefoglalva. Találtam végre egy festményt, amit nem voltak hajlandók lefoglalni, neki ajándékoztam, vigye, ha már minden elveszett, menjen ez is.

– Tivadar!

– Hugó! – Egymás nyakába borultunk.

– Olyan jó voltál hozzám, majd egyszer eljövök és meghálálom.

– Igazán nem érdemes ezért eljönni, de kérnék most tőled valamit. Van a gyermekeimnek a nagymamája, aki ugyanakkor nem az én édesanyám. Helyezd nekem ezt a nőt holdkörüli pályára és kvittek vagyunk.

Tivadar elszaladt, és megnézte. Azzal jött vissza, hogy nem lehet, a naprendszer nem bírná ki.

– Hát akkor inkább én – mondtam, hogy végre vicceljek én is hosszú hónapok siralomvölgye után. Be is zárult az ajtó, s már kint voltunk a bolygóközi térben. Nekem családom van, üvöltöttem utoljára! Amikor megláttam a Holdat közelről, rosszul lettem, nem is élveztem semmit az útból.

TIVADAR KÖZBEN ELMESÉLTE az ő titkát, hogy mit keresnek ők állandóan a Föld körül. Képzeljem el, hogy innen menekültek el 40 ezer évvel ezelőtt, az özönvíz idején a Marsra. Meg is érkeztek csuromvizesen mind a hetvenen, s meg is vannak mindannyian ma is, mert nőket nem vittek magukkal. Tudomány, az van bőven.

Hogy milyen ott az élet?

A Marsra egy szombat délután érkeztünk meg, önkéntes munkával épp nagyobbították a csatornákat. Na, nem akarok sokat mesélni, de nem nekünk való hely. Azt hiszem, elég annyi, hogy ott négy dimenzió van, nem pedig három, mint nálunk, ennélfogva az embernek kinn csüngenek a belső részei, mint például nikotin vagy galandféreg. Ahogy megláttam, egyből kifordult a gyomrom. Nők nincsenek, jó kocsik nincsenek, nincs kávézó, de nincsenek házak, ergo lakásviszonyok, tehát élvezhetetlen. Én is untam.

Ezért Tivadar elvitt az egyetlen épületbe, a Földmegfigyelőbe. Megkérdezett, mit akarok látni. Hát, Kolozsvárt kértem, mégis az ember ezzel kezdi. Ez nem is igaz, mondtam, mikor megláttam, olyan szép volt. A Szamoson sétahajók közlekedtek, a stadionban potyogtak a gólok, a főtéren egy veréb se volt a fákon, a malomárokban kölnivíz csörgedezett. Aztán a Horea úton két teljesen üres hármas trolibusz jött az állomás felől. – Rohanok – kiáltottam. – Hugó bácsi! – Semmit! Rohanok.

Tivadar hiába is kérlelt. Visszajutni nehéz dolog, mondta, de szerencsém van, mert tud egy bolygót, amelyik közelebbről összeütközik a Földdel, azzal hazamehetek.

Így kerültem haza. Kétszáz évet öregedtem a relativitás elmélete alapján, mialatt barátaim a stabilitás elve alapján fiatalon üldögéltek a kávézóban.

– Ki lehet ez az ürge? – kérdezte az egyik; aki közben nagy író lett.

– Ne is töprengjenek, ki hinné el, hogy én a ti P. Hugótok vagyok, aki most jövök a Marsról – s megmutattam nekik a TEJUTUNK szilveszteri számát.

– Ez az – mondta az előbbi, felállt, és telefonált valakinek. Később bejött két, aztán még több úr, egy nagyon kicsi mellénnyel, és kérték, próbáljam fel, aztán igyam meg a kávémat, mert indulunk.

Nekem hagyjanak békét. Micsoda dolog, igyam meg nyugodtan, az ember most jön a Marsról…

– Tudjuk, tudjuk – mosolyogtak.

Tébolyda, 1966. XII. 31.

Forrás: PIM-DIA [in: Utunk, 21.52 (1966. december 30.)]