Ami ennek a NER-nek nevezett rendszerben leginkább érdekel, az az, hogy a társutasok, a különböző mértékű és értékű szakmai, művészi vagy tudományos puvoárral rendelkező értelmiségi foglalkozású egyének tisztában vannak-e azzal, hogy az a rendszer, amit pénzért és elismerésekért szolgálnak, valójában az ország leépítésén,
tönkretételén, kivéreztetésén munkálkodik. Hihetetlen sikerrel és minimális ellenállás mellett – immár tizenhárom éve, az örökös és megrendíthetetlen hatalomgyakorlás érdekében. És hogy – természetesen – ők ebben a folyamatban aktív tettestársak. Pedig éppen ők nagyon is jól tudják mindazt, ami most itt következik.
Kádár János sohasem bukott meg Magyarországon. Persze, szovjet szuronyok, egypártrendszer, Varsói Szerződés, de ha szabad választások lettek volna, 1988-ban szavaztak volna rá ugyanannyian (kis híján azt írtam ugyanazok), mint ma a Fideszre. De nem bukott meg soha Horthy Miklós sem, akit ugyan nem kellett megválasztani, de a
centrális erőtér hozzá lojális – némileg változó – pártjait, miniszterelnökeit igen, és ez is hibátlanul működött mindvégig. Már korábban is tizenöt éven át szakadatlanul miniszterelnök volt Tisza Kálmán (ez a rekord forog most veszélyben), és még fiát, a vad geszti bolondot (Ady) is kétszer megválasztották. Hálából be is léptette Magyarországot az első világháborúba.
Mielőtt ezekből a közhelyes tényekből bármiféle meglepő következtetést levonnánk, megemlítem, hogy a világ egyik legrégebbi, mintaadó és máig legliberálisabb demokráciájában, az Egyesült Államokban, néhány éve elnökké választották azt a Donald Trumpot, akihez képest Orbán Viktor tudós akadémikus. Persze, az intellektuális képességek és a személyes erkölcs között nincs semmiféle összefüggés, de azért, ha
valaki olyan ostobán szélhámos, és olyan nyilvánvaló beteges nárcisztikus mint Trump, azt észlelnie kellett volna – ha nem is feltétlenül a sok szerény képességű választónak –, de legalább azoknak a politikai megmondóembereknek és mértékadó médiumoknak is, akik és amelyek azóta se kértek bocsánatot az amerikai néptől valamint a nagyvilágtól
emiatt a hihetetlen baklövés miatt. Sőt!
Szóval, amiről itt beszélünk az a demokrácia, abból is a liberális fajta, mert másmilyen nem létezik. Platón kétezerötszáz évvel ezelőtt úgy ítélte meg, hogy ez a legrosszabb államforma, mert azzal az állandó veszéllyel jár, hogy Donald Trumpokat (demagógokat) választ a könnyen elcsábítható nép.
Igen, a demokrácia – pláne a mai, képviseleti formája – nehézkes, drága, kockázatos és ingatag. De a legkülönösebb talán, hogy a mindössze néhány ezer lakosú ókori Athén közvetlen demokráciáját ugyanazok a veszélyek fenyegették – sőt, ugyanúgy be is következtek –, mint amelyek a mi modern liberális képviseleti demokráciáinkat. Amelyekben úgyszintén bekövetkeztek.
Tudniillik, hogy olyan demagógokat – mai szóval populistákat – választunk vezetőknek, akik leválthatatlan autokrataként uralkodnak felettünk, folyamatosan a demokratikus
felhatalmazásukra hivatkozva.
Még ma is történészi viták tárgya például, hogy Periklész vajon ravasz populista héja volt-e, vagy a szólásszabadság és a demokrácia elkötelezett híve, aki még híres háborúi útján is a maga államberendezkedését terjesztette.
De itt van nekünk példának Napóleon, aki a világtörténelem legismertebb forradalmának hullámain tört a magasba, és a republikánus eszmék védelmezőjének nevezve önmagát mindent megtett, hogy kiüresítse azokat. A köztársaságnak nincs kormánya – jelentette ki Franciaország két uralkodó tanácstestületének egyike előtt. –
Együtt védjük meg a szabadság és egyenlőség ügyét! Első konzullá választották, és innen már nem volt megállás egészen a császárságig és Waterlooig.
De a mintát ott találjuk a Római birodalom történetében, amely először királyság, azután köztársaság, majd ugyancsak egy nagy szónok, manipulátor és zseniális hadvezér Julius Caesar ambíciói nyomán diktatúra lett. (Caesart a szenátus nevezte ki diktátornak, ők
legalább nem beszéltek mellé.) Az első diktátor nevéből képzett pozíciót nevezzük máig császárságnak.
A politika – ez sohasem volt kérdés – erők küzdelme. A demokrácia játékszabályai szerint az az erősebb, aki mögött több szavazó áll. Hogy ezt miképpen éri el valaki, arról kevésbé szól a fáma.
Annyi bizonyos, hogy az az út, ami a végső nagy győzelemhez, a hatalomhoz vezet, se nem könnyű, se nem sima. És aki ezen az úton egyszer végigment, az nem csak elszánt, szívós, és talpraesett, hanem eltökélten vágyik is a hatalomra. Vagyis politikus. Nem azért küzd éveken át érte, hogy azután majd egy kézlegyintéssel lemondjon róla.
A történelem is arra tanít tehát, hogy a demokrácia valóban igen ingatag rendszer, könnyen autokráciába vagy épp egyenesen diktatúrába fordul, vagyis maguk az intézmények önmagukban képtelenek megvédeni a fennálló rendet, ha működtetői képtelenek ellenállni a ravaszság, a demagógia, vagy a nyers erő kísértéseinek.
Tartós, jól működő demokrácia csakis azokban az országokban volt képes meggyökeresedni, ahol az emberek küzdöttek és szenvedtek érte, ahol megtanulták élvezni és értékelni a szabadságot. A szabadságot, amely állandóan támadások alatt áll, mindig és mindenhol, ahol létezik állam. A szabadságot, amelyet kizárólag felnőtt, felvilágosult, önmagukért és a társadalmukért felelős emberek közössége képes folyamatosan megvédeni.
Forrás: Újnépszabadság
