Kedvetlen vagyok. Keresem az okát, de nem lelem. Sejtésem azért van. Talán az lehet a baj, hogy hetek óta nem tudok belefutni egy jó kis ifjabb Lomnici-elemzésbe, a bármiről. Mert ő volt az, akit a szülési fájdalmak terén szerzett tapasztalatokkal kapcsolatban is bármikor fel lehetett hívni. Hol van Nógrádi professzor, a világhírű nyolc kamu diplomás tudós, a fékezhetetlen agyvelejű, géppuskaszavú semmitmondó? Hova lett Bakondi tábornok, a főtanácsadó, akit bármelyik kórház aneszteziológiai osztálya jó hatásfokkal alkalmazhatna; jót, jól, ebben állt a nagy titok mindig. Georg Spöttle, a megfellebbezhetetlen tudós biztonságpolitikai szakértő… Deák Dániel a leereszkedő félmosollyal, irtózatos szellem fölénye védjegyével… Apáti, Bohár, Kovács Zoltán… nagy isten, micsoda veszteséglista… És hol kérdezget oly kedélyesen a fantasztikus Fábián Barna, hol van Gönczi Gábor, Marsi Anikó drága; hol lehet Velkovics Vilmos, Andor Éva? Hol az Öreg??? A hajlíthatatlan gerincű, motollanyelvű Stefka mester? És persze a Hang, aki felkonferálta a “társadalmi célúakat”, s akit, remélem, szintén nem hallok soha többé. Semmiben.
Sajna ez a helyzet. Be kell érnünk egy-egy szenvedélyes Havasi Bertalan-futammal… oh, de szépen lobogtak azok a tincsek, kipirult, mint egy kortárs költő, hiába, no, hat milla az hat milla… meg kell elégednünk pár könnytől maszatos arccal, megszeppent hülyegyerekkel… pár ezer ócska, de azért milliárdokat összegereblyéző senkivel… akik, láss csodát, olykor érces hangon kiáltanak sajtószabadságért, demokratikus vívmányokért, fékekért meg ellensúlyokért.
A szívem szakad. És egy másodpercre se feledem, mi ment itt tizenhat éven át. Egy másodpercre, egy másodpercét se…
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. május 17-én.