Atlantisz
Milyen jó lehetett nektek, felelhettetek egymás helyett! – lelkendeztek új ismerőseink, akik frissen értesültek arról, hogy Tamás testvéremmel egypetéjű ikerpárt alkotunk. Valóban megdöbbentően hasonlítottunk egymásra gyerekkorunkban. Zavarba ejtő sokszor kézbe venni az ezekben az időkben készült fényképeket, mert nem egy alkalommal nem tudok különbséget tenni kettőnk között.
Mégis, az idézett mondat az ikrekkel kapcsolatos tévedések kútfőjének is nevezhető. Egyszerűen azért, mert soha nem feleltünk egymás helyett. Az ok kézenfekvő: a nagy fokú külső hasonlóság egyben nagy fokú belső hasonlósággal jár együtt. Tanulmányainkra vonatkoztatva ez sajnos azt jelentette, hogy ugyanazokból a tantárgyakból voltunk jók, és kevésbé jók. Sokat adtam volna azért, ha Tamás matematikából és fizikából remekel, én pedig magyarból és törtélemből, de ez a legkevésbé sem volt így. Éppen azért, mert ikrek vagyunk.
Az ikerséggel kapcsolatos félreértések második vonulata is sajátos. Irigykedő mondatok százát hallottam, amelyek lényege, hogy milyen jó lehetett nekünk, mert az egyidős testvérek egymás barátai, segítői, támaszai. Olyan közel állhatnak egymáshoz, már csak az azonos életkor miatt is, mint kevés más testvérpár. Ebben sok az igazság, de ahogy mondani szokás, ez csak a dolgok egyik fele. Az ikerségben rejlő lehetőségeket igyekeztünk kimaxolni, de gyorsan megtapasztaltuk, hogy „az élet nem habos torta”. Pokoli feladatot rótt ránk, ami mindenkinek, aki nem egypetéjű ikerpár tagja, majdnem játszi könnyű feladat. A saját önazonosságának, identitásának kialakítása, kiküzdése, ami abban az egyszerű mondatban sűríthető, hogy: én azonos vagyok magammal. Ha másként fogalmazok: nem vagyok összetéveszthető mással. Ezzel szemben bennünket állandóan összekevertek, felcseréltek, összemostak. Nem tettek különbséget közöttünk. Így a helyett, hogy Tomi és Peti lehettünk volna, lettünk az ikrek, a Bodok vagy Bodék vagy ahogy kettőnket kisebb korunkban csúfoltak: Kacsáék. Ez tulajdonnév volt.
Gyerekként nem tudtam megfogalmazni, mégis éreztem, hogy a bennünket körülvevő világ szereplői többsége számára Tamás és én nem létezünk önálló személyként. Gyűjtőfogalom lettünk. Olyanok voltunk, mint a virtuális sziámi ikrek, külön egyszerűen nem léteztük, pedig négyévesen már fellázadtunk az egyforma öltöztetés ellen.
Tanáraink többsége képtelen volt megkülönböztetni. Osztálytársaink ebben sokkal jobbak voltak. Rengeteg jó dolog is volt az ikerségben. Fociban nagyon megkevertük az ellenfelet az emberfogásos taktikában. Ha szobafogság miatt egyikünk nem mehetett találkára általános iskolai szíve választottjával, kisegített a másik. A katonaság alatt pedig voltak laktanyai csereberék egy-egy hétvégére.
Ízlésünk is elég hasonló, ez kiderült a lányok kapcsán is, ami nehéz helyzeteket teremtett. Nem volt könnyű eldönteni, kettőnk közül ki álljon félre.
Nagy téma az ikerség. Mondogatom is: mindezt majd megírom pontosabban is, hogy egy másik Pétert idézzek. Semmi művészet? Ugyan!
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. november 20-án.