Bo Widerberget közönségünk az Elvira Madigan című film rendezőjeként ismerte meg. A fiatal svéd rendező legújabb filmje, a Joe Hill az idei cannes-i fesztiválon elnyerte a zsűri különdíját. A Joe Hill megtörtént eseményeket elevenít fel; hőse svéd származású bevándorló, az amerikai szakszervezeti mozgalom jelentős alakja, aki forradalmi énekeivel mozgósította a munkásokat. Tevékenységét a hatóságok nem nézték jó szemmel, végül gyilkosság gyanújába keverték, bíróság elé állították és halálra ítélték. 1915. november 19-én végezték ki. Widerberg mai amerikai protestsongokban találkozott nevével, így szánta rá magát, hogy felkutassa életsorsát. A törvényszéki irattárakban azonban éppen az első tanúvallomásokat magukba foglaló dossziék hiányoztak. A rendező vállalkozott hát arra, hogy a per körülményeit és lefolyását filmjében felderítse, s megörökítse Joe Hill emlékét. Erről számolt be nemrég a Lettres franҫaises munkatársának, Gérard Langlais-nak adott interjúban, amelyből az alábbiakban részleteket közlünk.
– Egyik indítékom Joe Hill végrendelete volt. A tizenkét sornyi írást Joe Hill kivégzése előestéjén vetette papírra, válaszként egy újságíró szokványos kérdésére: „Hogyan kíván hagyakozni?” Joe Hill így válaszolt: „Nincs egyebem, mint a testem. Azt akarom, hogy elhamvasszanak és hamvaimat a szélbe szórják, hogy belőlük beteg növények erőt merítsenek.”
– A filmben látjuk, amint az emberek borítékba teszik Joe Hill hamvait, majd hirtelen abbahagyják és bálba mennek. Gondolja, hogy híven teljesítik Joe Hill utolsó kívánságát?
– Ez történelmi tény. A borítékokat az Industrial Workers of the World szétküldte tagjainak a világ minden tájára, akik valamennyien a szélbe szórták a hamvakat. Újabb alkalom volt ez együvétartozásuk kinyilvánítására. Az pedig, hogy bálba mennek, voltaképpen azt jelenti: visszatérnek az életbe.
– Az Adalen 31 óta úgy tűnik, hogy önt foglalkoztatják a sztrájkokra, a munkásság követeléseire vonatkozó történelmi emlékek.
– Rendkívül időszerű kérdés mindazoknak a helyzete, akik dolgoznak és akiket eltipornak. Mert a vagyonos amerikai réteg legfőbb gondja, hogy még jobban növelje vagyonát, a többiek pedig azért küzdenek, hogy felemelkedjenek és helyreállítsák az egyre jobban megbomló egyensúlyt.
– Hogyan határozná meg azt a mozgalmat, amelyhez Joe Hill tartozott?
– A munkásszövetségnél baloldalibb volt. Hasonló eltérések manapság is észlelhetők Svédországban és másutt. Mert a Munkásszövetség többnyire a szakmunkásokat támogatta, akik könnyebben találtak munkát, másfelől pedig gyakrabban ment bele kompromisszumokba; ezzel szemben Joe Hill mozgalma elsősorban a szakképzetlen munkásokat és a bevándorlókat védte, azokat, akik tervekkel tele érkeztek, hogy aztán a valóság szétszórja álmaikat.
– Montaldo Sacco és Vanzetti című filmje után Ön is egy megrendezett per mechanizmusát tárja fel. Miért?
– Azért, hogy felhívjam a figyelmet arra, ami napjainkban folyik az Egyesült Államokban. Két hasonló eset példázza ezt, a börtönében nemrég meggyilkolt George Jackson és Angela Davis pere. Ha nem vigyázunk, a jelenség más országokban is felbukkanhat.
– Kiderült-e valaha, mi történt annak a gyilkosságnak az estéjén, amellyel Joe Hillt vádolták?
– Nem, Joe Hill azt vallotta, hogy egy nőismerősénél járt, s eközben sebesült meg, de mindvégig megtagadta, hogy a nő nevét megmondja.
– Az Adalen 31 és a Joe Hill színei eléggé sajátosak. Mi erről a véleménye?
– Ilyen témák esetében a szín sokat számít. Egy időben csak a polgári környezetben játszódó történeteket vették színes filmre, mivel sokba került. Az alsóbb társadalmi rétegekben játszódó film fehér-fekete volt. Holott a nyomor is színes, akárcsak a jómód; a kültelkeknek éppúgy megvan a maguk színe, mint a szalonoknak, s ez a valóságnak megfelelően kell megjelenjék a mozivásznon. Amikor azt vetik a szememre, hogy „romantikusan” ábrázolom a nyomort, a kifogásban a harmincas-negyvenes évek hollywoodi szemlélete nyilvánul meg: a nyomor, az fehér-fekete. Hogy az elképzelt színekhez jussak, valósággal meg kell küzdenem a laboratóriumokkal, és meg kell gátolnom, hogy az egykor Hollywoodban divatos meleg színekben, élénk árnyalatokban állítsák ki a filmet. Mindenekelőtt egyfajta realizmushoz ragaszkodom. Ez már a forgatás közben is különbséget jelent: borús időben filmezek, mert igazából a felhős égbolt emeli ki a színeket. Sokan arra várnak, hogy kisüssön a nap, én viszont arra, hogy feltűnjenek a felhők.
Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.
