Mindannyian értesültünk az Apollo-14 sikeres útjáról, a nehéz és körülményes űrkutatás újabb eredményéről. A sok hír, méltatás és magyarázat közül egy mellékes közlés lobbantotta föl a számtalan rakéta közt kiégett lelkesedésemet. A holdkutatók egy színes filmtekercset az egyik kráterben felejtettek.
Ennek a közleménynek nem azért örvendtem, mert végre volt egy holdbéli esemény, amelyet teljes egészében megértettem. Nem is az lelkesített, hogy történt valami, amit a tudománynépszerűsitők nem fognak tovább magyarázni, föltevésekkel kiegészíteni, végül pedig föladni háziolvasmánynak.
De íme, bizonyíték került a kezünkbe, csakugyan emberek jártak a Holdon. A holdrengést előidéző űrhajósokban ugyanis nehezen ismertem föl testvéreimet, rokonaimat, általában csodálattal, de idegenül néztem a másvilági ruhákat, a fülhöz szerelt hallószerkezeteket meg az átlátszó sisakot, amivel nyilvánvalóan köszönni sem lehet. Voltak válságos pillanataim, amikor azt sem tudtam, miért mennek a Holdra. Bár az egész világ azt vallotta, hogy az én nevemben is űrhajóznak.
És mi van azokkal, akik a földi sorsot vállalják a világsajtó közreműködése nélkül? A holdutazók, a század teremtett félistenei, eleve más bolygó lényei voltak a számomra, ételük se volt étel földi értelemben, de a gyanús traktamentumot az egész emberiség bevonásával fogyasztották el. Az űrhajósok greenwichi idő szerint fél nyolckor megreggeliztek. Írta a világsajtó. Bennem, őszintén szólva, ilyenkor kételyek támadtak. Vajon csakugyan reggeliztek-e, vagy valamiféle trükkről van szó. Talán így akarják elhitetni, hogy igenis reggeliznek, mert lehet, hogy ők már meghaladták az efféle emberi szokást, előítéletet.
Holdraszállásuk, visszatérésük is kozmikusan nagyvonalú volt, felbecsülhetetlen eredményekkel tértek vissza, de ezek az eredmények inkább történelmieknek látszottak, mint hasznosaknak. Vártam, mikor jelentik, hogy közelebb jutottak a világűrhöz, és megismerték egymás nézeteit.
Ezeknek az elvi sikereknek nagy része volt abban, hogy a Hold lekerült érdeklődésem zenitjéről. Bár elismertem a Hold jelentőségét, számomra többé nem tartogatott meglepetéseket.
És most hirtelen egy tekercs színes filmet felejtenek a Hold egyik kráterében. Az űrhajósok ezzel a váratlan tettel nemcsak az égitestet változtatják kutatásra, sőt keresésre érdemes térré, de elárulják, hogy ők is közülünk valók. A mindennapok embere mindenkor meghatódik, amikor kiderül a történelem hírességeinek apró balfogása, váratlan természetessége. Innen származnak a régi korok mendemondái az álruhás uralkodókról, akik a lacikonyhán lencsét esznek, együtt énekelnek a bakákkal, és végül az asztalon felejtik pecsétgyűrűjüket vagy az országalmát. Hanem a hírességek szívében, akkora feledékenységében keresi meg az ember a rokoni lelket.
A kép, bármennyire vonzó, mégis csalóka, mert hiszen a tett valójában sohase apró gyarlóságokból épül. A francia császár nem azért volt nagy, amiért mérgében betört egy tükröt, vagy amiért nyilvánosan tépni kezdte minisztere gallérját. Ahogy a nagy latin költő se azért volt nagy, amiért áhítatos ódákban dicsérte uralkodóját, és az ajándékbirtokot szelíden elfogadta.
Nekünk, embereknek hajlamunk van arra, hogy a nagyságot a kicsiségben ítéljük. Azt tüntessük fel lényegnek, ami emberi és megérthető.
Ne tegyük ezt a feledékeny űrhajósokkal, akik földi mivoltukat a Holdon bebizonyították. Szórakozottságuk mutatja, hogy közülünk valók, de emberségük végül is akkor vált hitelessé, amikor a többi tekercset esendő mivoltuk ellenére elhozták a Földre.
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.
