Megindító vallomás a Transindex Plakátmagány rovatában.
Az idén ősszel lett volna kereken 50 éve annak, hogy Ágoston Vilmost megismertem. Az én drágajó, barátkozó természetű édesapámnak köszönhetem a szerencsét, aki a vonaton ismerte meg őt még 1972-ben, amikor hazafelé tartott Szárhegyről Csíkszeredába, ahová akkor frissiben helyezték Ágoston Vilmost angoltanárnak az 1-es számú líceumban (ma Márton Áron Gimnázium). Csakhamar megtalálták a közös hangot, mert mindketten dolgoztak munkásként különböző építőtelepeken vagy bányavidékeken, például Balánbányán, ahol egymástól eltérő időszakokban édesapám darusként a föld felett, míg Ágoston Vilmos csillésként, a föld alatt tevékenykedett. Édesapám rögtön a lényegre tért, és megérdeklődte tőle, hogy nem fogadna-e el engem tanítványának? Szó szót követett, és mivel én akkor még nem voltam gimnazista, hanem hatodik osztályos tanuló, Ágoston Vilmos azt javasolta édesapámnak, hogy írasson be a népi egyetemre, ahol felnőtteket oktatott. Akkoriban nekem nagyon imponált, hogy Ágoston Vilmos engem a felnőttekkel egyenrangúként kezelt, magázott és nagylánynak szólított. Később sokat nevettem azon, amikor utólag rájöttem arra, hogy a Vilka-féle megszólításban a rá oly jellemző sajátos humort és játékos iróniáját kell értékelnem, mivel feltehetően a román „fata mare” magyar megfelelőjére utalt viccesen a „nagylány” kifejezéssel, amit akkor persze, nem sejthettem.
Szóval, ebben a rendhagyó közegben kezdtem tanulni angolul Ágoston Vilmostól az ő rendhagyó módszere révén, aki a korabeli tankönyvekkel és elvárásokkal ellentétben, ahol az angol nyelvű leckék Shakespeare és Keats helyett arról szóltak, hogy How to be a Patriot? (Hogyan kell hazafinak lenni?); Romania’s advance on the socialist road (Románia a szocializmus fejlődésének útján); – igen eretnek módon - a BBC hanganyagát és az Eckersley tananyagát tanította számunkra.
Olyannyira izgalmasak voltak az órái, hogy rendszeresen meglógtam a többi más óráról és belógtam az ő óráira. Hogyisne tettem volna, amikor előfordult, hogy egyszerre hívta meg beszélgetésre Egyed Pétert, Szőcs Gézát és Tamás Gáspár Miklóst. Ágoston Vilmos a csíkszeredai tartózkodása alatt írta a Lassú vírus című regényét, ennek okán szintén ehhez a művéhez fűződik a legtöbb meghatározó, személyes élményem is, mert amikor még szerkesztés alatt állt a kézirata a Kriterion Kiadó kolozsvári fiókjában, és ő felutazott miatta Dávid Gyulához megbeszélésre, engem is magával vitt a zöld Daciájával, ami akkorra már felváltotta a narancssárga Trabantját.
Abból a nemtitkolt célból vitt fel engem Kolozsvárra, hogy a sokadik sikertelen egyetemi felvételim után, végre egyengesse valaki szakmailag az utamat. Így történt, hogy Liviu Cotrau barátjára bízta a mentorálásomat, aki akkoriban tanársegéd volt a Babeş-Bolyai Egyetem angol tanszékén. Liviu, később szintén a jóbarátommá vált, és mai napig tartjuk a kapcsolatot, most éppen annak okán, hogy közösen fordítjuk angolra a Lassú vírust. Később, már a budapesti tartózkodásunk idején tudtam meg Vilkától, hogy Liviu volt az egyetlen csoporttársa az egyetemről – és ebbe elsősorban a magyar évfolyamtársai értendők bele – akit nem tudott rávenni a Szeku, hogy ellene valljon, aminek köszönhetően csak 1990 után léphetett feljebb az egyetemi ranglétrán a tanársegédi pozícióból. Amikor Barta Ágnes, megfilmesítette a regényt az RTV magyar adása számára, Vilkának az volt a kikötése, hogy szövegkönyvet kizárólag én fordítsam angolra.
Ha számba veszem, hogy mi mindent köszönhetek Vilkának felsorolhatatlanul hosszú a lista. Nemcsak az angol nyelvtudásomat, hanem azt is, hogy irodalommal kezdtem behatóbban foglalkozni, hiszen, amikor tizenhatévesen halálos betegen feküdtem egy évig az ágyban Csíkszeredában, rendszeresen hordta haza nekem a könyveket. Ő adta a kezembe Thomas Manntól a Varázshegyet, James Joyce Ifjúkori Önarcképét, amihez akkoriban írt utószót. Hemingway novelláin keresztül vezetett rá a túlélésemet elősegítő mondatra, amit ma is kívülről fújok: „Az élet sokakat megtör, aztán egyesek erősek lesznek ott, ahol megtörtek”.
Számomra Vilka azt jelentette, amit számára Bretter György annak idején, hiszen ennek köszönhetően tapasztalhattam meg, hogy mi a diskurzív intellektuelség, ami nem foglalkozást, hanem egy olyan szellemi cselekvéssort jelöl, ami mellett az ember lehet akár segédmunkás, szénarakó, szénégető, szerkesztő kutató, bármi.
Tőle tanultam meg az immanens kritika gyakorlását, a kritikus, analitikus és az analogikus szemléletmódot, azt, hogy a tanár legfőbb szerepe a támogató biztatás, a diák talentuma kibontakoztatásának elősegítése, hogy a tanítványokban nem hallgatót, hanem tanulót lássak, akikkel eszmét cserélünk, az óráink dialógusra épüljenek a tanár-diák közötti egyenértékű érvelésben, ahol az osztályozásnak és számonkérésnek csak annyi helye legyen, mint a zöldnek, a savanyúnak vagy a puhának az életünkben.
Ha utólag visszagondolok, nem tudom megmondani a konkrét momentumot, hogy Ágoston Vilmossal mikor siklottunk át a magázásból a tegeződésbe, hogy a tanárúrból számomra ő mikor vált Vilkává vagy én a nagylányból számára Blandusszá? Sejtésem szerint körülbelül akkoriban, amikor a kolozsvári Ady-Sincai angol líceumból újból visszakerültem a csíkszeredai gimnáziumba 1977-ben, és ő behívott a tanári szobájába, megkínált kávéval és megengedte, hogy rágyújtsak, közben pedig a Contemporary Life in Contemporary Fiction (Mai élet a mai irodalomban) című kötetről beszélgettünk, térdünket csapkodva röhögtünk közös barátunk, Markos András grafikus történetén, akinek elmondása szerint a bukaresti Dallas Teremben az Akárki hét napja című kiállítása kapcsán az egyik helybéli tárlatlátogató nekiszegezte a kérdést: „Nu-i de ajuns că eşti maghiar, mai eşti şi pesimist?” (Nem elég, hogy magyar vagy, még pesszimistának is kell lenned?)
Megismertettük egymással a szüleinket is, és megosztottuk a legjobb barátainkat, csakúgy mint a külföldi kutatói tapasztalatainkat ő Hokkaidoról, én meg a Cambridge-ről. Én közöltem az általa szerkesztett Respublika című lapban, ő tartott előadást nálam a külföldi diákjaimnak a Corvinus Egyetemen. Közös volt a természet iránti rajongásunk is, de még a képzőművészetben is talált az ízlésünk. Magánemberi tapasztalataink is nagyban megegyeztek, ami a Szeku és a minket körülvevő besúgók állandó jelenlétét illette az életünkben. Csakhogy míg rajta a Hargita lap egyik egykori munkatársa (G.P.) tartotta négyben a szemét (a stat cu ochii in patru), addig körülöttem a kis sunyi, Hegel nevű ügynök húzott a fülével (a tras cu urechea), amikor közösen szerkesztettük a Találjuk ki Közép-Európát? című honlapot, Hankiss Elemér főszerkesztése mellett.
Életútjaink Vilkával gyakran egybeestek, máskor meg fáziskéséssel követték egymást. 1990-ben egyidőben adtunk elő Lake Hope-on, az ITT-OTT nyári egyetemen, vagy Kielcében is, ahová én hívtam meg, de ő fuvarozott engem az autóján. Útközben hazafelé először beszélt nekem Vilka a zsidó származású édesapja munkaszolgálatos élményeiről vagy arról, hogy a csíkszeredai tanárkodása idején, hogyan utazott a Trabantján hónapokon át a Gyimesekbe, hogy Dr. Kapussy Antal barátját forgassa az ágyban és tisztába tegye. Ennek az emlékezetes kielcei konferenciának az idején, 1999-ben, írtam a Szőcs Gézáról szóló monográfiámat, míg ő egy tanulmánykötetet.
Olyan tabu-témákat is megbeszélhettem vele, amelyeket az ember még a saját apjával sem feszeget, például azt, hogy milyen érzés női vagy férfiúi szempontból megtapasztalni az óvszer használatát? De ennél súlyosabb fajsúlyú kérdéseket sem kerülgettünk, amikor őszintén vallottunk egymásnak a kemoterápiás élményeinkről, amikor a tavalyelőtt még fel tudott hívni WhatsAppon San Antonioból. Barátságunkat rengeteg vicces élmény is színesítette: egyike ezeknek, amikor meglátogattam a Marosvásárhely melletti otthonukban és elköszönéskor belehátráltam a sáncba, ahol nyakig merültem a hóban. Csak azért nem lett ballada belőlem, mert Vilka és a felesége, Gabi kihúztak a grabancomnál fogva, miközben majdnem bepisiltek a nevetéstől. De azon is rengeteget tudtunk nevetni, amikor felidéztük, hogy útban a kielcei konferencia felé eltévedtünk, és egy arra bicikliző kisfiú intett nekünk, hogy kövessük, majd behajtott egy zsákutcába, aminek a legvégén bekarikázott egy udvarba, utána maga mögött bezárta a vaskaput. Ugyanakkor a bennünket követő kamionos, megállt, leürítette a rakományát és nekünk pedig addig kellett várnunk, mígnem az apuka és fia behordják a fát udvarba, hogy felszabaduljon számunkra a kijárat a szákutcából visszafelé a főútra.
Nem véletlen, hogy olykor még az előadásaink témái is fedték egymást, hiszen mindketten a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem magyar-angol szakján végeztünk és a szegedi JATE-n doktoráltunk Ilia Mihály tanár úr irányítása mellett.
Még a mérvadó tanáraink is közösek voltak, akik közül ketten később barátainkká is váltak Cs. Gyímesi Éva és Tóth Sándor személyében. Ám, Vilkával ellentétben, én még sohasem írtam regényt, de talán egyszer ugyanúgy a fikció tárgyává szeretném tenni az empirikus tapasztalatimat, amint azt ő is a tette a Lassú vírus, a Húzd a himnuszt ne káromkod!j vagy a Godir és Galanter című regényeiben, hiszen az illiberális demokráciában éppolyan elemi szükség van a szólás- és az alkotói szabadság megélésére, mint a Ceauşescu-féle diktatúrában, vagy Trump alatt.
Ezért is tervezem, hogy megírom, miként próbáltak porig alázni bennünket a mai napig is etnobizniszben utazó volt elöljáróink. Addig is azonban nyugodalmat kívánok drága Mesteremnek, én meg erőt merítek a gondolat Odüsszeusza (ön)iróniájából, amikor felidézem, hogy „oly kevésre vágyunk, hogy értelmünk legfeljebb a vágyainkig ér fel.”
Budapest, 2022. Vízkereszt napján, annak emlékére, hogy Vilka a kezembe adta Joyce műveit, aki az Epifániát a világirodalom részévé avatta.