Otakar Vávra a háborús krónikák által kialakított rekonstruált dokumentum módszerét alkalmazza nem hadtörténeti, hanem politikai témára Az árulás napjaiban.

A háború a politika folytatása erőszakos eszközökkel, mondotta Clausewitz, s a második világháborút megelőző másfél év európai történelmének példája is fájóan, riasztóan bizonyítja ezt. Az Európa s a világ sorsáért felelős nagyhatalmak s a béke megőrzése végett életre hívott világszervezet, a Népszövetség rémülten – s ami még rosszabb: ellenforradalmi hátsó gondolatoktól vezettetve – engedtek Hitlernek, hogy a háborút, illetve a szocializmus kelet-európai előretörését elodázzák. Nem meggátolják, csak elodázzák. Ennek a közveszélyes kapituláns eljárásnak Csehszlovákia esett először áldozatul, az egyetlen igazán demokratikus berendezésű kelet-európai kis állam, amelyben sem feudális maradványok, sem pedig nemzeti fasiszta szervezetek nem keverték ellentmondásba a közéletet.

Ha Vávra filmjét nézzük, az a benyomásunk támad, hogy a polgári demokrácia jelszavait egyedül ez a fiatal ország és annak tapasztalatlanul becsületes vezetői vették komolyan. Eduard Benes köztársasági elnökre hatalmas szövetségesei: Anglia és Franciaország kényszerítik rá a kapitulálást. S a Vörös Hadsereg segítségét kérni – ez a legbecsületesebb polgári politikus erejét, látókörét, bátorságát is meghaladja. A kétrészes, remekül megszerkesztett és hallatlanul stílusos filmriport – színészekkel rekonstruált álriport –olyan képet ad a fegyveres támadást megelőző politikai agresszióról, amely az utókor számára is nyugtalanító tanulságokkal teljes. A „nyereség“, amelyért Csehszlovákiát feláldozzák, nem is egy egész esztendő: 1938 októberétől 1939 szeptemberéig. Az árulás napjai egyetlen, feláldozott békés kis ország példáján érzékelteti okos és pontos érveléssel, hogyan következhetett be a világkatasztrófa. A bűnnek nem szabad engedni, sem a civil, sem a közéleti bűnnek, mert beláthatatlan következményekkel, ártatlan milliók elpusztításával jár. A fasizmus elől nem szabad, mert nem lehet kitérni – szembe kell fordulni vele.

Mindezt nem tételekben, hanem emberi konfliktusokban – országokért, világrészekért felelős politikusok összecsapásainak gondolatilag és lélektanilag pontosan árnyalt, meggyőző ábrázolásával mondja el Vávra filmje. Remekbe szabott és egyetemes jelentőségű portréi közül kiemelkedik Benes (Jiři Pleskot), Chamberlain (Jaroslav Radimecki) és főként Hitler (Gunnar Möller), mert az ő írói-rendezői-színészi megfogalmazásában a paranoiás féktelenség politikai kalandorsággal párosul: sosem egészen világos, mikor tetteti csak Hitler az őrjöngést, hogy vitapartnereire ráijesszen és mikor rejlik közveszélyes őrület látszólag átgondolt stratégiai-taktikai lépései mögött is.

Politikusokat látunk könnyezni bizonyos kulcsjelenetekben: Benest, a Daladier-kormánynál becsületesebb és messzibbre látó, de megbízóinak alárendelt francia követet – s a Rudé Právo főszerkesztőjét, Jan Švermát, akit a megszállás idején kivégeztek. A cselekvést sürgeti és igazolja a tétlenségre kényszerített politikusok könnye.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.