Több szerző is alaposan elveri a port a Transtelexen zajló tematizációban az RMDSZ etnopolitikai gyakorlatán és diskurzusán. Nem egy esetben azzal a szándékkal is, hogy legalább valamiféle reakciót kicsiholjon a szervezet vezetőiből. Régen olvashattunk ilyen rövid idő alatt ennyi hasznos, sokféle témát felvető, vitára felszólító, reflexív jellegű eszmefuttatást a romániai magyar közélet/politika világáról. Úgy tűnik, mintha hosszú idő után ismét napirendre kerülhetne a „szótértés feltétéleinek” kialakítása, mintha a „körülmények” újra „szövegeket” igényelnének. Bízzunk abban, hogy ez a közéleti tematizációs lendület megmarad és más témakörökre is kiterjed.
A romániai magyar közösséget képviselő közéleti-politikai szereplők (ezek körében ma nyilván a leginkább fajsúlyos az RMDSZ, de vannak szép számmal további, kisebb vagy rétegjellegű szereplők is) bevallottan vagy hallgatólagosan
kétféle közéleti szerepet működtetnek,
néha felváltva, néha párhuzamosan. Az egyik a kisebbségi helyzetben lévő romániai magyarság érdekvédelmére, érdekérvényesítésére irányul (etnikai politizálás), amely kisebbségi témakörben kisebbségpolitikai narratívát és/vagy intézményesített pártpolitikai szerepvállalást feltételez. Ennek a gyakorlatnak az aktualitását és mai szélesebb körű térnyerését nehéz lenne megkérdőjelezni (erről írt Salat Levente legutóbb is alapos ismertetést). Ezen belül az intézményesített etnikai politizálást is sokféleképpen lehet művelni. Annak elemzése a politológusokra tartozik, hogy az aktuális helyzetben az RMDSZ vagy a néhány kisebb szereplő ezt az intézményesített etnopolitizálást mennyire eredményesen vagy hiányosan végzi. Az ehhez kapcsolódó témák és kérdések nyilvános napirenden tartásában (beleértve a számonkérést vagy a bírálatot is) a publicisztikai munkát folytatóknak és a nyilvános vitaszövegeket íróknak van fontos szerepük.
A kisebbségi társadalmat érintő másik közpolitikai szerep már sokkal kevésbé egyértelmű, a felhatalmazás sem világos, ennek a szerepnek a társadalmi funkciója nem igazán tisztázott, maga a tevékenység pedig nem igazán átlátható. Ez a szerep a romániai magyarság (romániai magyar közösség/társadalom/népesség – nevezze ki hogyan akarja) egészének általános jellegű képviseletéről szól/szólna. Így például az RMDSZ az 1989-es kezdetektől úgy viselkedik, mintha erre az általános jellegű képviseletre (felelősségvállalás, irányítás, hivatalos képviselet, küldetéstudat, közösségi léptékű elvek és gyakorlati lépések kialakítása stb.) a romániai magyar közösség/társadalom egészétől kitöltetlen csekket kapott volna. A szervezet kettős (tulajdonképpen: informális) párt/egyesület státusza ehhez formálisan teremt valamiféle jogalapot, de tulajdonképpen – a kezdeti évek széleskörű szerveződési hullámát követően – az időnkénti politikai választások sora, illetve valamiféle feltételezett általános romániai közakarat tartja fenn ennek az általános képviseleti jognak a társadalmi legitimitását. A kisebb, többnyire rétegjellegű egyéb közpolitikai szereplők hasonló logika alapján működnek, kevés kivételtől eltekintve tevékenységük inkább az ilyen jellegű képviseleti narratíva fenntartására korlátozódik. Néhány alkalommal a média rákérdezett erre az általános képviseleti szerepre, jellemző példa azoknak az anyagi forrásoknak a felhasználási módja és átláthatósága, amelyeket a szervezet nem politikai pártként, hanem a romániai magyar társadalom egészének „gondozójaként” kap és kezel vagy – újabb példaként – a díjak osztásának gyakorlata.
Az elsődleges szakmai kérdés azonban nem az, hogy az RMDSZ ezt az általános képviselői szerepet működteti-e, illetve jól működteti-e vagy sem, hanem az, hogy bármely közéleti-politikai szereplő számára, a romániai magyar közegben, napjainkban egyáltalán
lehetséges-e a gyakorlatban az általános képviseleti szerep működtetése?
Ha igen, akkor ki és hogyan körvonalazhatja annak tartalmát, mire terjedhet ki és mire nem? Egyszerűbben fogalmazva: mi az, amit egyáltalán, reálisan elvárhatunk itt és ma az ebben a szerepkörben fellépő – nagy vagy kisebb – közéleti szereplőtől? Azon túlmenően, hogy beszél róla. Mit tehetne reálisan, ha valóban tenni akarna? Mivel kapcsolatban lehetne valós alapja a számonkérésnek?
A tapasztalat azt mutatja, hogy a romániai magyar közösséghez sorolható egyének, családok mai életvitelének több olyan fontos szegmense van, amelyekkel kapcsolatban az érintettek közpolitikai jellegű képviseletet nem igényelnek, vagy amennyiben egy szervezet ezt a szerepvállalást hirdeti vagy ezzel foglalkozik, akkor arról gyakorlatilag nem vesznek tudomást. A családok mindennapi megélhetésének biztosítása, a munkamigráció ütemezése és az életvitelbe való beillesztése, a fogyasztási gyakorlat kialakítása, a kapcsolatépítés, a digitális kompetenciaszerzés, a munkaerőpiaci esélyek alakulása, a mobilitás, a szociális és egészségügyi helyzetek kezelése és még jónéhány terület említhető. Sőt, a közösségi identifikációs gyakorlatok (ünnepek, rendezvények stb.) jó része is úgy szerveződik és zajlik le, hogy azokra a közpolitikai szereplők inkább csak rátelepszenek.
Elképzelhető-e a mai kontextusban olyan, a direkt kisebbségvédelmi munkán túlmutató kisebbségi közéleti-politikai szerepvállalás, amely strukturális jelleggel ténylegesen hatást tudna gyakorolni – akár közvetett, de akár tervezhető és számonkérhető módon is – a fentebb említett és hasonló társadalmi folyamatokra? Vagy azzal kell számolni, hogy a romániai magyar közegben több mint száz éve gyakorolt, alapvetően defenzív jellegű
érdekvédelmi és érdekérvényesítő funkción túl nincsen érdemi társadalomalakítási mozgástér,
ergo az etnopolitika marad, de az általános jellegű társadalmi képviseletet felesleges hangoztatni, el is lehet felejteni? A mindennapi életvezetés és a közéleti-politikai szféra közti távolság a globális trendek hatására (mobilitás, kommunikáció, fogyasztás stb.) fokozatosan növekszik, számolni kell azzal is, hogy ilyen társadalmi közegben az etnikai képviseletre alapozó politizálás alól fokozatosan elfogyhat a társadalmi támogatottság.
A Transtelexen zajló kisebbségpolitikai tematizációk, a podcastok és YouTube videók követése, az időnként felbukkanó kutatási eredmények azt jelzik, hogy a társadalom működésére irányuló reflexív viszonyulás nem tűnt el, sőt, mintha az ezek iránti érdeklődés erősödne. A választható reflexív viszonyulások köre nem túl tág. A társadalmi súllyal és autoritásssal rendelkező intézményes szakmai állásfoglalás nem jön számításba, mivel ilyen intézménye a romániai magyar közösségnek egyelőre nincsen. Maradna az ilyen témakörrel foglalkozók időnkénti nyilvános vitája, az alkalmi publicisztikai állásfoglalás vagy tényfeltárás, a közvéleménykutatási mérések, esetleg a társadalomtudományi kutatási eredmények közzététele. Az intézményes politikai érdekképviseleten túlmutató, általános jellegű társadalmi képviseletet illetően azonban véleményem szerint
inkább a gondolkodás, mérlegelés jöhetne számításba,
amelynek „eredménye” – bármi is legyen az – természetesen megérdemelné a nyilvánosságot. Javasolni szeretném nyilvánosan is egy ilyen elemző-mérlegelő folyamat elindítását. Természetesen több más téma is megérdemelné a megfontolt gondolkodást. Nem gondolom, hogy egy ilyen elemző-értelmező folyamatnak a személyi marketingre csábító nyilvános médiafelület lehetne a tere. Lehet találni olyan megoldást, amely nem csupán a résztvevők, hanem az érdeklődők számára is biztosítani tudja a követhetőséget.
Félreértés ne essék, egy ilyen gondolkodási, elemzési folyamat nyilván nem jelenti azt, hogy a társadalmi nyilvánosságban az etnopolitikai tematizáció ne lenne ugyanilyen fontos. A romániai magyar intézményes kisebbségpolitikai gyakorlatról az utóbbi években megjelent néhány vaskos tanulmánykötet, és az alkalmi médiatematizációk fontossága is egyértelmű.
A nyilvános tematizációnak sokféle formája és szintje van,
amint az a Transtelexen megjelent anyagokból is látszik. Az azonban kérdéses, hogy érdemes-e közpolitikai szereplők válaszaira várni. Természetesen lehet, minden bizonnyal szükséges is kifogásokat, elvárásokat felsorolni vagy a tennivalókra vonatkozóan javaslatokat megfogalmazni, azonban megítélésem szerint nem érdemes abban hinni, hogy a közéleti szereplő attűdjének és gyakorlatának megváltoztatása csak felvilágosítás, belátás, akarat és szakmai tudás kérdése. Minden intézményes közéleti szerep egyfajta társadalmi alakzat , amelynek működését behatárolja a kiépült szerkezet (kisebb és nagyobb társadalmi kontextus, eszközök, erőforrások, mentalitások, rutinok és nem utolsósorban a mai közéleti szerepekben egyre inkább előtérbe kerülő egyéni és klikkszerű hatalmi és/vagy anyagi ambíciók). Ezért maga a közéleti szereplő a legkevésbé érdekelt abban, hogy közösségi szerepvállalása korlátait és tényleges lehetőségeit/kötelezetségeit valaki kívülről meghatározza. Inkább elvisel bírálatot, kritikát, számonkérést, mint azt, hogy valaki külső szemlélőként megkísérelje fölvállalt közéleti szerepe „újraleírását”. Az újraleírást gyakorló elemzésnek – és az elemzőnek – társadalmi súllyal rendelkező „helyre” van szüksége, ilyen helyek kiépítésében a közpolitikai szerepek napjainkban domináns modellje értelemszerűen nem érdekelt.
