A kockázat, de a tét is hatalmas. Ha a kongresszus elfogadja az elnök országalakító elképzeléseit, az növeli az Egyesült Államok és a liberális demokrácia versenyképességét.
Nem könnyű dolog, amit mi itt csinálunk – mondta Chuck Schumer, a szenátus demokrata párti frakcióvezetője és nem túlzott. A liberálisoknak saját radikális szárnyuk Szküllája és a republikánusok kőkemény Kharübdisza között kellene átcsúszniuk, hogy megvalósítsák Joe Biden elnök nagyratörő programját. Ha sikerül, arról sokat fognak írni a történelemkönyvekben, de a viharban könnyű szétzúzódni a sziklákon. Eddig nem állnak rosszul, de messze még a nyugodt kikötő.
Ez utóbbi a könnyebbik esetek közé tartozik, mert az infrastruktúrára megszavazott bő ezermilliárd dollárból jut a tengeri közlekedés fejlesztésére is és ezt a Republikánus Párt mérsékeltebb szenátorai is helyeslik. Ők Donald Trump fenyegetéseit figyelmen kívül hagyva beálltak a terv mögé – a volt elnök régebben maga is sokat beszélt az infrastruktúra-fejlesztésről, de ennél az ő idején sosem történt több. A hidak, utak, kikötők és repülőterek korszerűsítésének programjánál nagyjából három és félszer nagyobb az a szociálpolitikai csomag, amelyet a Demokrata Párt a kongresszusnak a költségvetésre vonatkozó eljárási szabályait kihasználva, pusztán a saját szavazataival szeretne elfogadtatni. Itt kezdődnek Schumer és a képviselőházban elnöklő Nancy Pelosi igazi problémái.
A szenátuson átment infrastruktúra-törvényt a képviselőháznak is el kellene fogadnia. Ott azonban a Demokrata Párt 95 tagú progresszív csoportja csak akkor szavazza meg, ha párhuzamosan a szociálpolitikai csomag ügye is sínre kerül. Ez utóbbi a maga három és fél billió, azaz 3500 milliárd dolláros keretével első látásra ijesztően nagy monstrum, amely nem számíthat a republikánusok támogatására. Az előirányzat azonban tíz évre szól, az amerikai kormány kiadásai tavaly 6550 milliárdot tettek ki, vagyis a tervezet legfeljebb évi 5-6 százalékkal dobná meg a kiadási oldalt. Ellenben széles körű – és az Egyesült Államokban eddig nem létező – családtámogatási rendszert vezetne be, amely az állami óvodáktól egészen az időskori ellátás finanszírozásáig terjedne. Ez egyrészt munkahelyeket teremtene, másrészt több fiatal nőnek tenné lehetővé, hogy kilépjen a munkaerő-piacra. A pénzből jutna az egészségügyi ellátás fejlesztésére és olyan zöld programokra is, mint például Joe Bidennek az a terve, hogy 2030-ra az Amerikában eladott autók fele legyen „zéró károsanyag-kibocsájtású”, azaz elektromos vagy hidrogén meghajtású. A finanszírozást legalábbis részben a szupergazdagok és a nagyvállalatok adóinak emeléséből tervezik fedezni, a középosztály egészen évi 400 ezer dolláros (120 millió forintos) családi jövedelemig „biztonságban van”.
A terv az elmúlt hat, de az is lehet, hogy kilenc évtizede a legambiciózusabb amerikai társadalomátalakítási elképzelés – és még Bidenre mondták, hogy öregember, akinek megalszik a tej a szájában… Az elnök globális célokat követ, szerinte a tervekre azért van szükség, hogy az Egyesült Államok versenyképes maradjon Kínával szemben és bebizonyítsa, hogy a liberális demokrácia többet képes nyújtani a társadalomnak a tekintélyelvű diktatúráknál.
Pelosi egyelőre kitart amellett, hogy a képviselőházban csak akkor tűzik napirendre a kétpárti infrastruktúra-csomagot, ha ugyanakkorra már a szociálpolitikai programot is törvényjavaslatba foglalták és a kettőt együtt lehet mérlegelni. Óvatosan kell egyensúlyoznia, hogy se a progresszíveket, se a centristákat ne idegenítse el, hiszen az egyik tábor az infrastruktúra, a másik a szociálpolitikai tervezet elfogadásához nélkülözhetetlen. Utóbbi esetében egyetlen mérsékelt demokrata párti szenátor ellenszavazata is végzetes lenne. Ráadásul az idő is szorít, a szenátus szabadságra megy, majd egy-két őszi hónap után az amerikai belpolitika – a jövőre esedékes félidős választásokra készülve – újra kampányüzemmódba kapcsol, amikor szinte lehetetlen lesz keresztülvinni bármi lényegit a kongresszuson.
Megjelent a Népszavában 2021. augusztus 13-án.
