Guglielmo Ferrero, a nagy olasz történetíró foglalta össze legtalálóbban azt a rettenetesen nehéz és ellentmondó feladatot, amely minden békekötés igazi belső tartalmát kiteszi. „Minden békeszerződés a legyőzöttnek valamiféle kényszerítését foglalja magában. De ugyanakkor a lelkiismeret elemi követelménye az, hogy csak szabad beleegyezésből születhetik kötelezettség… Az igazi békekötés tehát… csakis azon az ellentmondáson keresztül válik lehetségessé, hogy egy természeténél fogva kényszerjellegű aktushoz elég szabadságot s a követelt áldozatokhoz elég előnyt vegyítsünk ahhoz, hogy a szerződés erkölcsi kötelezettségvállalássá lehessen, s a legyőzöttnek is inkább érdekében álljon tiszteletben tartani, mint megszegni próbálni.” Ez kell ahhoz, hogy a legyőzöttnek érdemes legyen a háborúvesztésben kialakult, egyelőre merőben hatalmi helyzetet a maga hozzájárulásával a kötelező erő többletével megerősíteni. Ne higgyük, hogy aki megnyerte a háborút, annak nem probléma a vesztest a békeszerződés aláírására is reákényszeríteni. Túlságosan hozzászoktunk a diktált békékhez, és nem vesszük észre, milyen furcsa atavizmus, hogy a diktálás lehetősége közepette még mindig ragaszkodunk a szerződésszerű békekötés formáihoz, és nem vesszük észre, hogy mennyi mindenről kénytelen még a diktáló győztes is lemondani ahhoz, hogy az ellenfélre szerződéses formában reákényszeríthesse a maga békéjét. Valóban atavisztikus elemekről van itt szó: egy, a mainál fejlettebb külpolitikai és diplomáciai kultúrával bíró kornak, a 18. századnak az atavizmusáról.
A JÓ BÉKE TUDOMÁNYÁNAK LEHANYATLÁSA A 18. SZÁZAD ÓTA
Ferrero és mások nyomán mindinkább tért hódít az a felismerés, hogy a 17. század második felében és a 18. században általánossá vált módszeres, ember- és anyagkímélő, készleteket magával hurcoló és a hadakozást hivatásos katonákra és minél szűkebb területre korlátozó hadviselés a háború humanizálásának egy azóta utol nem ért magas fokát jelenti. Jellemző adalék erre, hogy a 18. század közepén csaknem szüntelenül folyó angol–francia tengerentúli háborúk ideje alatt London és Párizs között továbbra is fennállott az utazás lehetősége s a társadalmi és tudományos érintkezés. Lehet felháborodni egy olyan világon, melyben azalatt, míg a katonák vérben, sárban és mocsokban harcolnak egymással, elegáns urak, hölgyek és kulturált széplelkek finom formák között fenntartják egymással az érintkezést. Ezen azonban csak olyan szervezetű világ háborodhatik fel, amely a háborút a maga életéből mindenestül kikapcsolta. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor nem tagadhatjuk, hogy egy szabályozott, hadszíntérre korlátozott, párbajszerű háborúviselés jobb valami, mint az atomháború. A párbaj ostoba, korlátolt és középkori dolog, de a puszta ököljoghoz mérve magasrendű civilizációs fejlődés.
Ennek a párbajszerű, játékszabályokhoz kötött, humanizált hadviselésnek felelt meg az alkudozáson, kölcsönös területi engedményeken és kompenzációkon alapuló, a kényszert teljesen háttérbe szorító indulatmentes békekötésnek ugyancsak a 18. század nemzetközi jogában és politikai közszellemében kialakult rendszere. Mindez bele volt építve az európai monarchiának és az európai arisztokráciának történetileg kialakult, homogén politikai kultúrájába.
Az indulat nélküli háborúnak és a bosszú nélküli békekötésnek ebbe a világába vágott bele a rámenős, mindent kockára tevő, a hadszíntérből élő, pusztító hadviselésnek és a terrorisztikus békediktátumoknak a napóleoni rendszere. Húsz esztendőn keresztül szántottak végig keresztül-kasul Európában a napóleoni hadseregek, és húsz esztendő múlva jutottak odáig a legitim monarchiák, hogy az ebből támadt zűrzavarnak végét tudták vetni. Mikor 1814-ben Párizsban és 1815-ben a bécsi kongresszuson ilyen előzmények után kellett békét kötni, kicsiben már ugyanaz a hangulat vibrált a levegőben, ami később, 1919-ben olyan végzetes lett, és 1946-ban is végzetes lehet: túl sok indulat és túl sok ingerültség gyűlt össze a levert fenevaddal szemben, semhogy fel ne lépett volna a kísértés ennek a sok érthető indulatnak a számláját a legyőzött nemzettel kifizettetni, tekintet nélkül arra, hogy ez fizikailag lehetséges-e, és a békekötést nem teszi-e illuzórikussá. Ugyanakkor a napóleoni rendszer zűrzavarának a folytatásaképpen a legvadabb imperialista tervek születtek, különösen a győztesek nyomában tülekedő különféle másod- és harmadrendű hatalmak körében. Az indulatmentes békekötés 18. századi feltételei tehát nem voltak már adva: túl sok erőszak, túl sok rablás, túl sok diktátum szegélyezte a napóleoni diadalutat, semhogy a kölcsön visszaadásának a gondolata ne lett volna nagyon kézenfekvő. Ebben a helyzetben, mint azt Ferrero Reconstruction c. ragyogó munkájában bemutatja, Talleyrand volt az, aki felismerte, hogy immár nem elég a bomlásnak indult közös, arisztokratikus politikai kultúrára építeni, hanem az egész békekötést mélyebb, elvi alapokra kell helyezni. „Ahhoz, hogy valami tartós dolgot tudjunk berendezni, amely ellentmondás nélkül elfogadásra találjon, elvi alapon kell eljárnunk. Ha van elvünk, erősek vagyunk, s nem találunk ellenállásra, vagy legalábbis rövid idő alatt leszerelhetjük” – idézi Ferrero Talleyrand-t magát. Ezt az elvi alapot találja meg ő a legitimitás elvében, melyet sikerült is elfogadtatnia a bécsi kongresszus irányadó s valóban is érvényesülő elvéül.
A mai közvélemény hajlandó a legitimitás elvében merő reakciós találmányt látni, mert azt a Szent Szövetséggel kapcsolja össze. Ez azonban puszta optikai csalódás. A legitimitás a diplomata és liberális Talleyrand találmánya volt, a Szent Szövetség viszont a fantaszta Sándor cár találmánya és a reakciós Metternich instrumentuma. A legitimitás elvének, mikor megszületett, egyáltalán nem az volt a szerepe, hogy a liberális eszmék elnyomására szolgáljon, hanem arra, hogy ennek segítségével Európa anarchiába esett államait stabilizálni lehessen, és Európa teljességgel összegabalyodott területi státusát rendbe lehessen hozni. Mikor egész gondolatmenetünk során azt ismételtük, hogy Nyugat-Európa számára a történeti határ a jó határ, akkor lényegileg nem mondtunk mást, mint azt, hogy Nyugat-Európa területi státusának rendezésére ma sincs szükség többre, mint Talleyrand elvére, a történeti legitimitásra.
Ennek az elvi alapnak volt köszönhető, hogy a párizsi béke és a bécsi kongresszus után Európa mind a nemzetközi politikai atmoszféra síkján rövid idő alatt helyrejött, s a vádlott és legyőzött Franciaország egészen rövid idő alatt visszakapta a maga normális helyét az európai koncertben. Belpolitikai síkon a szabadságeszme egy időre háttérbe szorult, de 1830-tól kezdve mind fokozódó erővel feltámadt, és olyan stabil eredményeket ért el, melyeknek láthatatlan háttere éppen a nemzetközi rendszernek 1815-ben létrejött tartóssága volt. Ez a rendszer túlélte az 1848–1871 közötti válságok sorozatát, bizonyos pontokon korrigálódott, más pontokon romlott, de egészében fennmaradt 1914-ig, s végeredményben egy olyan száz esztendőt biztosított Európa számára, melyben a béke volt a túlnyomóan érvényesülő, szabályos állapot, s a háború a kivétel.
1914-re az az arisztokratikus Európa, amely az 1814–15. évi békéket létre tudta hozni, elkorhadt, belezuhant az első világháború anarchiájába, és 1918-ban összeomlott. A totális népháború nagy tömegindulatokat korbácsolt fel, s így a béketárgyalás az elégtételszerzés és a bűnösök feletti ítélkezés jegyében indult. Ennek kártékony hatását, még sokkal inkább, mint 1814-ben, egyedül a békekötés szilárd, közös elvi alapja lett volna képes ellensúlyozni. Különösen Közép- és Kelet-Európa volt az a terület, ahol a Habsburgok birodalmának, az oszmán birodalomnak, továbbá a cári Oroszországnak és a hohenzollerni Németországnak az együttes összeomlása folytán területi kérdésekben rendet kellett csinálni úgy, hogy ez a rend minél gyorsabb stabilizálódásra vezessen, és a háború megismétlődését elhárítsa. Az az elv, mely e kor szükségleteinek a stabilizálódás tekintetében megfelelt, adva volt: a népek önrendelkezési joga volt ez, melyet nyugodtan nevezhetünk a legitimitás demokratikus formulájának. Ezzel a tarsolyában hajózott át Wilson elnök Európába békét kötni. A gyakorlati alkalmazás programja is, hogy ti. Ausztria–Magyarországot fel kell osztani, és a nyelvi határok alapján nemzeti államokat kell alkotni, helyes volt. Sokan vizsgálták, s mi is utaltunk fentebb reá, hogy ez az áthajózás a világ új korszakának ebben a páratlanul szerencsésen indult és páratlanul szerencsétlenül folytatódó fordulópontján miért végződött szégyenletes fiaskóval. Számunkra elég annyi, hogy 1919 abban különbözött 1815-től, hogy a békecsinálók itt is meghirdettek egy elvet, de az elvet nem volt erejük alkalmazni is. Nem engedtek világosan megnyilatkozó egyesülési törekvéseknek, nem likvidáltak minden likvidálásra érett történeti egységet, másrészt a likvidálásnál nem vigyáztak a területekhez fűződő történeti érzelmekre; ugyanakkor a legesztelenebbül számba vették az ún. földrajzi, stratégiai, közlekedési, kikerekítési stb. szempontokat, helyesebben engedték, hogy az érdekeltek ezeket az állítólagos elvi szempontokat húzzák elő valami félelemben fogant ostoba kívánság teljesítésére, pl. a határnak a nyelvi határról valami „természetes” védelmi vonalig való előretolására stb. Az ilyenekből születnek meg a legmérgezőbb és legfeleslegesebb határviták, mikor ti. egy terület és népe olyan országhoz kerül, mellyel nincs sem eleven történelmi, sem etnikai kapcsolata, s a néptől az új állammal szemben lojalitást sem elvárni, sem feltételezni nem lehet. 1914 előtt egész Európában csak néhány ilyen helyzet volt: a lotaringiai franciáké Németországban és a lengyeleké Orosz- és Poroszországban. 1918 után azonban ahelyett, hogy megcsökkent volna, az ilyen helyzetek száma még meg is szaporodott; ezért volt rossz az 1918. évi rendezés, nem pedig azért, mintha az alapelvei rosszak lettek volna. Mérhetetlen eszmei zűrzavar, mérhetetlen kiábrándulás lett ennek a következménye. Ebből a zűrzavarból született meg többek között a cinikus napóleoni nihilizmus monstruózus dédunokája, a mániákus hitleri nihilizmus is.
Ma mögöttünk van a második világháború, s a háborúskodásnak oly formáit éltük át, melyek mellett a totális háború minden korábbi formája tökéletlen kísérlet csupán. Az emberi elvadulás jelenségei megcsúfolják a legvadabb rémhírpropaganda fantáziáját, s az ezekből felnőtt indulatok elsöpréssel fenyegetnek mindent, ami stabilitás és értelem akar lenni. Ilyen körülmények között állunk itt egy új békemű megszületésénél: győzők és legyőzöttek összeülnek, hogy lezárják a háborút. A forma, melyben ezt teszik, a megegyezéses békeszerződés formája, érintetlenül őrzi a 18. század emlékét. De mit tehetünk az után a pokol után, mely kiáradt a világra, annak érdekében, hogy ez a békeszerződés valamit felelevenítsen a 18. század kiegyenlítésre, egyensúlyra, lojális teljesítésre beállított békéjének szelleméből?
AZ ELVTELENSÉG VESZEDELMEI ÉS A MAI ZŰRZAVAR KIVEZETŐ ELVEI
A második világháborúval kapcsolatban felkelt és felkeltett indulatok békepusztító hatásának egyedül az elvekben s azok alkalmazásában való egyetértés tudna valamennyire gátat vetni: az elvtelenség, az esetről esetre való opportunista hatalmi politika soha nem fenyegetett olyan veszedelmekkel, mint éppen ma. Ha már 1918-ban, amikor megvolt az elvi alap, katasztrófára vezetett az, hogy az elveket konkrét következményeikben nem gondolták végig, s nem alkalmazták következetesen, mit várjunk a mai békekonferenciától, mely betegesen fél bármiféle elvi alap világos és kötelező elfogadásától? Hiábavalók a végső, humánus és demokratikus célokról szóló általános állásfoglalások, ha nincs konkréten alkalmazható elvi alap a békekötés centrális kérdésének, a határviták elintézésének a számára. Minden békének ez a centrális kérdése, mert ez az, ami benne maradandó, s aminek olyannak kell lennie, hogy később se legyen vitássá tehető.
Ezen a ponton két kérdés vetődik fel. Az egyik az, hogy hol vannak azok az elvek, melyeket a mai helyzetben alkalmazni kellene. A másik az, hogy gyakorlatilag egyáltalán hogyan képzelhető az elvek érvényesülése a hatalmi politika tényeivel és erőivel szemben.
Ami az első kérdést illeti, azt hisszük, az előbbi fejezetekben meglehetősen világosan rámutattunk azokra az elvi szempontokra, melyek itt számba jönnek, s bemutattuk azt is, hogy nem valami új s doktrinér elvekről van itt szó, hanem már kialakult s magukat világosan és kikerülhetetlenül kínáló gyakorlati felismerésekről. Alapelv a legitimitás elvének demokratikus formája, a népek önrendelkezési joga. Ez Nyugat-Európában gyakorlatilag egybeesik a történeti legitimitással, a történetileg kialakult határokkal, melyeket ott ma sem okos etnikai alapon megbolygatni. Viszont Közép- és Kelet-Európában, ha olyan határokat akarunk, melyek demokratikus szempontból „legitim”-eknek tekinthetők, akkor ahhoz az elhatároló elvhez kell igazodnunk, mely itt a nemzeteket egymás között tényleg elhatárolja: a nyelvi, etnikai szemponthoz. Amint látjuk, nem kinyilatkoztatásokról és új elvekről van itt szó, hanem történetileg kialakult és egymásból organikusan folyó elvek rendszeréről: 1815, 1919 és 1946 elvi szempontjai egymást kiegészítő és egymásból kinövő összefüggő rendszert alkotnak.
A gyakorlati alkalmazás terén a népszavazás és a népcsere kérdései azok, melyek elvi megállapodást kívánnak. Utaltunk már arra, hogy mindkettőnél a legfontosabb annak biztosítása, hogy problémák megoldására szolgáljanak, ne pedig problémák okozására. Ennek megfelelően a népszavazással kapcsolatban főleg annak kimondása fontos, hogy: 1. népszavazásra csak ott van szükség, ahol az etnikai helyzet nem világos, 2. népszavazás csak ott történjék, ahol a lakosság elegendő politikai tudatossággal bír, és 3. népszavazással eldöntött kérdésben később, más eredmény reményében új népszavazást ne lehessen tartani. A népcserével kapcsolatban pedig, mint már mondottuk, annak kimondása fontos, hogy: 1. népcserére csak akkor kerüljön sor, ha más megoldás egyáltalában nem lehetséges, 2. kölcsönös csere legyen, ne pedig egyoldalú vagy aránytalan kitelepítés, 3. csakis a nemzetek közösségének határozata alapján és ellenőrzése alatt folyhasson le, és 4. ha így egyszer lefolyt, visszacsinálható és megismételhető ne legyen.
ELVI SZEMPONTOK ÉS HATALMI ERŐK
Nehezebbnek látszik a másik kérdés, az, hogy mit csinálunk szép elveinkkel a hatalmi erők közepette, vagy ahogyan közkeletűen meg szokták fogalmazni, hogyan is képzelhetni, hogy egy békekötésnél ne hatalmi szempontok, hanem elvi szempontok érvényesüljenek. A felelet egészen egyszerű: sehogyan. A probléma sem ma, sem 1919-ben, sem 1815-ben nem volt az, hogy hatalmi szempontok ne érvényesüljenek. Békét nyilvánvalóan csak úgy lehet kötni, ha azok a hatalmi szempontok, melyek a háborúviselés és békekötés középpontjában vannak, valamiképpen érvényesülnek. 1815-ben sem az történt, hogy a hatalmi szempontok nem érvényesültek, hanem az, hogy az elvi szempontok által megszabott keretek között voltak kénytelenek érvényesülni. Ha egy hatalom valamilyen követelésével beleütközött egy elvi szempontba, akkor kielégülést kapott másfelé, ott, ahol elvi szempont nem állt ennek az útjában. Nagy tévedés azt hinni, hogy az elvek tisztelete a békekötést nehezítené; inkább könnyíti. Nem azért, mintha könnyű dolog volna hatalmi kívánságokat elvi szempontokkal egyeztetni. De még mindig könnyebb, mint békét kötni mindenféle elvi szempont nélkül, mert ez emberfeletti, sőt mondhatnánk, egészen egyszerűen lehetetlen dolog. Elvek nélkül ugyanis a békekötők igen hamar az őrület szélére jutnak, mert minden követelés és minden ellenkövetelés lehetségessé válik. „Miért ne?” – ez lesz a békekötés alapjelszava. A követelések, majd az ellenkövetelések, végül ami a legszörnyűbb, a megoldások síkján megjelennek a legesztelenebb, a legerőltetettebb szörnyalakzatok, melyek erőszakot követnek el a tényeken, a józan észen és a nemzetközi erkölcsön. Mégis görcsösen ragaszkodnak hozzájuk, mert egy mindinkább irreális félelmektől gyötört atmoszférában a legkisebb megegyezés is olyan kínok között jön létre, hogy érdemesnek látszik ragaszkodni hozzá, ha mégoly abszurd is. Az elvi szempontok szilárd váza mindenekelőtt az ilyen szörnyeteg „megoldások” ellen nyújt védelmet.
KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA VÉGZETES SZEREPE ÉS CENTRÁLIS JELENTŐSÉGE
Hogy a szemünk előtt kialakuló békemű végsőleg milyen lesz, azt még nem tudhatjuk. Hogy nem sok jót ígér, azt már látjuk. Ha ilyen körülmények között azt kérdezzük, mégis mi remény lehet arra, hogy ha rögtön nem is, idővel valamiféle konszolidálódás tudjon megindulni, akkor mindenekelőtt újból le kell szögeznünk, hogy Európában, különösen Közép- és Kelet-Európában konszolidálódás másképpen, mint a területi kérdések elvi alapon való tisztázásával, nem képzelhető. Minden olyan beszéd, mely ezt a centrális igazságot el akarja homályosítani, vagy kegyes frázis, mely nem ismeri e terület bajait s igazi okaikat, vagy tudatos elködösítés. Nem azt jelenti ez, hogy a területi kérdésekből az irredentizmus és a revizionizmus módszereivel szüntelenül hangoztatott sérelmi frazeológiát engedjük felnőni, mert ebből csak még nagyobb nyomorúság áradna ki erre a szerencsétlen területre. A közép- és kelet-európai népeket meg kell akadályozni abban, hogy területi viszályaikkal állandóan nyugtalanítsák Európát. Európának feltétlenül stabilitásra van szüksége, tehát karhatalommal kell megakadályozni a megcsonkított államokat az irredenta agitációban éppen úgy, mint ahogyan karhatalommal kell megakadályozni a birtokló államokat a kisebbségek elnyomásában. Tudnunk kell azonban, hogy végsőleg stabilizálni csak jó, megszokható határt lehet. Minden kérdésben tehát, amelyben még most ki tud alakulni valamiféle megegyezés – nem merő politikai megegyezés, hanem elvi tisztázódás –, azt minden erővel érvényesíteni kell még a jelenleg folyamatban levő békemű keretein belül, mert a vitás területi kérdések szörnyű veszélyforrást jelentenek. Ami mégis belekerül a mostani békeműbe ki nem elégítő, meg nem szokható, nem igazolható határként, azokkal kapcsolatban elengedhetetlenül szükséges, hogy a világ sorsát intéző nagyhatalmak közvéleményében alakuljon ki a jó, kevésbé jó és rossz határoknak és a lehetséges megoldásoknak egy bizonyos tudatos számontartása és tanulmányozása. Mert a világ politikai története ezentúl is, mint eddig, stabil és kevésbé stabil, folyékonyabb korszakok változásából fog kiadódni még akkor is, ha, mint reméljük, a folyékonyabb politikai helyzetek nem is jelentenek háborút. Ismétlem, minden eszközzel meg kell akadályozni az itteni nemzeteket abban, hogy ezeket a folyékony helyzeteket saját maguk igyekezzenek létrehozni. De ha létrejöttek, akkor egy tisztultabb világközvéleménynek ki kell őket használnia arra, hogy egyúttal a világnak ezen a legkritikusabb területén, Közép- és Kelet-Európában a végleges konszolidációt megteremtse.
Egész gondolatmenetünk során, noha gyakran érintettük a legáltalánosabb politikai igazságokat, konkrét vizsgálódásainkat tudatosan leszűkítettük Közép- és Kelet-Európa problémáira. Mégis úgy látjuk, hogy a világ konszolidálásának a centrális és legfontosabb kérdésével foglalkoztunk. Ez elsőre furcsának hathat, mert hiszen ahhoz vagyunk szoktatva, hogy hamis világméretekben gondolkozzunk, és azt képzeljük, hogy a Közel-Kelet, a Távol-Kelet és a Nyugati Félteke nagy vitás kérdései mellett a területileg nem is olyan nagyon kiterjedt Közép- és Kelet-Európa csak egy problémakomplexum a sok közül. Valójában ez a legsúlyosabb tévedés, amit elkövethetünk. Közép- és Kelet-Európa kérdései abban az egyetlen csekélységben különböznek a Közel-Kelet, Távol-Kelet és a Nyugati Félteke összes kis és nagy kérdéseitől, hogy egyetlenegy nemzedék életében immár két világháborút robbantottak ki, és a harmadik világháború, ha kitör, amitől az Isten őrizzen, aligha fog kitörni Irán, Mandzsúria, a Dardanellák vagy Spanyolország kérdéseiben, hanem csakis abból, amiből az első kettő már kitört: Németországnak és a tőle keletre lévő kis nemzeteknek az anarchiájából. Nincs nevetségesebb és eredménytelenebb erőfeszítés, mint a támadószellemet önmagában kiirtani akarni és közben az anarchiát, a bizonytalanságot és elégedetlenséget növelni. Ebből a területből úgy is kinőhet világháború, hogy a támadás nem erről a területről, hanem ezért a területért indul meg. Közép- és Kelet-Európa, pontosabban Németország és a tőle keletre eső kis nemzetek területe, bármennyire is nem olyan nagy terület önmagában, a világ békéjének a legnagyobb veszedelme marad mindaddig, amíg a legnagyobb anarchiának, a legnagyobb bizonytalanságnak és a legnagyobb elégedetlenségnek a területe marad.
1946
Forrás: Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága 7. fejezet A teljesebb megértéshez feltétlenül az eredetit kell elolvasni, jegyzetekkel, hivatkozásokkal!
