a Karmelita kolostorban 2024. május 9-én. (MTI/Koszticsák Szilárd)
Itt az ideje lerántani a leplet valamiről, ami valójában már cseppet sem új, benne élünk, még ha vele együtt formálódunk is. Mert hiszen már egyre kevésbé új az újnak mondott világrendünk. Bár a politikusok nevén nevezni nem merik, mintha vallási tilalom vonatkozna rá, az istenadta néppel hol együtt, hol nélkülük, de építgetik azt. Azt a bizonyos többpólusú világrendet, ami egészen pontosan két és csakis két pólussal rendelkezik. A korábbi Nyugat vagy globális Észak és a kibővített korábbi Kelet, még inkább globális Dél a nagy mű szereplői. Az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másik oldalon Kína a csapatok élén. Eddig, ugye, nem írtam újat? Nevén nem nevezve a dolgokat, erről szólnak évek óta a hírek. Talán csak a lényegről nem. Alább igyekszem összefoglalni azt.
Az első kérdés adja magát: miért borult az egypólusú világrendszer? Nyilván azért, mert belépett egy szereplő, aki alkalmasságát mutatta arra, hogy új pólusként, meghatározó erőként vonja maga köré a világ számos országát. (Itt van például az a bizonyos BRICS+ nevű csúcsszervezet. Ha valaki nem hallott még róla, érdemes utánanéznie.) Mindezt teszik a kínaiak szerényen, diplomatikusan, időnként fortélyosan, de mindig is erőt sugározva magukból. Íme tehát Kína, a kihívó. Mivel a világcsendőrség éppen veszteségesen működik, nem biznisz, ezért Kína inkább kisebb hadsereget működtet, mint az USA, viszont globálisan elképesztő gazdasági arzenállal versenyez. Ali, Wish, Shein és Temu parancsnokok neve nálunk is mindenkinek ismerősen cseng. Aki figyeli a gazdasági híreket, az tudja, hogy Kína nemcsak Európában, hanem Afrikában, de kimondhatjuk, világszerte növeli gazdasági befolyását. A kínai befolyás növekedésének üteme ma már nem kisebb, mint a bő száz évvel ezelőtti európai nagy hajszáé volt a gyarmatokért.
Globális neofasizmus kontra posztmodern újmarxizmus, 1. rész – Kísért a múlt. Esszé az átalakuló világrendről, az északi félteke politikai térképének átalakulásáról. Első rész.
Teszi ezt Kína diplomatikusan, politikailag gerjesztett rasszizmus, ráadásul mindennemű ellenállás nélkül. Jöjjön egy egyszerű példa. Egy szenegáli faluban a kínai „küldött” felajánlja, hogy napelemes közvilágítást építenek ki a falunak. Lesz esti fény, nagyobb közbiztonság, és az áramszámla sem fog növekedni. A megígért csodáért csak egy kis szakaszt kérnek a kínaiak a tengerpartból, ahová kikötőt tudnak építeni. Nahát, egyszerre lesz közvilágítás és kikötő, ráadásul ingyen! – kiáltanak fel a boldog szenegáliak. És tényleg, ingyen, na jó, majdnem ingyen. Tőlünk nézve már cseppet sem ingyen. A módszer működik. És legalább olyan gyorsan halad, mint amennyire a belgrádi expressz fog majd száguldozni Budapestről. Hirdetve a világ csodáját, hogy ez a csoda tényleg működik!
És ha valaki nem érti még, ma ezért blokkosodik a világ. Hogy a folyamatot (ezt az elszabadult expresszvonatot) egy határnál meg tudják fékezni. Annál a határnál kezdődik a másik pólus. Félreértés ne essék! Kína jelenleg még Nyugaton is terjeszkedik. De építik már a fékeket. Ha meg kell állni, nincs mit tenni, megállnak a kínaiak. A Nyugatot, mint szigetet körülöleli egy nagyobb világ, ami jó ideig elég lesz Pekingnek. (Aki nem érti, innen is üzenem, Oroszországot már nem kell Kínával egy csapatba terelni, de Pakisztánt, Indiát és Iránt sem.) Hogy mit tud tenni a Nyugat Kína nélkül, azt meg majd meglátjuk. De Nyugaton már készülnek az önellátásra, s az ukrán gabonára is számítanak.
Apropó, határok. Lényeges részhez érkeztünk. Az új világrend határai még nem véglegesek. A határokért pedig háborúk folyhatnak. Íme a legnyilvánvalóbb: az orosz-ukrán háború. Ma már világos mindenki számára, hogy Ukrajna a Nyugat keleti határa szeretne lenni. Egyre tisztább az is, hogy Magyarország immár a szupererős új blokk nyugati határa, elsődlegesen átjárója, kapuja kíván lenni. Amolyan kelet Svájca. A kelet Svájca pedig nem sodródhat háborúba, a legnagyobb vészhelyzetben sem. Amúgy is fontosabb, sokmilliós okunk van rá, de tényleg. Azért itt van még ez is, csak hogy tudjuk.
A kelet Svájca törvényszerűen egyszerű politikát folytat: ugyanúgy barátunk Amerika és Kína, mint Oroszország és az EU, vagy mint Törökország és Izrael. Miért is ne lehetnének barátaink a barátaink ellenségei? Kétségkívül: ez egy kimaxolt békepolitika. Na de akkor hol itt a baj, ezzel a fafejű Nyugattal, hogy nem értenek meg minket? A válasz egyszerű: mi itt, keleten egy kicsit másképp vagyunk független svájciak. Időnként el akarjuk foglalni Brüsszelt, rendszeresen tudni véljük, hogy arrafelé mindenkinek elment az esze, de majd mi rendet teszünk Európában, Trump elnök úr pedig Amerikában. Ez az a pont, ahol a szuverén Magyarország hadat üzen a Nyugatnak. Nyugatról nézve az orbáni külpolitika látványos „hintapolitikaként” indult, de mára inkább szabotázs lett belőle.
Globális neofasizmus kontra posztmodern újmarxizmus, 2. rész – Kísért a múlt. Esszé az átalakuló világrendről, az északi félteke politikai térképének átalakulásáról. Második rész.
Hogy nyertünk-e a hintapolitikával? Naná, hogy nyertünk! Csak csukjuk be a szemünket, hogy mondjuk ne lássuk Lengyelországot! Mert egy kicsit még mögülünk is indultak, de ma már Németországot akarják fejlettségben felülmúlni a varsóiak – hintapolitika nélkül. Egyforma mértékű uniós támogatásokban részesültek, mint hazánk, csak náluk minden egy kicsit szebb, jobb és nagyobb lett. Talán több pénz maradt a beruházásokra, vagy olcsóbbak a lengyel „tüzépek”. Nahát, ilyenek ezek a „szemforgató lengyelek”. Pedig milyen két jó barát szoktunk jobb időkben lenni. Szóval nyertünk-e a hintapolitikával? Attól függ, milyen irányból szeretnénk az Eurostat rangsorait nézni. Rendben, nem tréfálok, mert ez sajnos nem tréfadolog.
Már csak azért sem, mert határon lenni sosem volt egyszerű feladat. Ezt fontos, hogy mindenki jól értse ebben a fegyverkező világban. Ukrajna neve például az oroszban határmenti területet jelent. Ukrajna sorsa pedig általában mindannyiunk szerint nehéz. Mi meg mindig csak azzal foglalkozunk, hogy a Nyugatnak elment az esze.
