Beszélgessünk

Nemrégen beszélgettem a leányommal arról, hány ismerősünk is van, akik betöltötték a nyugdíj korhatárt és mégis dolgoznak. Nem azért mert szükségük lenne a pénzre, hanem azért mert szeretik. Mert úgy érzik még tudnak adni valamit, mert jó alkotni. E beszélgetés után jutott eszembe egy régi történet, jó pár éve történt, amikor még Texasban dolgoztam.
Azon a napon is, mint általában minden reggel, az NPR (National Public Rádió) rádióadót hallgattam a munkába menet. Sok mást nem lehetett tenni a 35-40 perc vezetés közben így legalább napirenden voltam a világ ügyes-bajos dolgaival.
Egy adott pillanatban egy érdekes riportra lettem figyelmes; a riporternő Párizsban, egy parkban találkozott egy nyolcvanegy éves hölggyel, aki egy írott táblával biztatta az arra kelőket beszédre “Let’s talk” címen.
Ahogy értettem, a hölgy Emily Senashi névre hallgatott, és arra biztatta a riportert, hogy ahogy létezik dohányzó sarok, úgy kellene minél több helyen létesíteni “beszélő” sarkot is, ahol az emberek minden kötelezettség nélkül beszélhetnek egymással, ha szükségét érzik. Ő személy szerint, mondta a hölgy, elég sok emberrel beszélget naponta, mindenről, amiről az illető akar tárgyalni, kivéve politikát és vallást. Szerinte e két téma nélkül az emberiség java megérti egymást, minden különösebb nézeteltérés nélkül.
Milyen igaza volt!
Elég sok visszatérő kliense volt a hölgynek, nem egy barátság született ilyen beszélgetésből, és az interjú pillanatában éppen egy Brazzaville-i visszatérő egyénnel társalgott Emily.
Kiderült, hogy több nyelven beszél, többek között angolul, franciául, spanyolul, flamandul – és persze anyanyelvén… magyarul! Ekkor esett le a tantusz, hogy a neve nem Senashi, hanem esetleg Szénási-Szénássy lehetett. Bizony kicsi a világ: egy amerikai riporter Párizsból egy magyar hölggyel és hölgyről készít interjút.
Tehát még ilyen előrehaladott korban, mint a nyolcvanegy év is találni elfoglaltságot, ami leköt – és ami hasznos lehet mások számára is.