Közel két évvel ezelőtt, amikor Kábán József fotókiállításával a Korunk legelső házi, „családi“ tárlata megnyílt, bizonyára kevesen gondolták, hogy a folyóirat bensőséges házi kiállításai Korunk-Galériává „növik ki maguk“.
Kántor Lajost, a folyóirat irodalmi-művészeti rovatvezetőjét a Galéria „történetéről”, művészi céljairól, eddigi eredményeiről vallatom.
– 1973 márciusában nyílt meg első házikiállításunk, a szerkesztőségnek még a régi, Szabadság téri helyiségeiben. Az ötletet talán az a meggondolás adta, hogy miért is álljanak a falak kopáran, töltsük be az üres tereket művészeti alkotásokkal, alakítsuk a szerkesztők „jó munkahelyi közérzetét“. Előzmény is volt már: az Igazság házitárlatai. Először állandó munkatársaink alkotásait állítottuk ki. Ünnepélyes megnyitót nem tartottunk, katalógust sem adtunk ki. A közönség a szerkesztőség tagjaiból, a szerkesztőségbe látogató külső munkatársainkból, a kiállító művész (vagy művészjelölt) barátaiból, közeli ismerőseiből állott össze. A többi aztán „menet közben“ alakult. Elhatároztuk, hogy rendszeresítjük a tárlatokat. Az emberek „beszélni kezdtek“ a Korunk kiállításairól. Szélesedett a művészek köre (de zömükben még most is fiatalok, munkatársaink), s alakult a közönség összetétele. Megnyitót is tartottunk már, bensőséges családi jellegűt, és szükségesnek láttuk katalógusok kiadását. Az első katalógust a Korunk képzőművészeti számának mellékleteként, a Paulovics-kiállításra adtuk ki. Más, bukaresti, szatmári, nagyváradi művészek is jelentkeztek. A szerkesztőség új helyiségeit úgy rendeztük, hogy széles, világos falfelületek szabadon maradjanak, s így kiállításra kiválóan alkalmas teremhez jutottunk. Hogy kik állítottak ki? Nem sorolhatom föl valamennyiüket. Engedje meg, hogy csak jelzésszerűen említsek néhányat… Kábán József fekete-fehér és színes fotóival először nálunk mutatkozott be a nyilvánosság előtt: nagy meglepetést keltett. Finta Edit, akkor még főiskolás, volt a második kiállító, majd gyakori vendégünk, állandó munkatársunk, Györkös Mányi Albert. Incze Ferenc sokat vitatott festményeinek a párizsi siker után mi adtunk először kiállítóteret, s nagy elégtételünk volt a nemrég megnyílt „hivatalos“ retrospektív Incze-kiállítás sikere. A grafikusként „elkönyvelt“ Paulovics László festményei is nagy tetszésnek örvendtek. A kezdeti időszak egyik legnagyobb felfedezése a Kasza Imrével közösen kiállító Bakó-Hetei Rozália kerámiamunkái. Egyre világosabb, hogy csínján kell bánni az alkalmazott vagy iparművészet minősítéssel, s hogy a kerámia a művészi kifejezés mennyire új és változatos lehetőségeit biztosítja.
Baász Imre, akinek nálunk volt első egyéni kiállítása, méltó feltűnést keltett grafikáival, színes linómetszeteivel. Kopacz Mária rézkarcait nem mi fedeztük fel, jelenléte azonban kiállításaink emelkedő művészi minőségét igazolta.
Nem feledkezhetünk meg Weiss István színházi fotóiról és Asztalos Sándor író- és művészportréiról sem… Hát ennyit a „történetről“.
– Kérem, szóljon a tárlatok megszervezésének céljairól s a szerkesztőség részéről érvényesített művészi intenciókról.
– Nos, nem vagyunk „professzionista“ kiállítók. Mi elsősorban a fiatalokat vállaltuk, az „ígéretes kezdőket“ és azokat, akik nehezebben jutottak el egy tárlat nyilvánosságáig. Huszonegynéhány kiállítónk közül hét főiskolai hallgató, négy egészen fiatal művész. Természetesen ez nem jelent generációs kizárólagosságot, sem a színvonal, az igény csökkentését vagy a szelekció kizárását. A koncepció? Ha akarnám, sem tagadhatnám le, a lapunk művészeti törekvéseivel is összhangzó avantgarde-kísérleti jelleget. Ez csak a tárlatok egy részére, talán többségére jellemző.
Célunk a modern képzőművészeti látás propagálása. Itt a modernséget úgy értelmezném, hogy abba „belefér“ Baász, Kopacz vagy Bencsik meglehetősen elvont és intellektuális kifejezésmódja, de Fülöp Antal Andor újreneszánsza is.
– Az újszerű képzőművészeti látás bizonyára ritkább műfajok, új technikák feltűnését is maga után vonta.
– Galériánk kiállításain a legkülönbözőbb műfajok-technikák jelentkeztek. Festészet és grafika, fotó és fémdomborítás, kerámia- meg textilmunkák, de karikatúra is. A hagyományos táblaképre textil- és fémdarabkákat applikálnak, a szőnyegek festményt játszanak, a ke rámia tányérokra zománccal különös világot álmodhat a művész, s a fémdomborítások, ötvösmunkák már nem használati tárgyak: művészi alkotások. Ezek az újravirágzó művészeti ágak, az esztétát zavarba hozó műfajok mindegyre szembesítenek a mai művészet egyik alapkérdésével: a népi gyökerek s a modern életérzés, korszerű gondolkodás viszonyával.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 14. számában, 1975. április 4-én.
