Százötven éve született Jókai Mór.
Legyünk egészen pontosak. Százharminckét évvel ezelőtt, Kecskeméten, egy kopott, didergő vándorszínész tiszta ívekre másolja a jurátus-barát gyöngybetűit. Ideges, nehezebben olvasható írás, de a szabályzat már így kívánja. A pályaművet idegen kéz átírásában kell benyújtani.
A pályamű: A zsidó fiú, dráma. A szerző: Jókai Mór. A másoló: Petőfi Sándor. A jurátus baráti honoráriumot kínál, de a nyomorgó vándorszínész nem fogadja el. Viszonzásul a szerző megfesti a másoló portréját, olajban. Így volt ez már akkor… A pályamű dicséretet nyer az Akadémián, de két szavazat a száz aranynyi díjra javallja. A két szavazat: Bajzáé és Vörösmartyé. Ekkor indul az írói pálya.
Jókai százötven éves…
Csak tegnap még közöttünk volt, hajnalban ott ült asztalánál, majd rózsákat metszett, halászott a Nagy Tó partján… pedig mennyi minden történt azóta! De ő másfél száz éve itt van közöttünk. Benne van gyermekkorunkban és gyermekeink korában. Bennünk van, felnőttekben, és itt van felnőttkorunkban is. Majd másfélszáz éve szeretjük, és majd másfélszáz éve szóljuk le őt. De ez nálunkfele már így szokás. Mindig igényesek voltunk, mindig vitattuk értékeinket. Nemcsak őt; a Bánkot, meg a Tragédiát is. Sok mindent kértünk számon tőle. Emberi gyengeségeit és közéleti megtorpanásait. A heti tarokkpartikat és műveinek cselekménystruktúráját. „Angyalait”, „ördögeit”, meg a motiváció hiányát. Fellengzősséget és hamis pátoszt; eszménytelen „szabadkőműves” radikalizmust és a naiv idealista hitet. Egy időtlen, „magasabbrendű” realizmus ködbe vesző partjairól vetettük szemére romantikus lelkületét, vagy próbáltunk kínok kínjával realistát faragni belőle. Gyulaitól Lukács Györgyig Homéroszt és Shakespeare-t kerestük benne, de Dantét, Balzacot vagy Eötvös és Kemény újabb műveit is tőle követeltük. Leszóltuk Dumas-val, sőt Sue-val is, és olvasóit gyermeteg léleknek vagy ópiumszívóknak neveztük. Elmarasztaltuk illúzióiért, s egy tragikusan hamis történelmi tudat bűnbakjának kiáltottuk ki – s mindehhez még fél század is alig kellett a másfélből.
De mindez akkor még a jövő volt. A szöszke kisgyerek, aki élénk fantáziával és gyermeki félelmekkel lépett ki házuk ajtaján, s akit Eszter nénjének kellett tekintetével kísérnie, míg az iskolához érkezett, nem tudhatott erről. Komárom – 182…
A Dunán uszályok ár ellenében, s a kikötőben bábeli nyelvzavar. Gabonatőzsérek és marhakereskedők, cserzővargák és városi tanácsosok, meg matrózok a Duna mindkét partjáról. Az arany ember színhelyei, oklkjai, hangulatai. Változik a szín s az idő. Pozsony – 1835. A kis cseregyermeket német szóra fogják, meg latinra, görögre. Bámulja a várost, a fényes palotákat, a száguldó hintákat, meg a vitatkozó-kardcsörtető jurátusokat. Az országgyűlés szüneteiben megnyugtatja a csendesség: Pozsony ismét a perecsütők, cívisek, lateinerek dolgos városa lesz.
Csend van, s e csendben forgatjuk a Mire megvénülünk sárgult lapjait. 1842 – Pápa: a „Képző társaságban” ifjú fejek hajolnak össze. A költő festeget, a festő verseket ír, az író tanul és ábrándozik. Petőfi, Petrich Soma és Jókai. A Tavasz című almanachban megjelenik első elbeszélése. Azután Kecskemét következik: gyógyír a képzelt mellbajra és mímelt világfájdalmakra. Gyógyulás, ügyvédi „cenzus” – s előtanulmányok a Nábobhoz, az Eppur si muovéhoz, a Sárga rózsához. Már húsz éves. Pesten van, tagja a Tizek Társaságának s a Frankenburgtól átvett Életképeket szerkeszti. Túlvan a Hétköznapokon, a Sonkolyi Gergelyen. Az eszménykép: Petőfi. „Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a francia romantikusoknak, azután Shakespeare-nek, Byronnak, Shelleynek: – első műveimen észrevehető a Hugó Victor és Sue Jenő bálványozása, csak a humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambícióm volt olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott.” S azután jöttek a 48-as napok. Dicsők és keserűek. Az állomások: Pest, Debrecen, Buda, Szeged, Arad. Majd a rettegő bújdosás a Bükk rengetegeiben. A kőszívű ember tablói készülnek így. Erélyes és szerető felesége megszerzi a Klapka-menlevelet egy Jókai Mór nevű kapitulált hadnagynak. Mégis „persona non grata”, s a Csataképeket Sajó néven jegyzi 1850-ben. Szerkeszt és ír, de lapalapítási engedélyt csak 1856-ban kap a Nagy Tükörre, majd 1858-ban a híres élclapra, az Üstökösre. Tagja lesz a Magyar Tudományos Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak. Kezdetét veszi politikusi pályája is. Határozati párti képviselő, s A Hon szerkesztőjeként már aktív politikus. Egy vezércikkért börtönbüntetést szenved. Hatvanhét után a „balközép“ tagja, Tisza Kálmán rendíthetetlen híve: a „pártegyesítés” és liberális illúziói haláláig a szabadelvűekhez láncolja. A Petőfi Társaság elnöksége, királyi kitüntetés, s 1894-ben írói pályájának ötvenéves jubileuma, ünneplés, amilyenben magyar írónak addig része még nem volt…
Sok mindent látott, sok mindent megért. „Életútja oly pályák mellett futott mint Széchényi és Petőfi, Kossuth és Görgey pályája… Tükröződött szemében Arany János baráti arca, szorította Eötvös, Kemény Zsigmond kezét… Élete végén magányos oszlopként állt közöttünk, a múltból egy rúnakő, mely emlékezni és áldozni hív, közelében azt az elfogadást éreztük, mint Róma temetőjében, ha Cestius piramisa tövénél Shelley és Symonds neveit olvassuk a sírkövekről, meg Goethe fiáét. Körülötte is nagy messzeségek és nagy emlékek találkoztak. Csoda-e, ha nem volt biztos szemmértéke a mindennapi iránt, ha emberekben, eseményekben hozzászokott a különöshöz, csodálatoshoz?” (Voinovich Géza). Ő maga mondja: „Jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon, s futottam futó betyárokkal úttalan pusztákon, mocsarak, erdők sűrűjében; ott voltam Bécs város és Budapest ostrománál, a bombatűz közepett, s a feldúlt Komárom romjai közt, s láttam a világot a fejemre szakadni Világosnál; ettem cigány bográcsából s királyi asztalok ezüst tálairól; voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam bankelnök, aki százezrekkel hajigálózik; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend-szalag; megdobáltak koszorúval és sárral; hallottam magamat hívatni írókirálynak és Kossuth-kutyának, huszonhárom esztendős koromban egy év alatt csináltam forradalmat, háborúba mentem és megházasodtam; – egyiket sem bántam meg.” És közben az élmény fölé mérföldkövek magasodnak: 1853 – Egy magyar nábob; 1854 – Kárpáthy Zoltán; 1860 – Szegény gazdagok; 1869 – A kőszívű ember fiai; 1870 – Fekete gyémántok; 1871 – És mégis mozog a föld; 1872 – Az arany ember; 1879 – Rab Ráby; 1892 – Sárga rózsa… Ki tudná sorolni!
Miként születtek meg? Hogyan lépett frigyre az élmény a fantáziával, a képzelet a valósággal. Hagyjuk őt magát beszélni: „Ez a mesterség pedig így megy. Elmondom az egész titkomat, utánam csinálhatja akárki. Vagy egy vezéreszmém akad vagy egy történelmi adatom, vagy egy lélektanilag megoldatlan eseményem az életből. Ez ötlet, véletlen, ajándék, lelet. Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztül viszik. Ez már tanulmány. Sok munka, búvárkodás, megfigyelés, megválogatás kell hozzá. Útmutató e korszak; de még arra is rá kell előbb találni, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Annak a kornak a szokásait, hangulatát, fogalmait, uralkodó eszméit, divatját, néha még a nyelvét, kifejezéseit is át kell tanulmányozni; gyakran a történet helyszínét beutazni, tájak, viseletek rajzait felvenni, műhelyek titkait tanulmányozni, szaktudóstól leckét venni stb. stb. Mikor aztán ez megvan, akkor maguknak ez előteremtett alakoknak kell kidolgozniok a regénymese egész szövevényét. Itt már nem segít senki, egyedül a fantázia. Akkor belehelyezem magam az egyes alakoknak a kedélyhangulatába; iparkodom bennük élni. A gyilkosnak, az árulónak, a kéjencnek, a zsugorinak a lelkiállapotját éppen úgy a magamévá teszem, mint a szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos bosszúállóét. Ilyenkor ha családom tagja, vegy a legkedvesebb barátom háborgat is, rosszul esik. Egy ajtónyitás, s az egész hangulatnak vége van. Újra kell kezdeni.”
A művészi alkotás titkait kutatjuk. Hol végződik az élmény, hol kezdődik a fantázia? Mikor érezzük a valóság szilárd talaját, s mikor kapaszkodunk a repülő képzeletbe. És egyáltalán: hol a művészi igazság? A Törik-szakad csárdában, Maszlaczky irodájában, Tallérossy Zebulon botladozásaiban. Mindenváró Ádám udvarházában, a párizsi tőzsdepalotán, a debreceni Nagyerdőben és a dunai hajósok életében? Vagy keressük másutt? Szentirmay bálványarcában, a fiatal árvízi hajósban, Baradlayné szimbólummá nőtt nagyságában, Berend Iván puritán, törhetetlen jellemében, Jenőy vívódásaiban, a Senki szigetén. Noémiban, ebben a „magyar Mignonban”? Vajon nem áldilemmával vívódunk? Vajon Jókai – legjobb műveiben – még a képzelet szárnyán is nem a valóságról szól-e, az elhitetés művészi erejével?
Jókai alkotói nagyságát épp az élmény és fantázia szerves, strukturális egységében s a nagykoncepciójú romantikus megfogalmazásában kell keresnünk. Jókai meglelte annak a módját, hogyan lehet a helyénvaló regényességet belevinni a jelenbe, a közelmúltba, a hétköznapokba. Jókai felfedezte kora valóságát, e valóság megkapó regényességét, színességét. Micsoda felfedezés volt ez, s az alkotói kedv, az ötlet, a lelemény micsoda forrása fakadt belőle! Jókai képzelete nem úgy működik ezentúl, hogy a nem létezőt igyekszik megjeleníteni, hanem úgy, hogy a jelenvalót fedezi jól, ezt látja, ezt mutatja színesnek, regényesnek, hősinek és mulatságosnak. És a valóság igazolja Jókait.” (Sőtér István). Jókai hőskölteményekre emlékeztető regény-eposzaiban a koráról ír, a koráról vall. Még akkor is, ha a közelmúlt, a jelen vagy a jövő valóságát választja témául. Ezek a nagy regények szinte ciklussá szerveződnek, egy magyar Comédie Humaine-né, s a felvilágosodástól és reformkortól forradalmakon át egy nemzeti kapitalizmus utópiájáig, a távoli jövőig nyúlnak. Jókait a jelen valósága vezette a regényes valóságtól a költői valóságig, s még tovább: a hősköltemény realitásáig. De korában már hiába kereste a héroszokat. Berend Iván nem született újra, s Jenőy Kálmán sem támadt fel többé. Kritikus-szomorú óráiban ezt már ő maga is látta.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 8. számában, 1975. február 21-én.