Jancsó Elemér: Irodalomtörténet és időszerűség. Irodalomtörténeti tanulmányok 1929-1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Sokszorosan nehéz a dolga a kritikusnak, amikor Jancsó Elemér posztumusz tanulmánykötetéről kell ítélő szót mondania. Jancsó professzor, az összegyűjtött tanulmányok szerzője nincs már az élők sorában, s Réthy Andor, a kötet „bibliográfiai vázlatának” összeállítója, a közelmúltban ugyancsak távozott körünkből. Az elhunytak iránt érzett tisztelet és tanítványi kegyelet érthető módon fokozza a bíráló-recenzens felelősségét, minden leírt szó különös súlyát, azt a komolyságot, melyet a kötet életműjellege és a romániai magyar irodalomtörténet-írást par excellence képviselő volta amúgy is az értékelőre parancsol. Az irodalomtörténet és időszerűség cikkei, tanulmányai az irodalomtörténész Jancsó Elemért állítják az olvasó elé, de egy negyvenéves kutatói múlt építőkockái valahogy a hazai magyar irodalomtörténetírás fél évszázadáról is vallanak. Eredményekről és el nem végzett feladatokról, tudományos sikerekről és a szintézis hiányáról egyaránt.
A Jancsó-könyv huszonkilenc írása közel félezer cikket és tanulmányt számláló folyam része. Ez a szigorú számszerű szelekció Jancsónak azt a szándékát jelzi (a kötet tartalomjegyzékét még ő állította össze), hogy irodalomtörténeti munkásságának jellemző legjavát adja azon az ötszázhatvanegy oldalon, melyet a kiadó rendelkezésére bocsáthatott. S valóban mind arról olvashatunk e könyvben, ami Jancsó Elemért, a kutatót, az irodalomtörténészt, a múltból is a jelen felé politizáló közéleti férfit érdekelte, amire egy félszázad alkotó munkáját, életét tette föl. Az irodalomtörténetírás elméleti-módszertani kérdései, a magyar és az erdélyi felvilágosodás, a reformkor, a román–magyar művelődési kapcsolatok múltja és jövője, a kolozsvári magyar színház történ ete, Ady öröksége és így tovább.
A kötet tanulmányait (egy kivételével: Madách és a világirodalom) már mind olvashattuk (sőt egyeseket – kisebb-nagyobb változtatással – többször is) önálló mű, előszó, utószó vagy az időszaki sajtóban megjelent cikk formájában. Szerző és szerkesztő a tanulmányok szigorú kronológiáját követi (épp ezért érthetetlen az egyedüli kivétel: 1956-os írás egy 1957-ben publikált tanulmány után következik), talán abban a hiszemben, hogy a szerző eszmei fejlődése így jobban nyomon követhető, s az irodalomtörténetírás jancsói elméletének és módszertanának kristályosodása észlelhetőbben tapintható. Pedig ha a tematikai (s azon belül, természetesen, kronológiai) rend választatik, az kettős előnnyel is járt volna. Egyrészt, a fent jelzett fejlődési folyamat egy témán belül pregnánsabban bontakozik ki, eszmeileg- módszertanilag könnyebben ellenőrizhető, másrészt pedig a szerzői tömörség és a kiadói takarékosság – mindkettő előnyére – teljesebben érvényesül. Egymás után következő hasonló vagy azonos tematikájú cikkek beszédesebben vallottak volna az irodalomtörténész Jancsó Elemér fejlődéséről, erudíciójának, kutatói módszereinek fokozatos tökéletesedéséről –, nem kevésbé arról is, mit és hogyan írt meg hasonló vagy azonos kérdésről a két háború között, a fasizmus éveiben vagy a felszabadulás után.
A külföldről hazatérő fiatal tanár, a kor szellemi mozgalmaiban tájékozódást kereső irodalomtörténész viszonylag hamar rátalál a számára járható útra. Ő, aki a pozitivizmus neveltje volt, s akinek a szellemtörténeti iskola sudárba szökkenése épp „kezdő” éveire esik (az a szellemtörténeti iskola, amely sokakban – bizonyos tekintetben jogosan – egy megújuló irodalomtudományi vérkeringés illúzióját sugallta), igen korán az irodalom történelmi-társadalmi meghatározottságát vallja, hisz az irodalom társadalmi funkciójában, s abban is hogy az irodalomtörténetírásnak a jelen feladataiból kell kiindulnia, a mához kell szólnia. „Az irodalom a társadalmi élet szerves része – írja egy 1934-ben megjelent tanulmányában (Társadalomtudományi szempontok a magyar irodalomban) –, és mint ilyen, alkotóeleme annak a hatalmas folyamatnak, amelyben egyén és tömeg, ember és társadalom, társadalom és természet a maga harcaival és kiegyenlítődéseivel végighömpölyög a tovatűnő évszázadokon.” (Irodalomtörténet és időszerűség, 54. l.) Ez a helyes eszmei tájékozódás segítette Jancsót abban, hogy felbecsülhetetlen értékű filológiai munkásságának anyagban és adatban realizálódó eredményeit szélesebb, történeti-társadalmi összefüggésekbe ágyazza. Már a harmin cas években olyan irodalomtörténeti korszak felé irányult érdeklődése, amely általában eléggé mostohán kezelt, erdélyi vonatkozásban pedig szűz területnek bizonyult a kutató számára. Az erdélyi felvilágosodás és reformkor kultúrpolitikai mozgalmairól, íróiról sok érdekes, addig ismeretlen adalékot tártak fel szövegkiadásai, tanulmányai. Aranka Györgyről, Barcsay Ábrahámról, Gyarmathi Sámuelről vagy Bölöni Farkas Sándorról új adatokban gazdag, társadalmi-történeti szempontok szerint értelmezett képet adott. Ezekből a képekből azonban, az évtizedek folyamán, nem alakult ki egy olyan átfogó irodalomtörténeti szintézis, amilyet a gazdag részeredmények ígértek. Pedig az Aranka Györggyel és a Nyelvmívelő Társasággal, a Kazinczy Ferenccel és a kolozsvári színház történetével foglalkozó publikációk magukban hordozták egy korszintézis ígéretét…
A felvilágosodás mozgalma, a kor irodalma a jancsói koncepcióban találkozott (sőt nem egy esetben azonosult) a szabadkőművesség, majd az eszmei fejlődés adott fokán a jakobinus mozgalom történetével, politikai irodalmával, ami a XVIII. századi irodalom felfogásának sajátos leszűküléséhez vezetett. E leszűkülés – lényegében – magának a felvilágosodás fogalmának korlátozott értelmezéséből fakadt. Az utóbbi évtizedek nemzetközi kutatásai (Horkheimer, Adorno, L. Goldmann, P. Francastel stb.) kételyt kizáróan bizonyították, hogy a felvilágosodás mennyire bonyolult eszmei-filozófiai mozgalom volt, mennyire nem alkotott „megfoghatóan” körülhatárolt, zárt filozófiai rendszert, s mennyire nem lehet kizárólag a polgári forradalom (vagy Közép-Kelet-Európa esetében a századvégi nemzeti mozgalmak) ideológiájára egyszerűsíteni. Másfelől a diakronikus szemlélet, mely egy adott szakaszban pozitív mozgató szerepet töltött be, s történeti-szociológiai szempontok fontosságára figyelmeztetett, később – kizárólagossá válva – helytelen következtetésekhez, a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején vulgarizáláshoz is vezetett.
A diakronikus-szociológiai értékmérő fetisizálása nemcsak irányokat, stílusokat, alkotókat mellőzött a felvilágosodás irodalmából, de egyedüli irodalmi-esztétikai értékmérceként is szerepelt, s még a tárgyalt életműveket is egy adott politikai mozgalomhoz való viszonyulás prizmájából ítélte meg – esztétikailag is. Ez az irodalomkoncepció – természeténél fogva – lehetetlenné tette az irodalmi-esztétikai szféra rejtettebb történeti-társadalmi kauzalitásainak feltárását, kizárta a mélyreható irodalmi elemzések lehetőségét, s irányok, stílusok, művek összefüggéseket megmutató analízise helyett adatokban gazdag eseménytörténetet adott.
Korai lenne, hogy megpróbáljuk kijelölni Jancsó Elemér helyét a romániai magyar irodalomtörténetírásban. Tiszteljük benne elsőként az oknyomozó kutatót, a filológust, a hazai kultúra szenvedélyes szerelmesét, aki nemcsak megértette, de munkájával, példájával bizonyította, hogy egy romániai magyar irodalomtörténész elsőrendű feladata a hazai kultúra múltjának, jelenének feltárása, értékelése. Az erdélyi felvilágosodás és reformkor felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű anyaga gyűlt össze a Jancsó-hagyatékban, s a bibliofil könyvgyűjtő „tékája”, levelezése ma már nemzeti-nemzetiségi kincsnek számít. Becsüljük benne a marxista gondolatot magába fogadó humanistát, a romániaiságot gyakorlatban élő „citoyent”, aki sohasem szűnt meg az együttélésből fakadó imperatívuszokra figyelmeztetni. S ugyanakkor mély részvéttel vagyunk iránta, hogy éppen ő, egy irodalomtörténeti szintézis építőelemeinek fáradságot nem ismerő gyűjtője, nem ismerhette meg e szintézis örömét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.
