Egy megszállott, egy szenvedő ember arca. Nem tudom, miért – Martinovics Ignácra emlékeztet. Talán a magasan csukódó fehér gallérból kiemelkedő férfifej, az uralkodó boltozatos homlok, a talányokat rejtő sötét haj és sűrű, erős szakáll? De mégsem. Ebből az arcból két vonás hiányzik: az irónia és a ravaszság. A szájról semmit sem tudunk meg, bajusz takarja, de a szem árulkodik. Céltudatos, ügyészi szigorral szűkül az egyik, de a bal szem feloldja a szigort és kérdőjelezi a céltudatot. A bal szem a világra nyitott: kereséssel és szomorúsággal, nyugtalansággal és lemondással, de meleg emberi szeretettel.
A százhuszonöt éve született Gozsdu Elek egy a „kívülmaradottak“, az „elfeledettek“ közül. Olyan életkort ért meg, mint sorstársai közül a „ tört lelkű“ Vajda Jánoson kívül senki sem.
Tolnai Lajos lelki egyensúlyát elveszítve, mindenből és mindenkiből kiábrándulva halt meg hatvanöt éves korában. Petelei osztályrésze búskomorság és ötvennyolc év. Reviczkyvel harmincnégy, Justh Zsigmonddal harmincegy, Zilahy Károllyal huszonhat éves korában végzett a tüdővész.
Gozsdu Elek hetven éve egy modern Tantalosz évei. Egyetlen novelláskötete, a Tantalusz megjelenésekor azzal élcelődtek, hogy hősei nem Homérosz, de Schopenhauer Tantaloszai. Nem volt igazuk. Nem, mert a novellák hősei nem tartoztak azok közé, akik az örök kielégületlenségben találják meg a kielégülést. Nem voltak „csinált“ szenvedők, nem voltak mímelt mártírok. Gozsdu sem. Az ő érzékeny, tartózkodó, gátlásokkal küszködő természete fokozottan érezte a kívülmaradás átkát, a vidékiség igaztalanul rásütött bélyegét. Éhezte a „résztvevés“, a „beleszólás“ izgalmát, szomjazta a siker mámorát. S mindez nem adatott meg neki, pedig tudva tudta, amit a „kurzus“ tudni nem akart, az évtizedek pedig elfeledtek: életműve ott munkált a modern magyar próza forrásvidékénél. Még íróbarátai, közeli ismerősei sem értették meg sem az embert, sem a művet. Méray Horváth Károly kétes értékű elismeréssel „magyar Turgenyevnek“ nevezi, de Justh naplójában már művészetének végzetes önállótlanságáról beszél. S a Váci utcai Korona asztaltársaságának fel sem tűnik egy visszahúzódó, hallgatag férfi távolmaradása. A Nyugat is elnézett fölötte, Fenyő Miksa elmarasztaló kritikája A félisten című darabjáról végképp elkeserítette.
Élete nagy részét vidéki városokban élte, mégis távol állott tőle mindenféle regionalizmus. Nemcsak egyéniségétől, de életműve szellemétől is. Az irodalmi élet perifériájára szorult, tehát kiváló, példás hivatalnoknak kellett lennie. „Személyi dossziéja“, jogászi pályafutása egyaránt ezt bizonyítja. Egy egész rövid, „professzionista“ kiruccanás után (az ellenzéki Függetlenség munkatársa volt) végig bíróságoknál dolgozott. Imponáló biztonsággal haladt a hivatali rang létrán. Temesvárt ügyvédgyakornok (Ercsiben született, de gyermekévei Temesvárhoz fűzték, ezt a várost szerette legjobban), de rövidesen a bírósághoz kerül, s 1885-ben már alügyész Fehértemplomon. És jönnek az állomások: 1889 – Karánsebesen ügyész; 1892 – Temesvárt királyi ügyész, öt év múlva a zombori törvényszék elnöke lesz, s 1905-ben Temesvár királyi főügyészévé nevezik ki. Felfelé ívelő, töretlen vonal, már csak a nyug díj volna hátra. Mégis, nagyon szabályosnak, túl tiszta képletnek tűnik az egész. És van egy-két dolog, ami nem talál ebbe a képbe, ami ingataggá teszi ezt az oly szilárdnak látszó fejlődésvonalat. Magánéletében és írói pályafutásán egyaránt. Háromszor nősült s mindannyiszor ugyanazt a nőt vette feleségül, Bauer Herminát, egykori gazdag principálisa leányát. Házassága nyilván nem volt boldog, gyermekeinek sorsa pedig tragédiák sorozata. Törvénytelen fia öngyilkos lett, második házasságából született kislánya négyéves korában halt meg, legkisebb fia a világháború első napjaiban esett el a harctéren. Maradandó életművét hat év alatt alkotta: 1880-tól 1886-ig. Azután még egy-két novella, az új század első évtizedében két dráma (A félisten, Karrier) s az Anna-levelek rezignált hangú, de művészi szépségű darabjai.
Gozsdu hat évig volt „aktív“ író, a nyolcvanas évek az ő évei. Első regénye, Az aranyhajú asszony 1880-ban jelent meg, két év múlva a Köd s végül 1886-ban a Tantalusz című novelláskötet. Ez minden… Mégis, ez a néhány alkotás, különösen a Köd és a novellák egy egész korszak életérzését tudták meglepően modern eszközökkel tolmácsolni.
A nyolcvanas évek… Látszólag prosperitás: „mindenki“ megkapta helyét és falatját a társadalomban. A dzsentri boldogan birtokolta a hatalmat, a polgárság élt a prosperitás lehetőségeivel.
A felszínen a rohanó fejlődés látszata, egy kapitalista alapozású urbanizáció fokozódó előretörése, gyorsuló életritmus, életvágy, a kifinomult örömök mohó élvezése. De azért valami baj is van a társadalomban, valamilyen hazugság működik az egész rendszerben.
Ez főként azokban tudatosult, akik kívül rekedtek a látszólag jól működő berendezéseken, azokban, akik az anyagi és szellemi élet perifériáira szorultak. Ők – talán tudat alatt – érezték, hogy be nem ért ellen tmondások feszítik az egész struktúrát. Arany László és Tolnai Lajos nemzedékének még voltak illúziói a nemzeti polgári liberalizmus jövőjét illetően, s bár sorozatos csalódásaik miatt fölösleges rétegnek érezték maguk, mégis úgy gondolták, hogy az irodalom közvetlenül szólhat bele a társadalom életébe. Műveikben keserű kritikával ostorozták a – nézeteik szerint – helytelen irányba forduló fejlődési tendenciákat. Ez a szemlélet az írói gyakorlatban kritikai realista kísérleteket eredményezett: mélyanalízist, tárgyias leírást, a jelenségek javító, megváltoztató szándékú feltárását.
A nyolcvanas években Arany Lászlóékhoz hasonló „fölösleges réteg“ már nem volt, csak fölösleges, perifériára szorult emberek, akik a liberalizmus eszmevilágából már teljesen kiábrándultak, de ezt az eszmeiséget új világnézettel helyettesíteni nem tudták. Bennük tovább folyt az illúziófosztás. A büchneri determinációtan, Schopenhauer pesszimizmusa, végül Darwin egyes nézeteinek az emberi társadalomra való mechanikus alkalmazása még erősebben mélyítette bennük „öröklött“ pesszimizmusukat. Ezenkívül érintette őket a pozitivizmus második, mindent viszonylagossá tevő Renan–Taine-féle hulláma. Taine determinációs milieu-elmélete s a renani kétségek még inkább exponálták lelki-szellemi válságukat. Az életet „nem értették“, ezért az individum felé fordultak, s egyéni sorsok magyarázatát a szubjektumban vagy a világegyetemben vélték felfedezni. Az egyén szerencsétlenségének okát vagy az egyed élettani-lélektani alkatában vagy a lét egyetemes sajátosságaiban keresték (Németh G. Béla).
Nem volt átfogó világképük, de volt a kort tükröző életérzésük. Világlátásuk tehát életérzés formájában objektivizálódott. Ez a világlátás lírai és filozófiai lélektani elemekkel telített, naturalista színezetű és szimbolizmusba hajló életérzés-irodalmat szült, mely a „klasszikus realizmus“ fölött átnyúlva XX. századi modern törekvésekkel fog kezet. A prózában itt Musilra, Hemingway-re és Sartre -ra gondolunk. Ennek az életérzés-irodalomnak par excellence műfajai a filozofikus preszimbolista líra (Vajda, Reviczky, Komjáth) és a hangnem-novella (Petelei, de főképp Gozsdu).
Gozsdu a Köd című regényében, de különösen novelláiban ad hangot ennek a sajátos, szinte kelet-európai egyetemességgel bíró életérzésnek. Melyek ennek az életérzésnek a fő összetevői?
Elsősorban a szorongás: valamilyen körvonalazatlan és meg határozhatatlan félelem az ismeretlentől, az előre nem láthatótól. Tovább: a kívülmaradottak, a társadalmi-egyéni legyőzöttek Tantalosz-élménye. Ez komplex élmény, melyet esetenként érdekesen színezhetnek az irigység, az újrakezdés akarása vagy a lemondó „minden mindegy“ motívumai. A következő összetevő paradoxélmény, s a nyugtalanság a nyugalomban formájában lenne megfogalmazható. Ezeket az életérzés-motívumokat Gozsdu művészete jelképekké tágítja, szimbólumokban fogalmazza meg. Hősei – nem egy esetben – megfoghatatlan szimbólumokkal küzdenek, s e szimbólumoktól szenvednek vereséget. Hogy ez a művészi jelrendszer mennyire új volt Gozsdu korában, hogy mennyire új színt, hangot jelentett a próza fejlődéstörténetében, azt szükségtelen tovább bizonyítani.
Gozsdut igen sokan rokonították az oroszokkal, elsősorban Turgenyevvel. Sőt, mi több, Justh Zsigmond véleménye szerint Gozsdu történetei, hősei csak utánérzései a turgenyevi helyeknek, alakoknak, hangulatoknak. Féja Géza már közelebb áll az igazsághoz, amikor Gozsdu regényéről szólva megállapítja, hogy a Köd még így torzóban is a kor legkülönb prózai kísérletei közé tartozik, s hogy csaknem egész Kelet-Európa belső válságát kifejező műalkotás. Féja azt is lá tja, hogy Gozsdut a nyugati hatás egy sajátos kelet-európai tudatra ébresztette. Lovass Gyula is Gozsdu művészi önállóságát vallja: „ha Gozsdu Turgenyev regényeit olvasta, egy hasonló lelki alkat kifejezésére talált csupán példákat, szabadon alakítható írói módszert“. Féját parafrazálva, Gozsdu művészetének újszerűségét, a magyar próza fejlődéstörténetében betöltött jelentős helyét egy sajátos kelet-európai életérzés modern eszközökkel való megfogalmazásában kell látnunk.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 5. számában, 1975. január 31-én.