Az Ember örök álma. Nosztalgikus vágy az elérhetetlennek tűnő után. Folytonos jövőbelisége miatt – mint játszi pille – megfoghatatlan a jelen számára. Már-már irrealitás, mint minden tökéletes befejezettség, mégis minden realitások értelme, célja, lényege.
Nagy és ritka pillanatokban csak nem elérni véljük –, de aztán tovább repül, s a felbukkanó disszonanciák új útra vezetnek. Harmónia és humánum – elválaszthatatlanok. Két, sokszor próbált, téphetetlen szál fűzi őket egybe. Harmónia: a kiteljesített humánum; humánum: örök emberi küzdelem a harmóniáért. A harmónia összeférhetetlen az embertelenséggel. Ellentéte és tagadása, A humánum kizárja a belenyugvást, a mozdulatlanságot. Lényege: meg-megújuló makacs vállalkozás a „lehetetlenért”.
Az ember konok és következetlen. A felemelkedők, a mindig szívósan újrakezdők fajtájából való. Ádám is ember. Mit sem ártanak a történelem és a kozmikus jövőbe-álmodás sivár tapasztalatai. Megrendítik, de meg nem törik, kedvét szegik, de ki nem ábrándítják. Ádám, Janus-arcú „isten”… Ádám, de egyben Lucifer is. A kettős arc természetes és elkerülhetetlen. Állítás és tagadás, igen és nem, gyermeteg hit és szigorú kritika, naiv lelkesedés és hűvös önkontroll: ellentétek egysége és egyensúlya… mintha egyszer bomlanék meg az egyensúly dialektikája. De akkor – ha bekövetkezik –, jóvátehetetlenül és végérvényesen. A meredek szélén. Úgy tűnik: Lucifer érvei itt erősebbnek bizonyulnak. Az Ádám-arc eltorzul, az ember meginog…
De Éva: az élet, a természet, a nőiség tiszta költészete és vaskos realitása – legyőzi Lucifert. Mert Éva az ő legerősebb ellenfele. Éva végső érveivel szemben már nincsenek Luciferhez méltó ellenérvek. Csak szilaj harag, a vesztes féktelen-tehetetlen átkozódása.
Az Úr – végül – összegez, összegezi azt, amit az ember már amúgy is megértett. Madách Tragédiája egymásba kapcsolódó, értelmetlennek tűnő, sikertelen kísérletek láncolata. Mégis, Madách–Ádám így győződik meg, így győz meg bennünket is e kísérletek végső értelméről. A tizenötödik szín nem disszonáns az álomképekre, nem mond ellent, nem tagadja Ádám történelmi, történelmen túli tapasztalatait. Sőt, az álomképekből logikusan fakadó egyedüli értelmes és lehetséges konzekvencia számára. És ez nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése. Madách emberi egyetemességét nem lehet ily iskolás fogalmakkal mérni. A valóságtól el nem szakadó, de a jövőt is ígérő bizakodó realizmus végkövetkeztetése a Tragédia utolsó mondata. S hogy Madách mily bölcselői-művészi tudatossággal látta ezt, mennyire „értette” művét, nos, az Erdélyi Jánoshoz írt, sokat emlegetett sorai bizonyítják: „Igaz, hogy mindenütt megbukik [ti. az ember], s buktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényegében rejlik, melyet levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint tragikum), de, bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt [kiemelés – B. Á], ha a küzdő egyén nem is vette észre…”
E „gyönge” pedig nem más, mint az ember természeti kötöttsége, meghatározottsága. Sajátos fékező és mozgató. Lucifer, a józan rezonőr tagadása egekből szállít le, pátoszt rombol, lelkesedés helyett hideg meggondolásra int – de végső érve irracionális, embertelen. Éva s a Földszellem figyelmeztet az igazi emberi kötöttségekre, óv meg visszafordíthatatlan következményektől, tölti meg értelemmel a további küzdés és bízás parancsát. E „gyöngét” determinizmusnak is nevezhetnők. Madách determinizmusa azonban nem azonos a büchnerivel. Nem lefegyverző, de figyelmeztető, nem reménytelen, de bölcs és további reményekre jogosító.
*
A mennyekben Luciferrel tartunk. Igaz, Ádám és Éva még nem jelentkezik… Luciferrel tartunk, mert ő az, aki egy adott módon szervezett, „ teremtett” struktúra tökéletességét megkérdőjelezi. Az Úr és az égi kar igenelte álösszhanggal szemben merész és jogos kihívás Lucifer szava:
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás, remény.
A fénynél az árnyék, kétség és
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?
Lucifer nem hódol, s az Úrtól nyert talpalatnyi föld – úgy látszik – elég neki, hogy romba döntsön egy tökéletlen alkotást.
A paradicsom édeni boldogsága egy pillanatra még Lucifert is meghökkenti, elbátortalanítja. De azután a tudás és a halhatatlanság ígéretével két ősi mozgatót szabadít fel: Ádám büszkeségét, Évában a hiúságot. „Célját” eléri, a gép megindul, s az elvesztett biblikus éden helyett az első embernek most mára földön, „emberi” körülmények között kell új összhangot teremtenie. Nehéz, már-már lehetetlennek látszó, sziszüphoszi feladat. S az ellenvetések mennyire indokoltak, lefegyverzők és tévútra vezetők! Lucifer igazán „megadja a lehetőséget” Ádámnak, hogy kiábránduljon fajából, az emberi lét, bármily emberi életcél értelméből. Ádámnak pedig mérlegelni és választani kell.
Az álommal különös eszmei-drámai összeolvadás indul el. Ádámot és Lucifert már alig tudjuk szétválasztani, mindkettőjükből Madách szava szól, Madách hite és kételyei, reménytelensége, bizakodása… És egymás után peregnek a képek… Belső ellentmondásaik új képekben torzultan oldódnak föl, s így újból, új ellentmondások szülői. Egyiptom és Athén… Fáraó abszolút hatalmas piramisokat építteti milliók könnyéből és véréből, saját dicsőségére és emlékezetére. Miltiades, a szabadság és demokrácia hőse, s ugyanennek a „szabadságnak” és „demokráciának” áldozata. Milliók egy miatt – egy milliók miatt. Róma és Bizánc… Sergiolus az élvezetekhez menekül, de az önző hedonizmus csömöre „ meghallja” a hit és szeretet parancsát. Tankréd azonban hit helyett dogmába ütközik, a szeretetet elvakult gyűlölet váltja föl. Prága – Párizs – Prága… Luciferre itt már alig van szükség. A famulus és bakó csak statiszták. Ádám – Kepler maga látja a kor törpeségét, a „tudomány” tudománytalanságát. Új világba vágyik, egy korba:
… mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Bíróul lép fel, büntet és emel…
A kor eljön: álomkép az álomban. Párizs, forradalom… Majd Danton is felébred, de ébredése nem kiábrándulás. Madách–Ádám nem tagadja meg a közelmúlt eszméit, s a kibontakozást a jövőtől várja:
Engem vezess te kétes szellemőr,
Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak
Ledűlt romoknak átkozott porán.
Igen, a kétes szellemőr újból előlép. Londonban, a vásár színes forgatagában Lucifer vezet. London félig jelen, félig jövő. A liberalizmus eszméinek győzelme és csődje, eredményei és békíthetetlen ellentmondásai. Madách–Ádám már csírájában látja e bajokat, s a feloldást egy új „társaságtól” várja, „mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, közös erővel összeműködik”. Fourier társaságával, az utópista szocializmussal szokták összefüggésbe hozni a Falansztert. De nyomasztón és visszafojthatatlanul egy másik kép is felmerül. Egy másik kép, melytől rettegve fél „modern” korunk, s melyet Madách csak sejthetett. Bizony, nem is alaptalan e baljóslatú megérzés. Falanszter, az ésszerűtlenségig szervezett, embertelen, technokrata társadalom víziója London folytatása is lehet. Tehát, borzadva el, tovább… Ádám és Lucifer az űrbe száll. Lucifer már-már érzi a diadalt, de a Földszellem visszahozza Ádámot a Földre, ahol:
… bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet –
Oh, vissza hát a földre, új csatára! –
A Föld azonban lassanként kihűl, s az eszkimó világ halódó reménytelenségéből nem látszik kiút.
*
Ádám ébredése: sötét kétségbeesés. Hiába, az emberfaj „sárkányfog-vetemény”, nincs remény –, de:
Egy ugrás mint utolsó felvonás…
S azt mondom: vége a komédiának. –
Éva is ébred. Éva mit sem tud a lidércnyomásos álomról. Mintha semmi sem történt volna, mintha nem járta volna végig ő is Ádámmal együtt a múlt s az elképzelt jövő sivár útjait. Nem tud és nem akar tudni róla, mert lényege a megtartás, az emberi megmaradás. „Földhöz kötött” az álomképek alatt, még inkább az az ébredés után. Legelső szava Ádámhoz meghökkentően disszonáns az adott drámai helyzetben:
Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arcodon…
Ádám nem is figyel föl rá, de Éva vallomása – gyermeket vár – mélyen megrendíti, visszatéríti a szirt fokáról.
Ádámot legyőzték. Éva győzte le. Pedig a hosszú úton Madách–Ádám Lucifer-arca az értelmes élettel szembeni minden lehetséges ellenvetést kipróbált, felsorakoztatott. Nem voltak elég erősek ezek az ellenérvek a küzdés és bízás életigenlő parancsával szemben. Azzal a paranccsal, mely magában hordozza egy új emberi harmónia ígéretét, s nemzeteken, országokon túl Madách művének emberi-művészi egyetemességét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 5. számában, 1973. február 2-án.