A megemlékezés, és nem a színháztörténeti kutatás szándékával beszélek Tompa
Miklós rektori munkásságáról, s pusztán csak egy, az áttekintő értékeléshez megkerülhetetlennek tűnő nézőpontot akarok erőteljesen kiemelni. Természetesen intézet- és kultúratörténeti nézőpontból egyaránt érdemes tudományos módszerességgel megvizsgálni ezt a négy évet a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola közelmúltjából. Én azonban a tisztelgés szándékával, az egy időben, egy helyen, s néha együtt végzett szolgálat emlékeivel közelítek az 1976/1977-es tanévvel kezdődő, s az 1980/1981-es tanévvel végződő rektori ténykedéséhez, s nem akarom, de nem is tudom megtörni az élmények személyességének a kommunikatív emlékezetben megőrzött varázsát. Valójában én ahhoz az emlékező kisközösséghez tartozom, amelynek az élményeiben még élnek azok az események, amelyek a 70-es évek második felében, Tompa Miklós rektorsága idején játszódtak le ebben az intézményben, s ennek a makró-környezetében.

Nos, Maurice Halbwachs még mindig figyelemre méltó ajánlata szerint a történelem tudományos kutatása csak azon a ponton kezdődhet el, ahol elhal a kommunikatív emlékezet. Kommunikatív emlékezeten, mint közismert, a közelmúltra vonatkozó emlékeket értjük, amelyekben az ember kortársaival együtt osztozik, s amelyek hordozóikkal, az adott nemzedékkel együtt elenyésznek (Assman, 49 skk.) Mindenképpen a megidézett közelmúlt, az emlékeimből, nézeteimből, előítéleteimből, a kor legendáiból és dokumentumaiból összeállított tények, s az ezekre lazán építő fejtegetéseim, szórványos gondolataim ebben a módszertani mederben helyezkednek el.
A színház 1989 előtt és után című konferencia nem egy tanulmányírója kerülhetett
szembe ezzel a módszertani kérdéssel. Nem szeretnék senkit sem elbizonytalanítani
episztemológiai fejtegetéseimmel, de kénytelen vagyok, legalább a magam esetére vonatkoztatva, néhány kérdést feszegetni ebben az elméleti mezőben. Mindenekelőtt arra a jelentős és igazán elágazó hagyományra gondolok, amely kiemelte a humán- és társadalomtudományok egy részét a pozitivista szemlélet igézetéből. Röviden és élesen fogalmazva rá kell kérdeznünk arra, hogy mit is kutatnak a humán tudományok, a filozófia, s részlegesen akár a társadalomtudományok. A természettudományok, s egy néhány társadalomtudomány esetében ez egy jól tisztázott kérdés: szabályszerűségek, törvényszerűségek, struktúrák képezik a kutatás tárgyát. Ezekből a felfedezésekből aztán kiépül egy olyan elméleti mező, amelynek a térségében lehetővé válik az egylényegű jelenségek koherens értelmezése, és olyan eljárások, alkalmazások, technológiák kitalálása, kimunkálása, amelyeken az ipari és tudományos civilizáció alapszik. A humán tudományokkal és a filozófiával, de a társadalomtudományok egy részével is azonban más a helyzet.
Gyanítjuk, azért, mert ezek kutatási térségében nincsenek felfedezésre váró törvényszerűségek, szabályosságok, struktúrák, s még ha lennének is, ezek ismeretére akkor sem építhetők fel a műszaki tudományok területéről ismert, és azokhoz hasonlatos eljárások, alkalmazások, technológiák. Elég ebben a vonatkozásban a három „E” típusú oksági láncolat heurisztikus értéktelenségére gondolni, vagy esetleg azokra a törvényszerűségekre, amelyeknek vélt felfedezésén alapult nemcsak a doktriner marxizmus, hanem Marx társadalomépítő tervezete is. El tudom képzelni, hogy a módszer fetisizálása, tudományos eljárás rangjára emelése a színpadi alkotásba, az előbb említett logikával állhatott rokonságban.
Még egy módszertani kérdést szeretnék röviden felvetni ahhoz, hogy álláspontomat
a közelmúlt kutatását illetően, amely érzékenyen kötődik Tompa Miklós rektorságának
az elemzéséhez, egy mondatban tudjam összefoglalni. Az 1989-es kelet-európai fordulat
éles törésvonalat húzott a térség népeinek politikai, szociális és gazdasági berendezkedésében. De vajon ez a folyamat, és az azt követő európai integráció milyen következményekkel járt a nagy elosztó rendszerek, a kulturális intézmények stb. szerveződését illetően. S ha egyértelműen tudjuk, hogyan kell megítélni az ancien régime politikai, szociális, gazdasági, ideológiai, jogi berendezkedését, vajon hogyan kell eljárnunk a szellemi kultúra terén, történetesen a színház esetében, ahol a teljesítmények nem választhatók le az alkotók személyiségéről. Továbbá, hogy van az, hogy a múlt rendszer kulturális törmeléke nem temette maga alá, ahogyan ezt az utak mentén láthatóan összeomló volt szocialista vállalatokkal megtörtént, azokat, akik lakói és szereplői voltak ezeknek az intézményeknek. Arra az aránytalanságra gondolok, amely intézmények és személyek, szerepek és szereplők, életművek és alkotók értékelése között tátong. Az új, vagy éppen régi előítéletekkel terhelt, s ezért egyoldalú nézőpontok helyett arra szeretném figyelmeztetni magamat/magunkat, hogy gyűjtsük össze és alkossuk meg azokat a tényeket, amelyekből a színház és a kultúra terén is összeáll majd egy sokszínű, árnyalt szemlélet az elmúlt világ színjátszásáról, s annak szereplőiről. Legutóbb egy Alexandra Radu Nica-tanulmányban éreztem érvényesülni ezt a szemléletet, abban, ahogy pontosságra törekedve összefoglalta a szebeni német színjátszás közel hatszáz éves történetét, de abban is, ahogy mind vázlatosabbá váltak fejtegetései, ahogy a jelenhez közelített. A szebeni Thiengspielről és mondjuk Rudolf Wagner Régenyről még kimerítően, árnyaltan, előítéletek félretolásával beszélt, a jelenhez közeledve azonban szavai láthatóan elapadtak vagy közhelyekké silányultak (Nica, 2010).
Persze tudom és mondom is, hogy nincsenek tiszta, a hordozó közegtől elszakítható
tudományok, s hogy a humán- és társadalomtudományok közege erősen nedves, ahogy
Searle fogalmaz, a hordozó kötött, s épp ezért kell kivárni a kommunikatív emlékezet
lassú kimúlását. Úgy tűnik, a történelemtudományokban és a filozófiában inkább az eltávolodás, s nem a közelkerülés, a nagyítás szempontja szabja meg a kutatás menetét.
Újból elkerülve a fogalmi építkezés útját, Julio Cortázar és Antonioni fényképészére
hivatkozom, aki a látható mögötti láthatatlant, azt, ami lényeges, a nagyítás eljárásával
fedezi fel. Éppen ez a felfedező tudományok parancsolata: közel kerülni a vizsgálódás
tárgyához, a kutatás tárgyának az észrevehetőség ellenőrzött terébe emelése. A filozófia
erdőlátása, de a történelmi tudományok már említett távolságtartására építő elvárásai
más logikát követnek, az objektivitás minimális feltételeinek a biztosítása érdekében.
De a tények felépítése egy előítéletektől mentes elméleti mezőben igenis lehetséges, s
szükséges.
Tompa Miklós az 1976-os forró nyár elején lett a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rektora. A felvételit mindenképpen már Ő vezényelte le. Nagy változást jelentett ez az intézmény erősen családias hangulatú életrendjében, hiszen 1954-től ezt a
feladatot folyamatosan Szabó Lajos látta el, aki a mai generációk számára elképzelhetetlen autoritással és karizmával rendelkezett. Az intézmény vezetésében következetesen érvényesített egy soha ki nem mondott, de mindig betartott elvet, amelyet én Szabó Lajos örökségeként vállaltam később fel, s amely jelszószerű tömörséggel fogalmazva így szól: merjünk kicsik lenni!
Tompa Miklós idősebb volt Szabó Lajosnál, s a váltásra nem ez életkor adott okot. A megyei pártbizottság a rektorválasztás előtt jó idővel tudta, hogy a főiskola új feladatok előtt áll, s az új szerephez, ha már adódott ez a lehetőség, keresték az új szereplőt. Nagy választék nem állt rendelkezésre, hiszen a rektori kinevezésnek legalább két elemi
feltétele volt: professzor vagy docens cím, és az ugyancsak kötelező párttagság. Tompán
kívül Kovács György volt professzornak s Lohinszky Lorándnak volt docens címe, de ő
akkor már nem főállásban tanított a főiskolán. Ennél azonban fontosabb volt az, hogy
sem Kovács György, sem Lohinszky Loránd nem volt párttag. A rektorváltásra, s ezt minden mendemonda ellenére határozottan állítom, egy országos intézkedés keretében
került sor, s abban is biztos vagyok, hogy Tompa Miklós nem tudta előre azt, hogy mire
vállalkozik nyugdíjba vonulása előtt néhány évvel. Még Ion Chereji kinevezése merült
fel, aki akkor docens beosztásban volt az egyetem mindenese sokáig, de végül is Tompa
Miklósra esett a megyei pártbizottság választása. Bizonyára jobban nézett ki akkor még
az, hogy a román tagozat újraindításával egy magyar nemzetiségű szakmai és politikai szempontból is elismert, felsővezetői tapasztalattal rendelkező, zseniális rendező és szervező foglalkozzon.
Igen, Tompa Miklós rektorságával kezdődött újra a román nyelvű színészképzés a
Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. Mielőtt bárkinek más irányba futnának szét a gondolatai és az érzelmei, szeretném megismételni, hogy a Szentgyörgyi István
Színművészeti Főiskola eredetileg is kétnyelvű intézmény volt. Az igaz, hogy az egyetem jogelődje az 1946-ban Mihály király által ellenjegyzett, 276. számú törvényerejű rendelet létesített magyar nyelvű Zene és Színművészeti Konzervatórium volt (Monitorul Oficial, 1946). Ezt követte a történelmi változások sorában a Közoktatási Minisztérium 263 327/1948-as számú rendelete alapján létesített Román Művészeti Intézet (zene, színművészet és tánc szakokkal), illetve a Magyar Művészeti Intézet (zene, rendező,
színművészet és tánc szakokkal), amelynek a keretében tovább folytathatták tanulmányaikat a konzervatórium volt hallgatói (Monitorul Oficial, 1948). A Minisztertanács 1137/1950-es számú határozata alapján aztán a két kolozsvári Művészeti Intézet színházművészeti karainak az összevonásával alakult meg a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet, egy román nyelvű színművészeti tagozattal és egy magyar nyelvű színművészeti és rendezői tagozattal (Monitorul Oficial, 1950).
A román nyelvű színészképzéssel tehát az eredeti rend állt vissza a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. Ma is kétnyelvű intézményként működünk, s a napokban az oktatási törvény tételesen is kimondta, hogy multikulturális egyetem vagyunk.
Ezzel nincs is semmi baj, s az igazán távol állna tőlem, hogy a kétnyelvűség miatt gyötrődjem. Mégsem lehet elmenni azonban egy történeti megemlékezésben amellett, hogy az 1976/77-es tanévvel nem pusztán csak újraszerveződött a román nyelvű színészképzés a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, hanem ezzel megszűnt az utolsó magyar nyelvű felsőfokú oktatási intézmény az akkori szocialista Romániában, s lehet, hogy egyben az egyik utolsó országos jelentőségű magyar nyelvű intézmény is. Ami még ezután is megmaradt a magyar nyelvű intézményhálózatból, az egyházakra és az egyházi oktatás intézményeire, a temesvári és a kolozsvári állami színházakra és néhány országos és helyi érdekeltségű szerkesztőségre korlátozódott.
De szaladjunk csak végig a tagozatosított vásárhelyi magyar nyelvű főiskolák és színházi intézmények során. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskola 1962-től vált kétnyelvű egyetemmé, a Pedagógiai Főiskolát 1960-ban már kétnyelvű intézményként hozták létre, a Székely Színház 1962-ben lett kétnyelvű állami színházzá, az Állami Bábszínház pedig 1963-ban, az Állami Székely Népi Együttesben, amely közben 1962-ben elvesztette megnevezéséből Vásárhely régi előnevét, 1968-ban alkalmazták az első román népdalénekeseket, s aztán a hetvenes évek közepén létesültek román tánccsoportok is, de tagozat csak 1990-ben.
Bonyolult élethelyzetbe kerülhettek az akkori magyar intézményvezetők. Tompa
Miklós nyilatkozatát szeretném idézni a korabeli Új Élet című lapból, amelyet abból az
alkalomból adott, hogy a Székely/Állami Színházban megkezdte tevékenységét a román
tagozat: „A fővárosi és a vidéki román színházak marosvásárhelyi vendégjátékainak
átütő sikere azt mutatta, hogy rendkívül aktuális lenne egy román tagozatot létesíteni
színházunkban. A kérés már régóta foglalkoztat bennünket, s most örömünkre szolgál,
hogy megalakulhat a román nyelven játszó testvéregyüttesünk. A régi társulat művészeinek nevében ígérem, hogy messzemenő támogatást nyújtunk a fiatal együttesnek. Jómagam még ebben az évadban rendezek egy darabot a román tagozaton. Ugyanakkor Raicu elvtársat, a román együttes főrendezőjét már meg is hívtam vendégrendezésre. Meggyőződésem, hogy a két együttes között nagyszerű művészi eredményekre vezető szocialista verseny alakul ki, amelynek nyertese városunk román és magyar ajkú publikuma lesz.” (Új Élet, 1962). Ez egy teljes, rövidítés és húzás nélküli idézet, amelynek az értelmezésére alább még visszatérek.
Nem lehet kiragadni a román tagozatok létesítését az akkori szocialista Romániában
állampolitikaként működő módszeres élettértisztítástól. A magyarság erőszakos asszimilációja egyrészt a népesség beolvasztásán, másrészt a magyar intézmények felszámolásán alapult. Észak-Erdély térségét is, ahol tömbben élt az őshonos magyarság, be kellett borítani a románság szellemi takarójával. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem a magyar államiság idejéből itt maradt intézmények felszámolásáról volt szó, hanem azokról, amelyeket a korai demokratikus szocialista lendület hozott létre az itt élő magyarság szellemi otthonra találása érdekében. A tagozatosítás ennek a korai tévedésnek a felszámolását célozta. A román színészképzés újjászervezése a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esetében is alapvetően ebbe az asszimilációs állampolitikába illeszthető be. Ez az a központi gondolat, amelyet ebben a dolgozatban hangsúlyos helyzetbe szerettem volna hozni.
Vajon az, ami veszteség volt egy kultúrának, hogyan érintette az egyéni létezés térségeit, s az állami döntések alkalmazóinak milyen mozgásterük volt a saját kultúrájuk
leépítésében rájuk osztott szerepek eljátszásában? És egyáltalán mit lehetett tenni, nem a mostani helyzetből visszatekintve a közelmúltba, hanem akkor, belesüllyedve annak az
időnek az életfilozófiájába és cselekvési lehetőségeibe? Ezek súlyos kérdések, s én nem
tudok rájuk válaszolni, hanem pusztán csak arra próbálok utalni, amit egy ilyen történet
nyomán az emlékeimben megőriztem.
Mondtam, hogy Tompa Miklós nem tudhatott arról, hogy rektorrá választásával megismétlődik az a történet az életében, amelynek fordulóit egyszer már végigjárta a Székely Színházban. Nem ismerünk olyan állami vagy párthatározatot, amelynek az alapján ez az újratagozatosítás megtörtént. Biztos van ilyen, s a történészek egyszer majd felmutatják, ha még kíváncsi lesz egyáltalán valaki erre. Emlékezetem szerint mi, az intézet akkori lakói egy tanévvégi színészmesterség-vizsga közben értesültünk telefonon arról, hogy a két-három hét múlva kezdődő felvételi vizsgára egy román nyelvű osztályt is kaptunk, s Tompa Miklós akkor már kinevezett rektora volt a főiskolának, annak ellenére, hogy az igazgatást még Szabó Lajos végezte.
Most már visszatérhetek annak a szövegnek az elemzésére, amelyet fentebb idéztem
Tompa Miklóstól. Ez a nyilatkozat jó példája annak a kettősségnek, amelynek a medrébe a diktatúrákban élő különböző szintű vezetői feladatokat ellátó emberek személyisége bepréselődött. Hegel nyomán a személyiség megkettőződését, a civil és a nyilvános
én egymástól való elszakadását és egymással való szembekerülését az elidegenedés egyik…

Megjelent a Symbolon marosvásárhelyi színházi folyóirat XII. évfolyama 20. számában 2011-ben. A szerző (1942–) erdélyi magyar filozófus, színházesztéta, egyetemi tanár a folyóirat főszerkesztője. A hozzánk jutott Arcanum (pdf) szkennelt változatában a szöveg vége nem hozzáférhető, amit tudjuk, kiegészítjük. (A szerk. megj.)