1899-ben falusi gyerekként Hajduhadházán született. Hatévesen, apja halála után félárva maradt. Legidősebb bátyja vette át a családfő szerepét. Őt asztalosnak adták, kitanulta a szakmát, de önerőből tanítónak képezte magát, tizennyolc évesen azonban az I. világháborúban már az olasz front lövészárkában volt. Írói ambíciói voltak, de egyetlen novellás kötete jelent meg, saját kiadásában.

Családot alapított s ebbe beletartozott édesanyám csak “Mutter”-nek szólított anyja, nagymamám, aki a háztartást vezette, valamint anyám velünk lakó két testvére, Andor és Jenő is. Ketten voltunk fiútestvérek. A nálam négy évvel idősebb bátyám, Ervin apám fia volt, hiszen vele politikáról, mindenről partnerként tudott beszélgetni. Én inkább anyám fia voltam. Ő követelmények nélkül szeretett, míg apám eltiltott léhaságaimtól és a cowboyregények olvasásától. Mindig tartottam tőle, bár soha nem bántott, de rám nehezedtek követelményei, melyeknek nem tudtam eleget tenni. Mintha most is hallanám édesanyám nevetését, amikor elmondtam neki, hogy ijesztő, félelmetes álmom volt: beléptem elemi iskolai osztálytermembe, és apám volt a tanító. Azt hiszem, Apám véleménye csak akkor változott meg rólam, amikor Kossuth-díjat kaptam.

Mi mindenhez értett apám! Egyik bátyjával a Pestszentlőrincen vásárolt 200 négyszögöles telken vályogtéglákat készítve kis, szoba-konyhás nyaralót épített, amit kátránypapírral takart tetővel fedett le. Vagy harminc gyümölcsfával ültette be a kertet. Nagymamánkkal Ervin bátyám és én ott töltöttük a nyarakat.

Élete kényszerpályára sodorta. Családja ellátására kis festéküzletet nyitott. Mi több, édesanyám két testvére számára is megnyitott egy-egy festéküzletet. Írói ambícióit ekkor egy szakmai ujság, a “Festékes” létrehozásával élte ki. Ez azonban örök küzdelem volt, mivel a kisegzisztenciákat védte és ezért a nagyvállalatok és üzletláncok a sajtóperek tömegét zúdították rá. A II. világháború éveiben munkaszolgálat és a mauthauseni náci koncentrációs tábor várt rá. Édesanyját, elsőszülött fiat, bátyámat, és szélesebb családjának – öt testvére volt – harminc tagját, beleértve testvéreit is, megölték.

A háború után azt hitte, hogy eljött a kor amit annyira várt. Lelkesen állt be az ország újjáépítőinek táborába. Valóban, kinevezték vállalati igazgatónak a lerombolt Riegler Papírgyárba, aminek újjáépítését vezette. Mindez rövid életű volt. A sztálinista 1950-es években minden indok és magyarázat nélkül meghurcolták, állásából elbocsátották, és elhelyezkedni sem engedték. Megkeseredve ült otthon. Barátjával sakkozva töltötte a napokat. Anyám elment színházi öltöztetőnőnek, hogy legyen mit ennünk.

Valamelyes elégtétel volt számára az én életutam, egyetemi pályafutásom, korán elnyert Kossuth-díjam. Néhány évtizedet ugorva a történelemben, amikor felesége, édesanyám meghalt, még új életet akart kezdeni, de akkor amputálni kellett az egyik lábát. Bár az orvosok kora és cukorbaja miatt nem hittek ennek lehetőségében, nagy akaraterővel megtanult járni. Kapcsolatunk meghitt részévé vált, hogy felkötve műlábát, belémkarolt és lementünk az utcára sétálni.

Élete – amint a címben is kifejeztem – engem Az ember tragédiája széklábat faragó Michelangelojára emlékeztet. Madách Tragédiájának 12. színében, az emlékezetes Falanszter jelenetben jelenik meg Michelangelo – a reneszánsz zseni – aki a falanszterben arra kényszerül, hogy kreativitása helyett csupán tömegtermelésre szánt széklábakat faragjon. Keserűen mondja: „…a nagy eszme, melyet / A márványba lehelék, nem kell többé, / Csak a csinos forma, a hatásvadász.”

Élete korán lezárult, majd nyolcvannégy, zömében keserves év után véget ért.

A szerző blogbejegyzése 2026. május 30-án.