2024 márciusában visszakaptuk Kárpátalját! Legalábbis Dmitrij Medvegyev Magyarországnak adományozta a területet. Mint Orbán Viktor kijelentette: “Ukrajna egy része ősi magyar föld, ami most Ukrajnához tartozik, és ott őshonos közösségként léteznek a magyarok”.
Micsoda öröm, hogy ezt Medvegyev most visszaadta. Nem először élem meg ezt az élményt életemben. Először ez 1939-ben vagy 1940-ben fordult elő. Éppen az utcán futballoztam a házunkkal szembeni grundon, amikor egy újságárus szaladt el melletünk, kiabálva a címoldalon szereplő hírt: “Erdély Magyarországhoz tartozik – nyilatkozta Mussolini”. Félreértettem a rikkancsot és azt hittem a Magyarországhoz csatolás már meg is történt. Még a focit is otthagyva lelkesen szaladtam haza a hírrel. Végül is nem hiába énekeltük az iskolában vitéz Náray Antal és vitéz Somogyváry Gyula “Erdély indulóját” ”Várnak újra mind, ősi bérceink! / Édes Erdély itt vagyunk! / Érted élünk és halunk / Győz a szittya fergeteg: a rohanó sereg”.
Most pedig a nemzetközi híreket böngészve a komputeremen bukkantam egy hatalmas, falat beborító térképre, ami előtt Dmitrij Medvegyev, az orosz Biztonsági Tanács alelnöke, Putyin második embere Szocsiban előadást tartott, s bizony a térképen és Medvegyev az előadásában feldarabolta Ukrajnát, és Kárpátalja már Magyarország részeként szerepelt. Kárpátalja magyar lakosságáról az Ukrajna elleni orosz agresszió elmúlt két évében már sokszor hallottam a magyar kormány nyilatkozataiból, melyek elmarasztalták Ukrajnát a kárpátaljai magyar lakosság elleni politikája miatt. Hát ennek vége. Megdobbant a szívem, pulzusom 120-ra ugrott fel (bár lehet, hogy ez tartósodott pitvar-fibrillációm következménye volt): visszakaptuk Kárpátalját. Ezúttal nem szaladtam sehova, amiben közrejátszott, hogy már menni sem tudok, nemhogy szaladni.
Orbán Viktor számos nyilatkozata, rutinszerű évi erdélyi látogatásai és tusnádfürdői előadásai nyolcvan éve elásott gyermekkori élményeimet ébresztik újjá, hiszen akkor körülvett a Nagy-Magyarország izgatás, a “Nem, nem soha”, a “Mindent vissza!” jelszava, a trianoni igazságtalanság felszámolásának megindulása 1938 és 1941 között, amikor a terület-visszacsatolások Hitler segítségével megindultak. Több mint nyolc évtized után agyam hirtelen feldobta a régi emléket, amikor az iskolában énekeltük: “Visszatért szép Felvidékünk, / Visszaadta Horthy nékünk. / Vigyázott mireánk!” Az iskolában minden tanítási nap azzal kezdődött, hogy imaként felállva elmondtuk: “Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában”. Ma is őrzöm negyedik elemista történelem füzetemet, mely ezzel a kérdéssel van tele. Nem, nem, soha! – olvasom és nézem Horthy Miklós képét, amint fehér lován bevonul Kassára. Nyolc-tíz évesen ez vett körül az iskolában, az utcán: a visszacsatolások büszke öröme.
De nézzük kicsit közelebbről ezt a Kárpátalja-kérdést. Ez a régió évszázadokon át Magyarország része volt, majd Csehszlovákiához, később a Szovjetunióhoz, s ma Ukrajnához tartozik. (A régi vicc szerint egy öreg kárpátaljai férfinak mondja egy újságíró: önnek mozgalmas élete volt, négy országban is élt. Mire a bácsi: igaz, de ki sem mozdultam a falumból életemben.) Kárpátalján, bárhova is tartozott éppen, mindig nagyon kevert lakosság élt. Ruténok, ukránok, románok, csehek, szlovákok és magyarok. Igen sok zsidó is élt itt, 1930-ban számuk elérte a százezer főt, vagyis az összlakosság 13 százalékát. Babonásoknak ijesztő szám, de nem kellett babonásnak lenni, hogy a valóság maga is ijesztővé váljon, és a zsidók gyakorlatilag eltűnjenek innen. 1989-ben már mindössze két és félezer zsidó, a térség összlakosságának 0.2 százaléka élt itt.
Egy azonban biztos, akárkihez tartozott is a terület, még a közel egy évezred alatt is, amikor Magyarországhoz tartozott, a magyar lakosság ezen az ‘ősi magyar földön’ mindig csak törpe minoritást képviselt. Annál meglepőbb, hogy a magyar kormány milyen aktivitást fejt ki tőkebefektetéseivel e régióban, mely eléri az ukrán költségvetés Kárpátaljára eső összegének egyharmadát.
Kárpátalja térsége 13 ezer négyzetkilométer kiterjedésű, kétszer akkora, mint Pest megye, és mai lakossága – amennyire a számok valósak – nem sokkal több, mint 1.2 millió ember. Ezen belül az ott élő magyarok száma 151.000 főt tesz ki, vagyis a hivatalos ukrán nevén Zakarpatska Oblast lakosságának 12 százalékát. Nem meglepő, hiszen az ősi Nagy Magyarországon, Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, Horvátországban és a Vajdaságban a lakosság többsége, országosan pedig kereken fele nem volt magyar. Ezt a mintegy 7.5 millió helyi román, szlovák, horvát és szerb lakosság úgy élte meg, hogy elnyomott, elmagyarosítani szándékozott kisebbséget képviseltek, s amikor az I. világháború után erre a győztes Antant hatalmak segítségével lehetőségük nyílt, gyorsan el is szakadtak Magyarországtól. Az előző ezer év a kisebbségek sérelme jegyében telt, a legutóbbi száz évet a magyar kisebbség sérelme jellemezte. A határon túli 2.6 milliós magyar kisebbségeket a trianoni határok igazságtalan meghúzása teremtette sok magyart hagyva az új határok túloldalán. Gyülölködés, megtorlások amerre csak történelmileg vissza tudunk tekinteni.
A magyar kisebbségeknek nem volt könnyű dolguk. Ezt személyesen is tapasztaltam 1945 augusztusában, mint egy korábbi írásomban már említettem, amikor ötödmagammal utaztunk haza Dachauból és a pozsonyi (bratislavai) vasútállomáson valaki odasúgta nekünk, hogy ne beszéljünk magyarul, mert agyonverhetnek. Feleségem nagynénje és unokatestvérei éltek Csehszlovákia szlovák részén, és amikor az 1960-as évek végén meglátogatta őket, unokatestvéreivel csak angolul tudott beszélgetni. Anyjuk még otthon sem mert velük magyarul beszélni a háború után. A kisebbségi magyarságnak úgyszólván hősiességre volt szüksége, hogy anyanyelvét megőrizze és később, amikor lehetett már, magyar szervezeteket hozzon létre vagyis ragaszkodjon magyarságához, amit nagy tömegeikben valóban tett is. A kisebbségek elnyomása, nyelvhasználatuk korlátozása bűnös politika, de a magyar kormány, mivel elődei is ezt csinálták – az újvidéki vérengzés 1942 januárjában szélsőséges példa erre –, nem kiabálhat.
Az egész Kárpát-medence (vagyis nem csupán Kárpátalja) magyar lakossága 1990 óta, az elmúlt harmad évszázadban 13.8 millióról 11.4 millióra, 18 százalékkal csökkent. Ebben szerepet játszott Magyarország lakosságának 10.4 millióról 9.6 millióra, vagyis 8 százalékos csökkenése, de különösen a határon túli magyarság számottevő, 2.6 millióról 1.8 millióra, több, mint 30 százalékos zsugorodása. Számosan áttelepültek Magyarországra, Nyugatra költöztek, a természetes szaporodás is erősen lecsökkent, és előrehaladt az asszimilációs folyamat is, mely a magyar kisebbség tagjait néhány generáció leforgása alatt románná vagy szlovákká változtathatja. A magyar kisebbségek fiataljai körében a magyar nyelv használata már csak 20-40 százalék körül mozog. És ez a folyamat folytatódik. Romániában ma már csak 1 millió magyar él, Szlovákiában több, mint 400 ezer, a Vajdaságban 200 ezer, Kárpátalján kereken 150 ezer, , Horvátországban 10 ezer és Szlovéniában 4 ezer. Még néhány generáció és ez utóbbi négy régióban már valószínűleg nem lesz vagy minimális lesz a magyar kisebbség. (Az egyetlen szomszédos ország, ahol növekszik és már 100 ezer főt meghaladja a magyar kisebbség, az Ausztria, ahova az elmúl években sokan átvándoroltak Magyarországról.)
Sok mód van a határon túli magyarok kulturális igényeinek kielégítésére, Magyarországhoz fűződő kapcsolataik ápolására. Egy agresszor “gesztusának” elfogadása, egy nemzetközi egyezmény felrúgása – még ha az igazságtalannak tűnik is sokaknak – nem tartozik a jó megoldások közé. Egyszer már ezzel Magyarország nagyon rosszul járt.
Az Európai Unió léte, a határok megnyitása, az előrehaladó európai integráció a kisebbségi kérdés egészséges megoldásának legfőbb, korszerű demokráciába illő módja.
Forrás: Berend T. Iván jegyzetei – a szerző blogbejegyzése 2024. március 9-én.
