2022 januárjában öt nukleáris hatalom, Kína, Franciaország, Oroszország, Anglia és az Amerikai Egyesült Államok közös nyilatkozatban szögezte le, hogy a háború veszélyének leküzdése a legfontosabb kötelezettségük. Mint joggal deklarálták: “Egy atomháborút nem lehet megnyerni… az atomfegyver csak védelmi célokat szolgálhat, a háború megelőzését”.

Nem sokkal ezt követően, vagyis két és fél évvel ezelőtt III. világháború címmel már írtam erről a kérdésről. Akkor az Ukrajna elleni orosz agresszió volt a legfőbb indíték erre. A korábbi angol hadügyminiszter, Grant Shapps óvatosan fogalmazva mondta: a világ átmenetben van “egy háború utáni állapotból egy háború előtti állapotba”. Az amerikai Graham Allison 2017-ben könyvet írt Destined for War (Háborúra ítélve) címmel, melyben elkerülhetetlennek ítélte Kína és az Egyesült Államok összecsapását, melyet egyikük sem akar. Valery Zaluzhny, Ukrajna korábbi vezérkari főnöke – Észak-Korea katonai beavatkozása és Kína közvetett szerepe (hadianyag szállítása) alapján – odáig ment, hogy kijelentette: “Meggyőződésem, hogy 2024-ben a III. világháború már megkezdődött”.

Van benne valami, hiszen ha visszapillantunk a II. világháborúra, akkor mai ismereteinkkel az is kétséges, hogy a világháború valóban 1939 szeptember 1-én kezdődött, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot. A háború ugyanis sok szálon lopakodott be a világ életébe. 1931 szeptembere, a japán támadás és Mandzsuria elfoglalása nem a háború egyik első lépése volt? És 1933 januárja amikor Hitler Németország kancellárja lett? Vagy 1934 tavasza, amikor az osztrák polgárháborút az „ausztrofasiszták” megnyerték? És 1935 az olasz–abesszin háborúval, 1936 nyara a spanyol polgárháború kirobbanásával? Nem is beszélve az Anschlussról, Ausztria náci bekebelezéséről és 1939 tavaszáról, amikor Hitler megszállta Csehországot.

A mai világ mintha az úgynevezett Thuküdidész csapdájában lenne. Ez olyan történelmi helyzet, mint amilyen az ókori peloponnészoszi háborúhoz vezetett, amikor “a felemelkedő Athén félelemmel töltötte el Spártát, az addig vezető hatalmat és ezzel elkerülhetetlenné tette a háborút”. Az ókori görög tábornok-történészről, aki megírta Athén és Spárta konfrontációját, ennek alapján nevezték el az ilyen történelmi helyzeteket Thuküdidész csapdájának. Az elmúlt fél évezredben tizenhat alkalommal került sor ilyen történelmi konfrontációra s abból tizenkét alkalommal háború robbant ki.

Mások a mai helyi konfliktusok, Izrael gázai övezetében folytatott közel-keleti háborújának és még inkább az Ukrajna elleni orosz agressziónak lehetséges eszkalációjáról beszélnek. Sok szakember Kína katonai fenyegetését, sorozatos nagy hadgyakorlatait egy Taiwan elleni háború előkészítésére világháborús veszélynek ítéli.

Egyre többet hallunk egy új világháború veszélyéről. Az Ukrajna elleni orosz agresszió után tízből hét amerikai úgy gondolta, hogy a világ elindult az új világháború felé. Kaine amerikai szenátor elmondta, hogy harminc éve nem került szembe olyan kérdésekkel, mint amelyeket választói most gyakran kérdeznek tőle: “Lesz-e III. világháború?”

Mint egy újságcikk fogalmazta, “a III. világháború fenyegetése beleette magát az emberek gondolkodásába”. A mai fegyveres konfliktusok “nem jelentik azt, hogy világháború felé csúszunk, de azt sem, hogy nem megyünk arrafelé”.

Nehéz erre egyértemű egyértelmű választ adni. Az Ukrajna elleni orosz agresszió, nem ok nélkül, világháborús kockázatot rejt magába, hiszen nemcsak újra háborút hozott Európába, de Putyin küldetésének tekinti a Nagy Oroszország visszaállítását és a függetlenné vált volt tagállamok visszakényszerítését a federális Orosz Államba, vagyis ez a háború mintha csak kezdete lenne egy további sorozatnak. Mi több, magában rejti egy Nyugat-Európa elleni háború kockázatát is, mivel a Nyugat nem engedi a korlátlan agressziót, és segítséget nyújt Ukrajnának. Az orosz vezetés alig hagy ki napot hogy ne fenyegetőzne atomháborúval. Igaz, hogy az örökös atomfenyegetés inkább elriasztást szolgál, mint valóságos lehetőséget, de egy sarokba szorított patkány harap és veszedelmessé válik. És ez a háború már eddig is fél-millió halálos és sebesült áldozatot követelt.

Moldova már úgyszólván a második kiszemelt áldozat. Putyin és az orosz vezetés már bejelentette, hogy a háborúnak majd akkor lesz vége, ha “elértük céljainkat”. Trump és Putyin tervezett budapesti találkozója, Trump fellépése az orosz terjeszkedés ellen vajon megváltoztatja-e a helyzetet? Majdnem lehetetlen erre a kérdésre válaszolni, mivel Trump összevissza ugrál, néha Putyin legjobb barátja, néha mintha meg akarná állítani mohó terjeszkedési vágyát. Nem lehet tudni, Trump mivel és mit akar elérni.

A közel keleti háború, ami egy Hamasz terrorakcióval kezdődött és izraeli megtorlással folytatódott, Netanyahu túlméretezett megtorló hadjárata következtében már több mint 70 ezer halálos áldozatot követelt. Volt pillanat, amikor nem lehetett kizárni, hogy a konfliktus az egész Közel-Keletet elönti, sőt onnan is tovább terjed.

A még élő túszok kiszabadítása nagyszerű, osztatlan örömet okoz, de homály fedi, merre vezet az út tovább. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a térség 1948, az önálló izraeli állam létrehozása óta, háromnegyed évszázad alatt a sorozatos háborúk, összesen tizenkilenc lokális háború térségévé vált. A háború már itt dúl körülöttünk.

Potenciálisan mégis a tajvani helyzet tűnik a legrobbanékonyabbnak. Nézzük ezt meg közelebbről. Mikor ázsiai utazásaink egyikén ezen a szép, békés szigeten jártunk, nem gondoltuk, hogy Szarajevóvá válhat. Pedig ennek megvan a valós veszélye. 2018 és 2024 között Kína tíz nagy hadgyakorlatot tartott a haditengerészet és légierő bevonásával Tajvan körül. Csupán 2023-ban 15 milliárd dollárt költött a hadgyakorlatokra. Racionális, ezért naiv kérdés, hogy vajon miért van szüksége Kínának Tajvanra. Kína 9,6 millió négyzetkilométer területe és több mint 1,4 milliárd lakosa nagyon jól megvan a Magyarország területének alig több mint egyharmadát kitévő, 23 milliós lakosú Tajvan nélkül. De hát ez elvi kérdés Kína számára, amely Tajvant (168 kis szigetével együtt) Kína integrált részének tekinti, amit leszakítottak az országról. Az amerikai kormányok azonban védelmet ígértek Tajvannak, ezért egy agresszió kínai–amerikai konfliktus veszélyével járna.

Pillantsunk vissza Tajvan történelmére, ami világosan bizonyítja, hogy a kis sziget korántsem volt mindig kínai terület. A 17. században spanyolok, majd hollandok gyarmatosították. A kínai Qing dinasztia, az utosó kínai uralkodóház 1644-től 1912-ig uralta Kínát és 1684-ben foglalta el Tajvant, ami után a következő másfél évszázadban kétmillió kínai betelepülése következett. Ezek azonban sorozatosan lázadtak a kínai uralom ellen és a Qing dinasztia uralma idején nintegy száz felkelést robbantottak ki. Így keletkezett a mondás, hogy “minden három évben egy felkelés, minden öt évben egy felszabadító háború”. Az első japán–kínai háború eredményeként azonban Tajvan 1895 és 1945 között japán főhatóság alá került. A háborút követően, 1945-ben nemzetközi megegyezések alapján Kína részévé vált. Amikor azonban Mao kommunista forradalma győzedelmeskedett, a levert Kuomintang és vezetője, Csang Kaj-sek Tajvanra menekült, ismét leszakítva a szigetet Kínáról.
A háború után, az 1960-70-es években autokratikus helyi rezsim uralta a szigetet, mely gyors gazdasági felvirágzáson, a “tajvani csodán” ment át és – Hong Konggal, Dél Koreával és Szingapúrral – a “Négy Ázsiai Kis Tigris” egyike lett. A legfejlettebb technika, félvezető és mikro-elektromos termékek gyártásának központjává vált. A szigetország foglalkozási szerkezete a legmodernebb vonásokat mutatja fel. Az 1979-es évtizedet követően politikai és társadalmi reformok demokratikus átalakulásra vezettek. Ez azonban csábítja is a kínai agressziót Tajvan ellen.

De hát Kína jól megvan Tajvan nélkül, és az orosz kormányzat mindennapos fenyegetőzése a NATO elleni háborúval végül is inkább gyengeségének feledtetésére szolgál. Minden ésszerűség egy újabb világháború kirobbanása ellen szól.

Éppen úgy mint 1914-ben, vagy 1939-ben?

A szerző blogbejegyzése 2025. október 18-án.