A XXI. század első évtizedeinek nemzetközi politikájára két sajátosan extrém hajviseletű “Felix Krull” nyomta rá bélyegét. Felix Krull – csak emlékeztetőül mondom – Thomas Mann kiváló, nagy humorral megírt regényének, az Egy szélhámos vallomásainak (Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull) hőse.
Ez a regény jutott eszembe Donald Trump amerikai elnökké választásakor 2016 őszén, majd 2020 novemberében elszenvedett választási veresége és a hatalom átvételének mindenáron való megakadályozására tett kísérlete kapcsán. Majd ismét Boris Johnson földcsuszamlás-szerű választási győzelmekor, 2019 decemberében, és most 2022 júliusában, szégyenletes bukásakor, amikor lemondani kényszerül a miniszterelnöki posztról. Az ilyen figurák hatalma úgyszólván természetes Afrikában, Ázsiában és az európai periférián. De két valóságos Felix Krull két olyan ország élén, mint a XIX. századi világvezető Anglia és a XX. század vezető hatalma, Amerika? Most azonban csak Johnsonról szeretnek szólni. Annak „anatómiájáról”, hogyan kerülhetett a hatalom csúcsára egy ilyen ember egy ilyen országban.
Az 1964-ben született Alexander Boris de Pfeffel Johnson (amint Trump is) bevándorló család sarja. Dédapja, Ali Kemal az utolsó ottomán szultán kormányának minisztere volt, akit Kemal Atatürk forradalma idején meglincseltek. Ekkor nagyapja menedékjogot kért Angliától. A család hamarosan felső középosztályi szintre emelkedett. Apja már “eurokrata” volt, az angol kormány képviselője az EU apparátusában, Brüsszelben, ahol Boris kisiskolás volt. Ezt követően a politikai elitet felkészítő Eaton középiskolát, majd az Oxfordi Egyetemet végezte el.
Johnson újságíróként indult a pályáján, és éveket töltött Brüsszelben az Európai Unióról tudósítva. Már ekkor hírhedtté vált azáltal, hogy – mint egy kollégája fogalmazott – nem hagyta magát a tényektől befolyásolni, történeteket talált ki, sőt idézeteket hamisított. Mint később írta, “minél több időt töltöttem Brüsszelben…, annál világosabb lett számomra, hogy Európa soha sem fog működni… A brit diplomácia ötszáz éven keresztül munkálkodott azon, hogy a kontinentális Európa ne egyesüljön az érdekeink ellenében.” Karrier lehetőséget szimatolt abban, ha beáll a sorba, és cikkeivel uszít az EU ellen. Szerinte az európai integráció értelmetlen és szükségtelen. Mint 1992-ben írta: “Nem lesz háború Franciaország és Németország között, és az orosz fenyegetés is csak egy lehívott blöff.” A hagyományos angol franciaellenességet meglovagolva azt írta: “Az Európai Közösség a francia nemzeti érdekeket európai álomnak öltözteti fel…, hogy félévente meg tudják alázni Nagy-Britanniát.” Nem értette, de gúnyolta a gazdasági integrációt, a közös európai szabványosítást, ami a közös piac legfőbb feltétele.
Anglia az első perctől skizofrén volt az EU kérdésében. Hosszabb ideig nem akart csatlakozni az erősödő együttműködéshez, holott az amerikai elnökök sora biztatta, hogy álljon az integráció élére. Mikor az angol nagyhatalmi mítosz a szuezi katonai vereséggel összeomlott, akkor döntöttek a csatlakozás mellett, amit aztán De Gaulle francia elnök kétszer is megvétózott. Az 1973-ban bekövetkezett felvételüket követő évben azonban már népszavazást tartottak a kilépésről.
A nagyhatalmi helyzet ugyan már régen elporladt, és Anglia Nyugat-Európa legszegényebb országává vált, a nagyhatalmi mítosz még most is erősen él a fejekben. Amikor David Cameron miniszterelnök kiírta a népszavazást a maradás vagy kilépés kérdésében, Johnson hezitált, hogy hova álljon, és ezt akkor el is mondta Cameronnak. Végül úgy döntött, hogy a kilépési tábor élére áll, és zajos propaganda hadjárattal ígérte, hogy az “újra felszabadult Anglia visszaszerzi nagyhatalmi státuszát.”
Minden alap nélkül azt hazudta, hogy a kilépés után is nyitva marad Anglia számára az európai közös piac. “Az EU tagállamainak létérdeke – hirdette -, hogy szabadkereskedelmi megállapodást kössön Angliával vámok nélkül, mi viszont végre megszabadulhatunk az EU törvénykezésétől.” Ügyesen meglovagolta az angol felsőbbrendűségi tudatot és az öntelt fölény érzetét. Ehhez – ő, a bevándorló család sarja – erős fegyvert talált a bevándorlás elleni uszításban. “Ha ez faji előítélet, akkor bűnös vagyok, és bizony te is, babám; a rasszizmus természetes. Hozzá kell látnunk, hogy Nagy-Britanniát újra britté tegyük.”
„Semmit sem veszíthetünk, csak nyerhetünk a kilépéssel.” Kedvenc fordulatával élve ismételgette, hogy “egyszerre megehetjük és megtarthatjuk a tortát.” Mint Stephen Castle írta: “Boris Johnson pontosan ott van, ahol mindig is szeretett volna lenni: a figyelem középpontjában.” Számítása bevált. A lakosság kevésbé iskolázott, zömében vidéki, még a birodalmi mítoszban élő idősebb generációi, végülis a lakosság enyhe többsége a kilépés mellett szavazott, és ez az új kormány tagjává, majd miniszterelnökké emelte Johnsont.
Anglia azonban nagy árat fizet ezért, s látványosan elindult a gazdasági hanyatlás útján. A lakosság 2016 nyarán szavazta meg a kilépést az EU-ból, amire azután 2020. január 31-én került sor. Ezt azonban még tizenegy hónap átmeneti periódus követte, amikor Nagy-Britannia még tagja maradt az EU közös piacának. Másszóval a Brexit csak 2021-ben, másfél évvel ezelőtt kezdte éreztetni hatását. Anglia legfőbb – az angol külkereskedelem több mint felét reprezentáló – kereskedelmi partnerével, az EU-val folytatott árucseréje már 2021 januárjára lezuhant: az export majd’ 46, az import közel 33 százalékkal csökkent. 2021 végén az ország GDP-je 5,2, a beruházások mértéke 14, a beáramló külföldi befektetések 2020-21-ben 17 százalékkal zsugorodtak. Az angol gazdaság már 2020-ban, a kilépés előtt is 1,5 százalékkal visszaesett, s a kormány illetékes bizottsága szerint hosszabb távon 4-5 százalékkal tovább csökken. Eközben az uniós országok átlagosan 5 százalékkal növekednek.
De nemcsak gazdasági hanyatlás kezdi kiszorítani az országot a gazdag államok klubjából. A Brexit magának Nagy-Britannia széthullásának a rémképét is előre vetíti. Skócia, amely a kilépés ellen szavazott, hamarosan szavazni fog a Nagy-Britanniából való kiválásról. Észak-Írország Nagy-Britannia részét képezi, de Johnson döntése értelmében gyakorlatilag tagja maradt az EU-nak, mert a vámhatárt az Észak-Írországot Angliától elválasztó tengerszorosnál húzták meg. Részben emiatt is egyre nagyobb vonzást érez ez az országrész az Angliánál ma már jóval gazdagabb és EU-tag Ír Köztársasághoz való csatlakozásra. Nagy-Britannia évszázadokon át vérrel és vassal, a háborúk sorozatával létrehozott egysége tehát repedezőben, bomlóban van.
Mindez az ország lassú ébredéséhez vezetett, a kormányzó tory párton belül pedig lázadásra Boris Johnson ellen. Ürügyként erre kiváló lehetőséget adott, hogy a szabályokat magára vonatkozóan soha el nem ismerő Johnson akkor rendezett nagy baráti partit a miniszterelnöki rezidenciáján, amikor az országban a Covid miatt a saját maga által elrendelt összejöveteli tilalom volt érvényben. Emiatt azután bizalmatlansági szavazást tartottak ellene, amit éppen csak megúszott.
Sokan osztották egy magasrangú konzervatív politikusnő véleményét, aki szerint a miniszterelnök egy percig sem kormányzott, csak szakadatlan választási kampányt folytatott. Kabinetje fellázadt ellene, és miniszterei sorra lemondva megbénították a kormány működését. Johnson még ekkor is megtagadta, hogy lemondjon, de végül mégis rákényszerítették erre.
Boris Johnson alig három éve tartó politikai szárnyalását csúnya, megszégyenítő bukás zárta le. Az Economist című angol hetilap szellemes szóviccel, Downfall (Bukás) helyett Clownfall (A bohóc bukása) címmel adta hírül az eseményt.
