Megnéztem a mozikban egyenes adásban közvetített Salome című opera előadását a new yorki Metropolitan Operából. Sokan Magyarországon is láthatták, mert a Metropolitan grandiózus közművelődési vállalkozásának keretében hatvan-hetven országban vagy egy millióan nézhetik lényegében egyidőben az előadásokat.
Salomét a holland szoprán, Elza van den Heever, Keresztelő Szent Jánost (a darabban Jochanaan) pedig a kiemelkedő, utánozhatatlanul puha hangú svéd bariton, Peter Mattei alakította, énekelte.
Különleges énekesek különleges előadása volt ez. Ennek ellenére fizikailag is a rosszullét környékezett mire a végére ért. Keresztelő Szent János véres bibliai története, amit 1891-ben Oscar Wilde dolgozott fel drámájában, s melyből Richard Strauss nagy hatású operát komponált, valósággal földhözvágja az embert. Salome, Heródiás lánya, akinek neve a héber ‘shalom’ (béke) szóból ered, feltehetően létező személyiség volt. Az Új Testamentum is említi. Az autentikus Josephus Flavius leírása szerint Salome Fülöp tetrarchához (a római tartomány helyi urához) ment feleségül, majd annak halála után unakatestvéréhez, Aristobuloshoz.
Az operát 1905-ben Drezdában mutatták be, de az igazi, eseményszámba menő bemutató öt hónappal később Ausztriában, Grazban volt. Addigra ugyanis híre ment, hogy nem elég, hogy a botrányokkal teli sorsú Oscar Wilde darabján alapul, de zeneileg is sokkoló, különlegesen disszonáns. Nem csoda, hogy tódultak a hírességek az előadásra. Alex Ross The Rest Is Noise (A többi csak zaj) című kitűnő, 20. századi zenéről szóló munkájában kulcsszerepet tulajdonít a modern zene indulásában ennek az operának és a grazi előadásnak. Leírja, hogy a bemutatóra felutazott Olaszországból Puccini, mert meg akarta hallgatni ezt a “rémesen kakofónikus dolgot”. Odautazott a bécsi opera igazgatója, Gustav Mahler feleségével, a gyönyörű, de vegyes hírnek örvendő Alma Mahlerrel. A fiatal zeneszerző, Arnold Schoenberg is Bécsből érkezett sógorával, Alexander Zemlinskyvel és hat tanítványával, köztük Alban Berggel. Hogy a kör teljes legyen, megjelent a bemutatón a Kék Duna keringős Johann Strauss özvegye is. S zenésznek ugyan nem mondható, de valószínű, hogy ott volt a tizenhét éves Adolf Hitler is – legalábbis később azt állította Strauss fiának, hogy pénzt kért kölcsön, hogy Bécsből, ahol egy Trisztán és Izoldát hallgatott meg, odautazhasson.
A mostani előadás távolról sem az első a Metropolitan műsorában. Úgyszólván állandó programként adják elő ismét és ismét. Érdekes, hogy a darab csúcspontját jelentő „hét fátyol” táncát, amit a főszereplő szoprán énekesnőjének kell előadnia, hányféleképpen prezentálták az opera előadásának több, mint évszázados történetében. A mostani előadáson például egyáltalán nem került sor a táncra, amit egy úgyszólván felismerhetetlenségig stilizált, ismételt fátyol eltávolítása helyettesített, míg voltak előadások ahol nem az énekesnő, hanem egy balerina táncolt. Ugyanakkor voltak előadások, amikor a címszereplő énekesnő – nem kisebb nagyságok, mint Catherine Malfitano, Karita Mattila és Maria Ewing – valóban levetett hét fátylat, s meztelenül maradt a színpadon. Salome szerepét az operaszínpad leghíresebb szoprán énekesnői, az említettek mellett többek között Montserrat Caballé, Nina Stemme, Marton Éva valamint Sass Szilvia is formálták.
Richard Strauss a grazi előadás idején negyvenkét éves volt, operájának története viharos. Bécsben, ahol Gustav Mahler akarta előadni, betiltották a darabot. Hasonló sors várta a Salomét a puritán Londonban is.. Az Egyesült Államok 1907-es bemutató előadása után a puritán angol-szász felfogást követve visszataszítónak ítélték a darabot és minden további előadást betiltottak. Újabb előadására 1934-ig nem is került sor. Mit mondjak, bár a legnagyobb mértékben elítélem ezeket a betiltásokat, megértem motívumait. A szexualitás és brutalitás perverz együttese, amikor Salome szenvedélyesen kívánja János fizikai szerelmét, de elutasításra talál, majd miután Herodes lefejezteti Jánost, szájon csókolgatja János levágott fejét és megcsókolja véres nyakcsonkját, gyomorforgató.
De nem mindenütt reagáltak így. A grazi előadás hangos siker volt. Ernst Décsey, a neves bécsi operakritikus azt írta, hogy “Ennél sátánibbat és művészibbet nem láttunk még a német operaszinpadon.” Mahler a sikert gyanúsnak ítélte. Nem értette, hogy ezt a darabot, amelyet jelentősnek és merésznek ítélt, s amely “korunk egyik legnagyobb remekműve”, miért fogadta azonnal szeretettel a közönség. A bemutató után a darabot úgyszólván azonnal ötven operaház tette műsorára – legtöbb helyen őrült sikerrel. A kritika, a fanyalgás azonban mindenütt jelen volt. II. Vilmos császar így kommentálta a darabot: “Igazán sajnálom, hogy Strauss megkomponálta ezt a Salomét. Általában én nagyon lelkes szoktam lenni érte, de ez rengeteg kárt fog neki okozni.” Strauss, aki a földi örömöket nem vetette meg, a sok siker után kicsit kajánul reagált a császári megjegyzésre: “Nos, hála a nagy kárnak, amit az opera okozott, képes voltam belőle megépíteni a villámat Garmisch-ban!”
SALOME Strauss – Opera Ballet Vlaanderen
A változás szele a zenei világ levegőjében volt. Valami régi eltűnőben látszott lenni és valami új születőben. Puccini, kétségtelenül a régi képviselője, de utolsó müvében, a Turandotban, már fel-feltűnnek modern elemek. Mahler, aki megtörte a romantika szilárd kereteit, 1911-ben, ötvenegy éves korában meghalt. Debussy, a 20. századi zenébe való átmenet egyértelmű képviselője 1918-ig élt és dolgozott. De eközben Stravinsky 1912-ben komponálta és 1913-ban mutatta be hangos-botrányos sikerrel az Orosz Balettel Párizsban a Tavaszi áldozatot, Bartók Béla 1911-ben komponálta, bár csak 1917-ben mutatta be a Kékszakállú herceg várát, és Arnold Schoenberg 1908-ban komponálta első atonálisnak tekintett darabját (2. Vonósnégyes).
Richard Strauss még egy művet alkotott az atonalitás jegyében, az Elektra című operát. A kiváló librettistának, Hugo von Hofmannstahlnak azonban már a komponálás alatt megmondta, hogy ezután mást akar csinálni. Igy is lett. A Rózsalovag című komikus opera valóban egészen más.
A Salome úttörő jellege azonban megmarad. Arnold Schoenberg, aki a modern 20. századi zene elismerten legmerészebb úttörője, ezt mondta róla: “Én sohase voltam [a zenében] forradalmár. Korunkban az egyetlen forradalmár Richard Strauss volt.”
A szerző blogbejegyzése 2025. június 7-én.
