A sajtószabadság követelménye a modern világgal, az emberi jogok elismerésével a XVIII. században vert gyökeret. Angliában már 1695-től megvalósult. Néhány évtizeddel később, 1770-71-ben az akkori Dán-Norvég Királyság biztosította a zavartalan sajtószabadságot. De a világon elsőként a svéd parlament foglalta törvénybe 1776 decemberében. A Francia Forradalom 1789-ben a szabadságot tűzte zászlajára, s ennek a sajtószabadság fontos eleme volt, amit azután 1881-ben a Harmadik Köztársaság törvényhozása (Loi sur la liberté de la presse) ismét megerősített.
Az Amerikai Egyesült Államok az alkotmány híres első kiegészítésével 1791-ben alaptörvénybe is foglalta a sajtószabadságot. A világháborút követően létrehozott Egyesült Nemzetek 1948-ban fogadta el az emberi jogok deklarációját, melyben kimondta: ”Mindenkinek joga van véleménye szabad kifejtésére, melyet külső beavatkozás nem gátolhat”.
Illesszük most bele ebbe a világ-körképbe Magyarországot. A magyar nyelvű újságírás az 1780-ban megjelent Magyar Hírmondóval kezdődött. Vagyis a modern újságírás kezdete egybeesett a sajtószabadság nemzetközi követelésének megjelenésével. Eleinte nem nagyon maradtunk el a világtól. Az érlelődő forradalom előestjén, 1848. március 14-én elkészült a “Mit kíván a magyar nemzet” híres 12 pontjának végleges szövege. A kiáltvány első pontja a sajtószabadság követelése volt. Másnap Petőfi Sándor ezt írta be naplójába: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs … Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?”
Araszolunk a sajtószabadság európai meggyökeresedésének negyed-évezredes évfordulója felé, és egyben az 1848-as forradalom kétszázadik évfordulójához, s mit látunk: a sajtószabadság kérdése egyáltalán nem veszítette el aktualitását. Ma is megdöbbenve nézhetünk körül: a 2010-es években véleménye kifejtése miatt közel háromszáz újságíró ült börtönben a világon. A felük Törökországban, Kínában és Egyiptomban. A szabad sajtó leghatásosabb ellenszereként azonban az újságírók meggyilkolása is jól bevált az 1990-es évek Algériájában, az invázió utáni Irakban, és nem utolsó sorban a putyini Oroszországban. Az Újságírók Védelmi Bizottsága (Committee To Protect Journalists, CPJ) joggal deklarálta, hogy Oroszország “a világ harmadik legveszélyesebb országa az újságírók számára”, hiszen 1992 és 2007 között negyvenhét orosz újságírót gyilkoltak meg.
De ne menjünk ilyen messzire. Nézzük csak, mi is történt az elmúlt hónapokban Magyarországon. Az Európai Unió tagállamainak nagyköveti tanácsa nemrég hagyta jóvá az európai sajtószabadság-törvény tervezetét. A törvénytervezetet 2023 végén a kormányfőkből álló Európai Tanács és az Európai Parlament együttesen dolgozta ki. Nem az elv deklarálásáról van szó, hanem egy nagyon is konkrét szabály-csomagról, amely megakadályozza a média munkájába való kormányzati beavatkozást, és garantálja a közszolgálati média pártatlanságát, sőt, a médiatulajdonlás és az állami hirdetések elosztásának átláthatóságát is.
Ennek életbelépése után, mint kommentátorok magyarázzák, lehetetlen lesz egy rádióállomást, mint a Klubrádiót, megfosztani a frekvenciájától, vagyis a működési lehetőségtől. Lehetetlen lesz eltitkolni az állami támogatások összegeit, és nyílt eljárásokban kell a reklámok elosztását is kezelni. Újságírók „nemzetbiztonsági okokból való megfigyelése” csak bírói engedéllyel lesz lehetséges. Lehallgatások pedig csak bűncselekmény bizonyított gyanúja alapján.
A nagyköveti tanács egyetlen ellenszavazattal fogadta el ezt a tervezetet. Ez esetben az ellenszavazatnak nem volt vétó ereje, mert az elfogadáshoz csak minősített többségre volt szükség. Kell-e mondani, hogy a huszonhét kormány közül vajon melyik szavazott a sajtószabadság törvénytervezete ellen? Az 1990-es „szabadságharcos” Orbán Viktoré, akinek állítása szerint ezzel a törvénnyel az Európai Unió a média feletti teljes ellenőrzését akarja megvalósítani. Orbán az Unió törekvését “a kommunista és a náci időkből ismertnek” minősítette. „Soha többé!” – határozta meg a magyar álláspontot a döntéshozó kormányközi tanácsban. Még csak az kellene, hogy a “kommunista-náci” Unió diktáljon. Ez kellemetlenül megzavarná a média orbáni bekebelezését és a rezsim hűséges szócsövévé formálását.
Az Orbán-rezsim módszeresen kaparta maga alá a sajtót. Már korábban kitűzte a nemzetinek hangzó célt, hogy a sajtóban 50 százalék fölé kell emelni a magyar tulajdon arányát, ami 2010-ben csak 34 százalék volt. Mára már sikerült is 55 százalékos magyar részesedést elérni.
Nos, a “magyar részesedés” ez esetben kormánypárti, fideszes részesedést jelent. 2016 és 2018 között 9 százalékról 40 százalékra emelkedett a kormányzati finanszírozásra támaszkodó hírmédia aránya. E médiumok hirdetési bevételeinek több mint 30 százaléka közvetlenül a kormányzattól érkezik.
A kormányzat, pártpolitikai céljait biztosítandó, magánkézben lévő médiacégeket tart fenn költségvetési pénzből. Ugyanakkor szép csendben megfojtja az ellenzéki fórumokat. Ennek egyik látványos esete volt a népszerű és nagy példányszámú Népszabadság felvásárlása és megszüntetése, amit Orbán felkérésére Heinrich Pecina hajtott végre.
Érdemes egy pillanatra elidőzni Pecina személyénél. Ez az osztrák üzletember 2015-ben megvásárolta a Népszabadságot. Egy 2019 májusában nyilvánosságra került videofelvételen az osztrák jobboldali politikus, Heinz-Christian Strache alkancellár arról beszélt, hogy az osztrák sajtóban is olyan felvásárlásokat kellene végrehajtani az Osztrák Szabadságpárt javára, mint amilyet Pecina Magyarországon végzett az Orbán-kormánynak. Az osztrák bíróság 2017 augusztusában Heinrich Pecinát sikkasztás és hűtlen kezelés miatt huszonkét hónapi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte. Ez nem zavarta Orbán Viktort abban, hogy 2018. január 29-én, hivatalos ausztriai látogatása alkalmával nem hivatalosan találkozzék Pecinával. Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke úgy kommentálta a nagy feltűnést keltő találkozót, hogy a kormányfő „minden magyarországi médiatulajdonossal szívesen találkozik, ha az találkozót kér.”
A kormány, illetve a Fidesz a média nagy részét már maga alá söpörte. Mintegy ötszáz sajtótermék van a kezében, beleértve a teljes megyei újsághálózatot. Kimutatták, hogy például 2019-ben a rádióban, a televízióban közzétett állami hirdetések 90-95 százalékát és az újsághirdetések háromnegyedét kormánypárti fórumoknak juttatták.
2020 nyarán nyilvánosságra került a magyar Külügyminisztérium hivatalos felszólítása az EU tagországaiban működő magyar követségekhez, hogy jelentsenek a magyar újságírók ottani tevékenységéről, ezen belül arról is, hogy kikkel találkoznak. A magyar újságírókat ezek szerint az állam az ellenségének tekinti.
A 2020-ban készített Világ Sajtószabadság Index Magyarországot a világ 180 – benne 50 európai – országa között a 89-ik helyre rangsorolta. 2013 óta ezen a mércén Magyarország harmincegy helyet esett vissza, és a mai pozíciója bizony az ázsiai és afrikai autokráciák között áll.
2021 nyarán a nemzetközi újságíró-szervezet, a Riporterek Határok Nélkül közzétette a “sajtószabadság ellenségeinek listáját”, amelyen harminchét vezető politikus kapott helyet. Erre a listára először került fel európai vezető: nem más, mint Orbán Viktor.
Közel két évszázad múltán új 12 pontra lenne szükség? Újra követelni kell a sajtószabadságot Magyarországon?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. március 1-jén.
