A szavaknak jelentésük van, és ebbe nap mint nap beleütközik az ember. Orbán lekommunistázza a liberális demokratákat, akiknek kevesebb közük van a kommunizmushoz, mint Orbánnak, a liberálisok lefasisztázzák a mai európai jobboldalt, amire legfeljebb az lehet gyenge mentségük, hogy nem volt személyes tapasztalatuk a fasizmusról. Putyin lefasisztázza az ukránokat.
Őrizzük meg a szavak valódi tartalmát! Nem véletlen, hogy viták folynak e kérdésről, és nem kevesen ellenzik e fogalom korlátok nélküli, laza használatát. A „fasiszta” jelzőt – kis csoportokra vonatkozó kivételként – manapság valóban óvatosan kell használni. Ez elevenítette hirtelen fel bennem a XX. század közepi történelem igazán gyilkos fasiszta epizódját.
1942. január 20-án a Berlin elővárosában, Wannseeben tartott konferencián tizenöt magas rangú náci SS-tiszt és kormányképviselő fontos döntéseket hozott. Akkor természetesen nem tudott róla a világ, de ott születtek sorsdöntő döntések az „Endlösung der Judenfrage” ügyében, vagyis „a zsidókérdés végső megoldásáról”, amit azóta a világon, angol fordításában, „final solution”-ként emlegetnek. Érthető, hogy erről a konferenciáról azóta filmek, tévéfilmek és könyvek is születtek.
A zsidók kiirtásáról Hitler 1941-ben döntött. E döntés hosszú előzményeként azonban már 1920-ban vad antiszemita programmal jelentkezett, a zsidókat fertőző „féregnek” nevezte, hozzátéve, hogy a betegséget nem lehet gyógyítani a kórokozó kiirtása nélkül. „A zsidók kóros befolyása – harsogta – nem tűnik el a kórokozók eltávolítása nélkül.” Hírhedt Mein Kampfjának első kötetét még a landsbergi börtönben írta. 1925 és 1939 között 5,2 milió példány terjesztette gyilkos nézeteit, melyek között kiemelt szerepet játszott a zsidók kiirtásának gondolata, ami, mint előre jelezte, „elkerülhetetlenül véres folyamat lesz”. Az 1932. júliusi parlamenti választásokon a súlyos gazdasági válságba zuhant országban a szavazatok 38 százalékának elnyerésével Hitler legálisan kormányra került. Ettől kezdve már csak idő kérdése volt, mikor kezdődik meg antiszemita programjának megvalósítása, ami nem is váratott magára sokáig. A döntő fordulatra azonban csak a háború kirobbantása után, 1941-ben került sor.
Hitler döntése alapján Hermann Göring 1941. július 31-én adott írott felhatalmazást az SS-Obergruppenführer Reinhard Heydrichnek, hogy készítse el „a zsidókérdés teljes megoldásának” tervét. Ennek alapján Heydrich 1942 januárjára összehívott egy minisztériumok közötti konferencát az Am Großen Wannsee 56–58. cím alatt lévő, tóra néző, a Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst) tulajdonában álló villában. Ekkor mutatta be a Kelet-Európára vonatkozó tervet (Generalplan Ost). A konferencián Heydrich 11 millióra becsülte az európai zsidók létszámát, akiket a „final solution” keretében majd megölnek. Érdekes módon, hatalmas önbizalmat sugározva, ebbe a létszámba az angliai és a semleges országokban – Svájcban, Írországban, Svéd- és Spanyolországban, Portugáliában és Törökországban – élő zsidókat is beleszámította. Ugyancsak itt döntöttek arról, hogy az 1935-ös nürnbergi törvények alapján határozzák meg, hogy ki számít zsidónak, s a „vegyes fajúakat” (Mischlinge) is zsidónak tekintik. Csak az számíthat németnek, akinek maximum egy nagyszülője zsidó, hacsak nem házasodott maga is zsidóval vagy keverékkel. A vegyes házasságok esetében úgy döntöttek, hogy mindegyiket külön vizsgálnak meg. Mikor e döntések születtek, a holokauszt már javában folyt: a lengyel, orosz és szerb zsidók tömegét mészárolták le. Végül is ezen a konferencián született – egyhangú döntéssel – az európai zsidóság kiirtásának részletes terve.
A világ 15,3 milliós zsidó lakosságának kétharmada Európában, túlnyomóan Közép- és Kelet-Európában élt. Közülük a lengyel (kereken 3 millió), ukrajnai és az európai Oroszország (2,5 millió), valamint a terület-visszacsatolások utáni Magyarország emelkedett ki. Ez utóbbi esetében, az 1941-es népszámlálás szerint, a visszacsatolt felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki területek masszívabb zsidó lakossága következtében számuk 825 000 főre, a lakosság 6 százalékára emelkedett. Számottevő volt továbbá a romániai (756 000), a német (523 000), a csehszlovák (357 000) és a baltikumi (255 000) zsidó lakosság is. Szerencsére az 1933 és 1941 közötti években, a nyilvánvalóan várható következmények elől a német és osztrák zsidóság nagy része már el tudott menekülni. Hitler hatalomra jutásakor, 1933 januárjában 523 ezer zsidó élt Németországban, de közülük 282 ezer emigrált a háború kirobbantása idejére. Ausztria 191 ezer zsidó lakosából 117 ezer menekült el.
Ez azonban nem mondható el a többi országról. A legtöbb helyről a menekülés lehetetlen volt, Magyarországon pedig a zsidó közösség bízott Horthy Miklós kormányzóban („Horthy ezt nem engedi!”).
A megszállt keleti területeken már régen megindult tömeggyilkosságokkal együtt, a wannseei döntés nyomán a lengyel és magyar zsidóság kiirtása emelkedett ki. A magyar zsidóság fele élte túl, a korábban hatalmas lengyel zsidó közösségből azonban csak 380 ezren.
Végül a 90 perces ülés precíz tervei és a már megindult emberirtás alapján hatmillió európai zsidót öltek meg. A wannseei konferencia a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosságát indította útjára. Akik ebben részt vettek, azok fasiszta vezetők voltak, valamint azok is, akik aktívan (vagy csendben) helyeselték ezt a tervet.
Vajon mi lett a sorsa a wannseei konferencia tizenöt résztvevőjének? Nehéz erre szavakat találni. A két fővezért elérte a sors keze: Heydrichet, aki helytartóként működött a megszállt Csehszlovákiában, partizánok meggyilkolták. Eichmannt pedig, aki közben még a magyarországi deportálások irányítója is volt, majd Latin-Amerikába menekült, az izraeli titkosszolgálat emberei bravúrosan elrabolták, Izraelben bíróság elé állították és kivégezték. Két további résztvevőt a szövetséges katonai bíróság halálra ítélt és kivégeztetett. A wannseei konferencia résztvevőinek többségét, tizenegy tömeggyilkost azonban a kibontakozó hidegháború megmentette. Az amerikai megszálló hatóság Nyugat-Németországot beépítette szövetségi rendszerébe, a náci háborús bűnösök zöme büntetlenül maradt, szabadon és nyugodtan élhették életüket a gyorsan gazdagodó Németországban. A konferencia színhelyét ötven évvel a konferencia után Holokauszt-emlékmúzeummá alakították át.
Ha felidézi az ember a fasizmus véres valóságát, gátlástalan tömeggyilkos jellegét, a szó mai laza használata a politikai vitákban jórészt megalapozatlan, sőt veszélyes. A jobboldaliságnak sok válfaja és formája van, s a fasizmus kifejezése nem általánosítható mindezekre a változatokra.
Thomas Klau, az Európa Tanács tagja azt emelte ki, hogy amint a két világháború között az antiszemitizmus volt a szélsőjobboldali pártok legfőbb közös vonása, ma az iszlám- és bevándorlásellenesség játszik hasonló szerepet. Ezek a mai szélsőjobboldal fő tételei, de ettől még nem fasiszták. A mai szélsőjobboldalt a nacionalista populizmus dominálja. Nem egy európai országban a hitleri fasizmussal való azonosságukat vállaló, náci horogkeresztes jelvényekkel és zászlók alatt vonuló valódi fasiszta csoportok is működnek azonban. A Mussolini-hívők által 1946-ban alapított Movimento Sociale Italiano, a német Alternative für Deutschland vagy a svéd Sverigedemokraterna áll talán a legközelebb a fasizmushoz, ha valóban, a szó klasszikus értelmében fasiszta pártnak nevezni talán még ezeket is túlzás lenne.
A szavaknak jelentésük van, és ezért tartom ma is elgondolkodtatónak a szélsőséges javaslatot, amit S. J. Wolf „a fasizmus természetrajzáról” írva 1968-ban fogalmazott meg: „A fasizmus fogalmának használatát, legalábbis átmenetileg, be kellene tiltani és ki kellene iktatni politikai szókincsünkből.” Ha a betiltásra talán nem is lenne szükség, a fogalom pontos használatára, a mai szélsőjobboldali pártok valódi jellegzetességeinek pontos meghatározására és különbségeik világos felmutatására annál inkább.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 21. számának Publicisztika rovatában 2024. május 24-én.
