Pár nappal ezelőtt, április 29-én a világ megemlékezett a dachaui koncentrációs tábor felszabadításának nyolcvanadik évfordulójáról. Akkor ért véget a hosszú 1944-es év.
Rossz előjelként hatalmas földrengések rázták meg a világot. Az év elején több várost elpusztítva kitört a Vezuv tűzhányó. Japánban, Tonankai-ban majd Nankaido-ban őrült erejű földrengések pusztítottak. Mindez azonban gyerekség volt a háború okozta pusztításhoz képest. 1944-ben ötödik évében dúlt az emberi történelem talán legtragikusabb világháborúja. Tetőzött a háború rettenetes, hét magyarországnyi, 65 milliós embervesztesége.
Az anyagi pusztítás is egyedülálló volt. Franciaország, Belgium és Hollandia három-háromévi nemzeti jövedelmét veszítette el. Angliában a lakóházak egyharmada, Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában egyötöde elpusztult. Lengyelországban az iskolák, municipális és kormányépületek 60 százaléka romokban állt. Németország félszáz nagyvárosában a lakóházak 40 százaléka, Japán hatvanhat városában az épületek 40 százaléka megsemmisült. Huszonegy millió hontalan, elhurcolt ember szeretett volna hazamenni.
Magyarország vesztesége is félelmetes: az 1938-as nemzeti jövedelem több mint ötszörösére volt. Az agrártermelés felére zuhant, a lakosság éhezett. Kibontakozott a világtörténelem legnagyobb inflációja.
1946 nyarán az árak minden tizenegy óra alatt megkétszereződtek. Egy kiló kenyér 1945 augusztusában hat pengőbe került, de 1946 június végén már 5,85 milliárd(!) pengőbe.
A háborúban azonban nyilvánvaló fordulat következett be. A szovjet csapatok 1944 január 27-én felszabadították a Wehrmacht által 880 napig bekerített, éhező, harcoló Leningrádot, ahol kétmillió ember veszítette életét. A fordulat már Sztálingrádnál elindult. Az 1942 augusztusa és 1943 februárja között zajló hatalmas csata úgyszólván önmagában is egy háborúval ért fel, és a “Wehrmacht tömegsírjává vált”. Egy egész német hadsereg elpusztult, 91 ezren fogságba estek, közöttük field marshall Friedrich Paulus és huszonnégy német tábornok. Hitler szövetségesei is halálos csapást szenvedtek: Olaszország 110 ezer embert veszített, Magyarország 143 ezret, Románia 160 ezret. Ezt a veszteséget ezek az országok nem tudták pótolni. A németek hite megrendült a győzelem lehetőségében, s a náci hadsereg észak-afrikai hőse, Rommel tábornok két magasrangú tiszttel együtt május 14-én merényletet követett el Hitler ellen – sikertelenül. Nem ez volt az első kísérlet. Azok egész soráról beszélhetünk, hiszen hatszor próbalták megölni Hitlert. Egyik alkalommal sem sikerült.
A fordulatot még milliók nem érezték. Nem érezhették a gyilkos dachaui koncentrációs tábor lakói sem. Dachau, ez a 9. században alapított bajorországi városka, tizenhat kilométerre Münchentől, ma 45 ezer lakójával több, mint kétes világhírre emelkedett. Neve a hitleri Németország gyilkos kegyetlenségének szimbolumává vált. A náci hatalomátvételt követő alig több mint két hónap múlva ugyanis, 1933 március 22-én, a kis városka mellett nyílt meg a Hitler-rezsim egyik első büntető koncentrációs lágere, mely körül hamarosan száz kiegészítő tábor épült. A leghosszabban működő náci láger fennállása idején mintegy 200 ezer foglyot zárt harminc barakkjába, 26 ezret az éhezés és betegségek, legfőbbképpen a tífusz, megölt. Az amerikai hadsereg 67 ezer rabot szabadított fel.
Dachau, egyike a nácik által Európában létesített 44 ezer börtönlágernek és gettónak, a legszemélyesebb emlékem. 1944 decemberében, néhány nappal tizennegyedik születésnapom után érkeztem oda. Igazi Bábel volt a tábor, harminc országból voltunk rabok: német kommunisták, homoszexuálisok, bűnözők, spanyol polgárháborús vörös katonák, norvég ellenállók, katolikus papok, olasz, francia és orosz, illetve ukrán hadifoglyok, a Margit körúti fogház politikai foglyai, s a rabok közel egyharmada: osztrák, lengyel, szlovák és magyar zsidó. Először ketten osztottunk meg egy fapriccset, később hárman-négyen összepréselődve.
Voltak a táborban a többiektől elkülönített villákban őrzött, s emberi körülmények között tartott, megfelelően táplált híres rabok, mint Leon Blum korábbi francia miniszterelnök, Kurt von Schuschnigg, korábbi osztrák kancellár.. A híres rabok között találjuk Martin Niemöller német protestáns papot, Gavrilo szerb patriarchát, a luxemburgi Jean Bernard atyát, valamint Hjalmar Schacht-ot, Hitler korábbi gazdasági miniszterét 1937-ig, aki kiábrándult Hitlerből, valamint a náci hatalomátvételt anyagilag támogató Fritz Thyssen-t, aki a hírhedt Kristallnacht után 1938-ban lemondott posztjáról. Az olvasót meglepheti, de Ifj. Horthy Miklós és Kállay Miklós volt miniszterelnök is a speciális rabok között volt.
Az SS saját munkája megkönnyítésére a régi rabok közül valamelyest privilegizált s ennek külső jeleként nem kopaszra nyírt blokk- és szobaparancsnokokat nevezett ki. Az én 30-as blokkom fogoly-parancsnoka egy német kommunista volt, aki 1933 óta rabosodott ott. A blokkon belüli kisebb egység, vagyis a szoba parancsnoka pedig egy bécsi kommunista volt. Ő mondta nekem biztatóan, hogy majd együtt fogunk hazamenni. Ez sajnos nem válhatott valóra: a blokk- és szobaparancsnokaimat a felszabadulás előtt agyonlőtte az SS.
Volt, amikor magyar kommunistákkal, volt, hogy lengyel zsidókkal, vagy francia hadifoglyokkal osztottam meg egy matrac nélküli priccset. Egy szovjet hadifogoly rabtársamat kértem meg, hogy tanítson oroszul. 1945 elején én is elkaptam a tífuszt, nem láttam és nem hallottam a magas láztól, de a hajnali fagyban kint sorakoztunk a barakk előtt, ahol ellenőrizték a létszámot. Mint utólag megtudtam, a tífusz kezelés és gyógyszer nélkül mintegy 15 ezer áldozatot követelt. Szerencsém volt, mivel a tífusz röviddel a táborba érkezésem után kapott el, amikor szervezetem még ellenállóbb volt.
Dachau felszabadítás előtti utolsó négy hónapja különösen tragikus volt. Naponta száz fogoly halt meg. A halottakat minden nap a barakk előtt raktuk sorba, egy sort simán, a másodikat keresztbe.
Dokumentumok szerint az SS parancsnoksága úgy döntött, hogy mielőtt a szöveségesek elérik a tábort, mindenkit kivégeznek. Engem az a „megtiszteltetés” ért, hogy az első vonatszerelvény rabszállítmányába kerültem, s ez felvitt a közeli német Alpokba, ahol az Isar folyó nagy kanyarában gépfegyveres SS kivégző osztaggal körülvéve vártuk a halált. Nem tudhattuk, hogy április 30-án Hitler és Göbbels öngyilkos lett. Az SS őrség szerencsére megtudta ezt, mert lemészárlásunk helyett kereket oldott. Öten mi is nekivágtunk az erdőknek, parasztházakból darabka kenyeret kértünk, néha pajtákban aludtunk. Május elsején arra ébredtünk, hogy a pajta előtt amerikai katona áll, mellette egy láda kézigránát.
Május 7-én Alfred Jodl vezérezredes aláírta Németország feltétel nélküli megadását. Az én II. világháborúm egy héttel korábban befejeződött. Felszabadultam 32 kilós csontvázra fogyva, s az első normális étkezés után megbetegedve, elerőtlenedve, hogy fejemet sem tudtam felemelni. Életem legrosszabb éve véget ért, de nem tudtam, hogy vajon hogyan tovább, nem hittem, hogy van jövő. De ezeket a sorokat nyolcvan év múltán írom. Mégis volt jövő.
A szerző blogbejegyzése 2025. május 2-án.
