A napi hírekben állandóan szerepel Izrael állam. Ez az állam 1948-ban, mindössze háromnegyed évszázada jött létre a Közel-Kelet újjárendezésének részeként. Mivel négy évszázadon át az egész Közel-Keletet a Török Birodalom uralta, e Birodalom bukása tűzte napirendre az újjárendezést. Irak brit főhatóságból 1932-ben, a Jordán Királyság 1946-ban vált önállóvá. Szíria az Egyesült Nemzetek döntése alapján francia mandátum-területté vált, és 1945 októberében nyerte el önállóságát. Hasonló volt a helyzet Libanonban is, mely francia gyámság alól 1943-ban nyert önállóságot; Egyiptom 1882-ben került brit főhatóság alá, ami 1954-ig tartott, amikor az ország önállóvá vált.
Ebbe a folyamatba illeszkedett a zsidó állam sorsa is. Európa ezeréves államaival ellentétben a Közel-Kelet államai még százévesek sincsenek, ami már önmagában törékennyé teszi a térséget. Az összes többi új közel-keleti állam lakossága azonban eredetileg is ott élt, míg a zsidó államot bevándorlók teremtették meg. Ennek következtében a zsidó lakosság sem egységes: a legnagyobb, 40 százalékot meghaladó csoportot az úgynevezett Mizrahi, vagy közel-keleti zsidók teszik ki. A második legnagyobb, egyharmados réteget az Ashkenazi, közép- és kelet-európai zsidók alkotják.
Izrael történetének megértéséhez vissza kell nyúlni az időszámítás előtti századokra. Az antik zsidó állam, mely a mai Izrael több mint háromszorosa volt, fénykorát Dávid és Salamon királyok idején, időszámítás előtt 990 és 928 között élte. Időszámítás előtt 70-ben azonban a későbbi római császár, Titus öthónapos ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet. A Templomot kétszer is lerombolta időszámításunk szerint 70-ben és 130-ban. A Római Birodalom Palesztina néven gyarmatosította a területet. A zsidó állam megszűnt létezni, és a zsidóság szétszóródott a világban. “L’Shana Haba’ah B’Yerushalayim,“ “jövő évben Jeruzsálemben” – ez a mondat több, mint kétezer éven át minden évben elhangzott a legnagyobb zsidó ünnep imáiban, minden gyakorlati következmény nélkül. A zsidók nem tudtak visszatérni.
A zsidó állam újrateremtésének gondolata csak két évezred múltán, a 19. század vége felé, a nemzetállamok születése, majd a Közel-Kelet újjárendezése idején merült fel és vált cionista mozgalommá. Ebben a folyamatban kiemelkedő szerepet játszott a budapesti születésű Herzl Tivadar, a modern cionizmus megteremtője. Herzlt, mint ezt maga elmondta, az 1894-ben kirobbant Dreyfus ügy ébresztette fel. Az antiszemita hullám, amely a francia hadsereg zsidó kapitányának hamis vádak alapján történt meghurcolására vezetett, ispirálta Herzlt “A zsidó állam” című, 1896-os program-adó írására. Ő emelte gyakorlati politikai programmá a zsidó állam újrateremtését. A következő évben a Baselben megrendezett Cionista Kongresszuson létrehozta a Világ Cionista Szervezetét és elindította a mozgalmat a zsidó állam újrateremtésére.
Ez a program már a kor levegőjében volt. A zsidók középkori kirekesztése, gettókba zárása és megbélyegzése már korábban is kiváltott elgondolásokat egy zsidó állam szükségességéről. Talán elsőként 1799-ben Napóleon jutott arra a következtetésre, hogy az ősi zsidó állam területén új zsidó államot kell létrehozni. Marx barátja, Moses Hess “Róma és Jeruzsálem” című 1862-ben írott könyvében fogalmazta meg a zsidó állam létrehozásának szükségességét. A véres 1881-es oroszországi pogrom után Leo Pisker javasolta a zsidó kolóniák létrehozását Palesztinában. Mások javasolták – és később a náci rezsim felkarolta – a zsidók kitelepítésének gondolatát Madagaszkár szigetére. A Palesztinában élő szórványos kis zsidó csoportok után a 19. században főként Oroszországból ezrével menekültek zsidók Palesztinába. Palesztina azonban az ősi zsidó állam megszűnése után fokozatosan palesztinokkal népesedett be a szomszédos arab országokból. Számuk 1915-ben közel 600 ezret tett ki. A bevándorlás nyomán ekkor mintegy 83 ezer zsidó is élt ott.
A zsidó állam gondolata erőteljesen napirendre került az I. világáború idején, mivel addig Palesztina a Török Birodalomhoz tartozott, s az angol háborús kormány, amikor hadat üzent Törökországnak, már a terület jövőjéről kezdett gondolkodni. Ez vezetett 1917 novemberében a híres Balfour Deklarációra. Arthur James Balfour angol miniszterelnök (1902-1905) majd külügyminiszter (1916-1919) támogatásáról biztosította a “zsidó nép nemzeti otthonának” megteremtését Palesztinában. Ez volt az első eset, hogy egy nagyhatalom a cionista mozgalom céljával egyetértett. A háború után az 1920 áprilisában megrendezett San Remo-i konferencián a League of Nation – négyszáz éves török uralom után – Angliának adott mandátumot a Palesztina feletti uralomra, amíg az ott élő népek “képesek lesznek saját lábukra állni”. Anglia földrajzilag átszabta a területet és az ősi zsidó államból lehasította a Jordán folyón túli Transzjordániát, s a zsidóknak szánt területet kevesebb mint felére csökkentve.
A két világháború között zsidó bevándorló hullámok érkeztek az európai fasiszta országokból. Az 1930-as években például 60 ezer német zsidó menekült. Az angolok azonban úgy gondolták, hogy Palesztína nem képes több ember befogadására, így 1945 után a náci haláltáborokból felszabadultakat sem akarta beengedni. Truman amerikai elnök pedig felszólította az angol kormányt százezer zsidó menekült befogadására. Erre Ernest Bevin angol külügyminiszter gunyorosan azzal reagált, hogy az amerikaiak nyilván attól félnek, hogy a zsidó menekültek különben New Yorkban telepednek le. Az angol kormány 50 ezer zsidó menekültet Cipruson börtön-táborokba zárt. A náci koncentrációs táborok felszabadulása után 1945 augusztus és 1948 májusa között a zsidó ellenállási szervezetek 65 illegális hajóval 70 ezer zsidót csempésztek be Palesztinába. 1939 és 1948 között összesen 118 ezer bevándorló telepedett le Izraelben. Izrael állam 1948-as megalapítása óta 3.1 millió bevándorló növelte a lakosságot. Ebből a Szovjetunió felbomlása után több mint egymillió, részben magasan képzett bevándorló érkezett.
Az Egyesült Nemzetek szervezete 1947 novemberében elkészítette Palesztina felosztási tervét egy-egy önálló zsidó és arab állam létrehozására. A tervet a zsidó vezetők elfogadták, az arab vezetők azonban nem. Mikor Nagy-Britannia visszavonta csapatait a területről, Izrael 1948 májusában kimondta függetlenségét. Palesztina felosztási terve terv maradt. Megvalósítása közel nyolcvan évvel később még ma is várat magára, de a mai izraeli kormány ellene van. Sőt, csendes területfoglalást folytat a mintegy fél-millió zsidó telepes Jordán folyón túli, West Bank-re való áttelepülésével és ott ‘kibucok’, mezőgazdasági szövetkezetek létrehozásával.
Az izraeli állam kikiáltására való válaszként 1948-ban a környező öt arab állam – melyek összesített lakossága 184 millió főt tesz ki – együttesen azonnal megtámadta az akkor 5 milliós Izraelt – és elveszítette a háborút. Ekkor kereken 700 ezer arab menekült el vagy telepítették ki az országból. Ez volt az induló mozzanata az ezt követő arab-izraeli háborúk egész sorozatának máig. Ezek közül kiemelkedett az 1956. évi szuezi háború, az 1967-es hatnapos háború, amikor 711 ezer arab menekült el Izraelből, az 1973-as úgynevezett Yom Kippur háború, amit a legnagyobb zsidó ünnepen Egyiptom és Szíria indított Izrael ellen, majd az 1982-es Libanon elleni izraeli támadás. A sort folytatta az első “Intifada” vagyis palesztin lázadás melyet a Gázai Övezet és a West Bank izraeli katonai megszállása váltott ki. Háború háborút követett: a második Intifada 2000-ben, mad a 2006-os libanoni háború, és végül a most folyó háború a Gázai Övezetben. Izrael állam létrejötte, 1948 óta háromnegyed évszázad alatt az arab és izraeli hadseregek között 1948–49-ben, 1956-ban, 1967-ben, 1973-ban, 1982-ben, 2006-ban, és 2023–24-ben is háború folyt.
Izrael katonailag helytállt, és ez három döntő tényezőre épült. Az első az ország lakóinak új szellemisége volt. A szégyenérzet, hogy ellenállás nélkül mentek a vágóhídra a Holokauszt idején, és a generációt átható új szellemiség, hogy ezt nem szabad folytatni, és nem szabad visszariadni a fegyveres küzdelemtől. A másik, anyagi tényező: az amerikai támogatás volt. A II. világháború óta napjainkig az USA 318 milliárd dollár támogatást nyújtott az országnak. Ez az összeg majdnem elérte az Egyiptomnak (182.3 milliárd) és Afganisztánnak (161 milliárd) nyújtott amerikai támogatás együttes összegét. Míg korábban az USA mintegy 100 milliárd dollár gazdasági támogatást is adott, a 21. század első negyedében az amerikai segély majdnem 90 százalékban katonai támogatás volt már, ami nem kevesebb, mint az izraeli költségvetés 16 százalékával volt egyenlő. Végül is Izrael nyerte el a legnagyobb összegű amerikai támogatást.
A jóval fontosabb harmadik tényező az izraeli gazdaság magas fejlettsége, nem beszélve Izrael katonai biztonságát végső soron biztosító atomfegyver birtoklásáról. Izrael magasan fejlett, modern állammá vált. Az ipar high-tech szektora alapján az ország kiérdemelte a “Közel-Kelet szilikon völgye” elnevezést. Ez elsősorban a magas iskolázottság és kiváló tudományos teljesítmények következménye. Míg a fejlettebb országokat tömörítő OECD szervezet tagországaiban a főiskolai-egyetemi végzettségűek aránya a 25-64 éves generációk 32 százaléka, Izraelben ez az arány 47 százalékot tesz ki, s ezzel a világon a második helyen áll Kanada mögött. Érthető ennek alapján, hogy Izrael a tudományos aktivitást és teljesítményeket illetően a világon a negyedik helyen áll. Az USA után a második helyen áll az induló (startup) vállalatokat illetően is. A világ 400 legerősebb nemzetközi high-tech vállalata működik az országban. Izrael, kiemelkedő hadiiparára alapozva, a világ kilencedik legnagyobb fegyver exportáló országa a világ fegyverexportjának 10 százalékával. Az Economist Izraelt a világ negyedik legsikeresebb és második leginnovatívabb gazdaságával rendelkező országának minősítette. Izrael állam egy főre jutó nemzeti jövedelme, 56 ezer dollár, meghaladja az angol, német, francia és belga szintet. Hatalmas különbség van azonban a zsidó és palesztin lakosság jövedelmi szintje között: a meglehetősen bizonytalan adatok arra utalnak, hogy a 2010-es években Izrael zsidó lakosságának fejenkénti jövedelme tízszer nagyobb volt, mint a Gázai Övezet, vagy a Jordán folyón túli (West Bank) arab lakosságé. A zsidó lakosság 18 százaléka szegény, míg az izraeli arab lakosság 36 százaléka. Mindez újabb és újabb konfliktusok forrása.
A világ csodájaként a zsidó állam két évezred elmúltával ismét létrejött, újra élő nyelvvé emelte az imakönyvek héber nyelvét, és napjainkra 9.5 millió lakosa van, melynek közel háromnegyede – a világ zsidó lakosságának mintegy fele – 7.2 millió zsidó, és egyötöde, 2 millió palesztin, vagyis a térség palesztin lakosságának (5.8 millió) több mint egy-harmada. Az ország magas fejlettség szintjére emelkedett. Az őt körülvevő arab országokkal azonban nem tudott sikeresen békét teremteni. Igaz, első lépésekként 1979-ben, illetve 1994-ben békét kötött Egyiptommal és Jordániával, és azok elismerték Izraelt. A normalizálás az Egyesült Arab Emirátussal és Szaúd-Arábiával is előrehaladt.
Olvasom a hírt: a Nemzetközi Büntető Bíróság elfogatóparancsot adott ki Netanyahu izraeli miniszterelnök, és a Hamász parancsnok, Yahya Sinwar ellen, az emberiség ellen elkövetett háborús bűn vádjával. Az indok a Hamász 2023 októberi Izrael elleni támadása, több mint 1.200 izraeli legyilkolása és 240 foglyul ejtése. Másrészt a jogos, de súlyosan túlméretezett izraeli megtorlás, a gázai övezet nagy részének rommá lövése és több mint 40 ezer palesztin halála. Az 1950-ben készült olasz film címét kölcsönvéve, valóban “nincs béke az olajfák alatt”. Megvallom, nem könnyű megérteni.
A szerző blogbejegyzése 2024. szeptember 7-én.