Németország sajátos helyet foglal el életemben. Ennek háború alatti fejezetéről most nem beszélek, lényeg, hogy túléltem. Helyette hadd említsek egy apró epizódot, mely első háború utáni németországi tartózkodásom emléke. Egyik este szállodám felé sétálva mellettem termett egy láthatóan részeg ember, és kérdezett valamit. “Ich weiss nicht”, nem tudom, válaszoltam, mire felkiáltott: “Ungar!”, magyar… Ennyit a német kiejtésemről. (Mark Twainnek igaza volt, amikor azt mondta: “Az örökkévalóságot a német nyelv tanulására találták ki”.)
De most a mai Németországról lesz szó. Németország Európa egyik leggazdagabb országa. Nemzeti jövedelme negyedével nagyobb, mint Angliáé, egyharmaddal haladja meg a franciát, kétszer akkora, mint az olasz és háromszorosa a spanyolnak. Az ország azonban most válságban van. A világ egyik legkorszerűbb ipara, mely gépeket, autókat, elektromos és elektronikus termékeket meg vegyi anyagokat termel, megtorpant. Második éve nincs gazdasági növekedés, s az ipari termelés 2018 óta 12 százalékkal csökkent. 2024-ben az ipar 3 százalékkal esik vissza, harmadik éve csökkenő termelést produkálva. És alig néhány hónap múlva hivatalba lép Amerikában a Trump-kormány, amely – a megválasztott elnök bejelentése szerint – 15-20 százalékos védővámokat vezet be, további csapást mérve a vezető német autóiparra s az ország exportjának USA-ba irányuló tíz százalékára, ezzel újabb német válságtényezőt hozva létre.
A hárompárti koalíciós kormány két pártja, a szociáldemokraták és a zöldek erőteljes állami beruházással akarták kisegíteni a gazdaságot, ezt azonban a koalíció harmadik tagja, a Szabad Demokrata Párt ellenezte. A szociáldemokrata Olaf Scholz kancellár ennek nyomán menesztette Christian Lindert, a szabaddemokrata pénzügyminisztert. A hárompárti koalíció hirtelen felbomlott, politikai válságba sodorva az országot. A kormányt vezető szociáldemokrata párt maga is válságban van. 2002-ben a választók szavazatainak 38 százalékát nyerte el, 2017-ben már csak 20 százalékát. E párt alól fokozatosan kicsúszott és tovább csökken hagyományos bázisa, a munkásosztály. Az új típusú foglalkoztatottak, már eltávolodtak a párttól.
Nem ez az első váság az utóbbi évtizedek Németországában. A korábbi német válságok egyik epizódja az ország 1990 október 3-i újraegyesítéséhez kapcsolódik, mivel a volt keletnémet területeket és lakosságot fel kellett emelni a nyugat-német szintre. Az újraegyesítés idején a volt Kelet-Németország jövedelmi szintje mindössze egy-harmada volt a nyugatnémetnek, s a különbség a felzárkóztatásra tett hatalmas erőfeszítések ellenére még ma sem szűnt meg, bár kétharmadra csökkent. Mindez hatalmas összegeket vont el a nyugatnémet lakosságtól.
Egy újabb válságtényező volt a 2015-ben kirobbant migrációs válság. A tömeges bevándorlás Németországba 1955-ben vette kezdetét. Ekkor érkeztek az olasz vendégmunkások, 1960-tól spanyolok és görögök, 1961-től törökök, majd marokkóiak és dél-koreaiak, 1965-től tunéziaiak és 1968-tól jugoszlávok követték őket. 2015-ben azonban átszakadtak a gátak. Angela Merkel kancellár kijelentette, hogy “tárt karokkal várjuk a bevándorlókat”, „Wir schaffen das!” (meg tudjuk csinálni), aminek nyomán 2014-15 óta évente 1.5-2.5 millió bevándorló telepedett az országba. 1950 óta máig Németország lakosságának több mint 17 százaléka afrikai és közel-keleti bevándorlókból rekrutálódott. Ez hatalmas anyagi erőket vett igénybe. Millióknak kellett szállást, munkát, nyelvoktatást biztosítani. A kormányzat valójában nagyszerű politikával válaszolt erre a kihívásra, de nem kis tömegeket idegenített el, hogy bevándorlókra fordítják a milliókat, melyekre a szegényebb német néprétegek tartottak igényt. 1980 és 1996 között a bevándorlási hullám nyomán a jóléti támogatást élvező bevándorlók száma tizenháromszorosára ugrott.
Németország modern történelme nem egy válságot átélt már. Közismert, hogy évszázadokon át különálló német államok léteztek, mint Poroszország, Szászország, Bajorország, és csak 1871 januárjában került sor az egységes német állam, a huszonöt tagállamot számláló föderális Reich létrehozására. Még fél évszázad sem telt azonban el, Németország hadat üzent Orosz- és Franciaországnak, megszállta Belgiumot, és ezzel háborúba került Angliával is. 1917 áprilisában az Egyesült Államok is hadat üzent Németországnak, amely egy éven belül a földre került. A hosszú háború, a tragikus veszteségek, a német lakosság egy-tizedének pusztulása és a felére zuhant nemzeti jövedelem, valamint a Versailles-i béke diktátum nyomán területei 13 százalékának elveszítése tragikus volt és még tragikusabb politikai következményekkel járt: Hitler számára kövezte az utat.
Még egy emberöltő sem telt el az egységes Németország színrelépése után amikor létét fenyegető újabb válságot élt át. Aligha lehetett nagyobb válság ugyanis, mint amit Hitler háborúja okozott, úgyszólván földre terítve a háborút elveszítő országot. A 4.2 millió halálos áldozat, az egyharmadra zsugorodott ipari termelés, a lakóházak egy-ötödének elpusztulása és az élelmiszertermelés felére zuhanása éhinségbe, hajléktalanságba és nyomorba sodorta az országot. Amikor 1945 nyarán, felszabadulásom után, egészségileg talpraállva a Dachau melletti Münchenből hazautaztam Budapestre és keresztül utaztam az ország nagy részét, azt hittem, hogy ennek az országnak legalább egy emberöltőre lesz szüksége a talpraálláshoz. Nem voltam egyedül ezzel a benyomással, hiszen George Orwell, aki haditudósító volt Németországban 1945-ben ezt írta: “Amikor Németország rombadöntött városait járom, kétségeim támadnak a civilizáció folyamatossága iránt.” Akkor a romokat, a lepusztult vidéket láttam, ma már tudom, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem az 1944-es 6.3 ezer dollárról 1946-ra 2.5 ezerre, kevesebb, mint 40 százalékára zuhant.
A németek nem híresek a humorukról, de ebben a siralmas helyzetben az akasztófahumor is segített. Mint egy humorista fogalmazta: “Minden nap hallottuk, hogy bűnösök vagyunk. Volt egy olyan iskolai tantárgyunk, hogy bűnösség. Háromszor egy héten volt a bűnösség, pénteken a szégyen. Amikor tizennégy éves lettem, már úgy gondoltam, hogy én támadtam meg Lengyelországot”. A németek azonban nem hagyták magukat, és a kibontakozó hidegháború is segítette őket. A Nyugatnak szüksége volt egy erős Németországra. Nem váratott sokáig magára a “gazdasági csoda” amely – részben az amerikai Marshall terv segítségével – 1948-ban elindult és évente 8 százalékos gazdasági növekedéssel, az export megháromszorozódásával káprázatosan gyors talpra állásra vezetett. Nem kellett több tehát, mint egyetlen évtized, s az 1955-ös jövedelmi szint, 6.4 ezer dollár, már meghaladta a háborús csúcsot. Ekkor már felszabadultabban lehetett viccelni: “Miért beszélnek annyi sok különböző nyelvet Európában? Mert mi, németek elveszítettük a háborút” (vagyis nem tehettük a németet egész Európa nyelvévé). A háború utáni Németország kettészakadt, s újraegyesítésére csak 1991-ben kerülhetett sor. Az elmúlt harmad évszázad azonban tovább erősítette az országot: az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1990-ben 19.000 dollárt tett ki, ma ennek a két és félszeresét, az 54 ezer dollárt is meghaladja.
Ehhez azonban nagy átalakításokra volt szükség. Ennek elveit Gerhard Schröder német kancellár és Tony Blair angol miniszterelnök “Harmadik Út Nyilatkozata” és “A szociáldemokrácia útja előre” fogalmazta meg 1999-ben. Mint a nyilatkozatban olvashattuk: “a lakosság biztonságát garantáló állam helyét a személyes felelősség foglalta el”. A finom fogalmazás eltakarta az állam részleges visszavonulását a jóléti állam kötelezettségei alól. Schröder fogalmazása, “Die Neue Mitte” a baloldal helyett a középen jelölte meg a szociáldemokrácia helyét-szerepét. Ez időtől indult meg a szociáldemokrata pártot támogató választók egy részének eltávolodása a párttól és szélsőséges bal- vagy jobboldali pártokhoz sodródása.
Németország ma ismét válságban van, de ha csak azokat a korábbi nagy válságait nézem, melyeknek – néha túl közelről is – tanúja voltam, akkor azt kell mondanom: nem féltem őket. Ebből is sikeresen fognak kimászni.
A szerző blogbejegyzése 2024. november 30-án.