Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország – ezt mondtuk minden reggel imaként a tanítás kezdetén az iskolában. Ez ugyan több mint nyolc évtizeddel ezelőtt történt, de úgy tűnik, újra aktuális.
Régi emlékeim ébrednek fel. Valamikor az 1930-as évek végén az utcán fociztam, amikor az újságárus, hóna alatt a vaskos hírlap csomaggal a vezércikk címét kiabálta: – Mussolini kijelentette, hogy Erdély Magyarországhoz tartozik! Gyerekként beteljesülni hittem az iskolában hallottakat, és boldogan rohantam fel a lakásunkba az örömhírrel.
Manapság a miniszterelnök nem beszél ugyan területvisszacsatolásról, de annál többet – mint már 2016-ban, bálványosi előadásában is – a missziójának tekintett “határokon átívelő nemzetegyesítésről”. Ezt a törekvést mintegy szimbolizálja, hogy évente eljár az elcsatolt Erdélybe beszédeket mondani, szavazati jogot adott az ott élő magyaroknak, akik ily módon befolyásolni tudják a hazai politikát, miközben nem fizetnek adót Magyarországon.
A trianoni békeszerződés bűnösen nem vette figyelembe a lehasított területek etnikai valóságát, és elcsatolta Magyarországtól a túlnyomóan magyarok lakta határmenti sávokat – összekötve ezeket azokkal a nagyobb területekkel, melyeknek lakossága nagy többségében román, szlovák, horvát és szerb volt. Trianon után összesen 3,3 milliónyi magyar lakos maradt az újonnan megvont határok mögött. De amikor Hitler segítségével Horthy Miklós kormányzó egymást követően bevonulhatott fehér lován a visszacsatolt területekre – a Felvidékre, Észak-Erdélybe és a Kárpátaljára -, akkor Észak-Erdélyben például a lakosságnak alig több mint fele, Kárpátalján csak egyharmada volt magyar.
Az eltelt évtizedek természetesen további nagy változásokat hoztak, és ezek mind egy irányban hatottak: a magyar kisebbség létszámának csökkentését eredményezték. Ez a folyamat egyébként nem sokkal a visszacsatolások után megindult. Például Kárpátalján és Észak-Erdélyben a visszacsatolást követően néhány évvel, 1944 nyarán az ott élő nagyszámú magyar zsidó lakosságot Horthy közreműködésével deportálták és megölték. A túlélők egy része nem tért vissza korábbi otthonába. A visszacsatolt területeken végül mintegy 400 ezer magyar zsidót irtottak ki. A háború után a magyarok közül voltak, akik áttelepültek Magyarországra, de még többen, akik Európa nyugati országaiba mentek munkát vállalni és számosan végleg ott telepedtek le.
Látványosan demonstrálja ezt a jelenséget, hogy az Ukrajnához tartozó Kárpátalján 1920-ban 183 ezer magyar élt, de 2022-re már csak 75-85 ezer, vagyis az 1920. évi magyar lakosságnak kevesebb mint fele (44 százaléka) maradt. (Mivel a magyar kormány útlevelet adott az ott élő magyaroknak, ők bárhová emigrálhattak az unión belül.) Ne feledjük: Magyarországról is a lakosság mintegy öt százaléka kivándorolt Nyugatra.
A kelet-közép-európai országokban a népességszaporulat tendenciája is nagyot változott az elmúlt fél évszázadban, amikor – mint Magyarországon is – a születések száma lényegesen elmaradt a halálozások száma mögött, vagyis folyamatos népességcsökkenés következett be, amit legfeljebb a bevándorlás ellensúlyozott helyenként. Mindezek mellett természetesen a magyar kisebbség második-harmadik, sőt negyedik generációjának egy része asszimilálódott a román, szlovák vagy horvát többséghez. Ez ugyanúgy működött, mint Nagy-Magyarország idején, amikor a román, szlovák és más kisebbségek tömegesen asszimilálódtak a magyarsághoz. Ennek nyomait ma a szláv és német családnevek gyakoriságában érhetjük tetten Magyarországon.
A 2011-ben lezajlott népszámlálás végül arra az eredményre vezetett – tette közzé a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézete 2013 májusában -, hogy a Kárpát-medencében, a volt Nagy-Magyarországon ma 25,7 millió ember él, és közülük 10,4 millió vallotta magát magyarnak. (Ne feledjük, ha meglepődnénk ezeken a számokon: még a mai Magyarország területén is kereken 1,5 millió nem magyar nemzetiségű polgár él.)
A több mint egy évszázada tartó kivándorlási folyamat a Kárpát-medencében élő magyarok kereken egyharmadának megfelelő, hárommillió magyart szórt szét a világban. A vándorbottal a XIX. század végétől útra keltek nemcsak Nyugat-Európába, de Dél- és Észak Amerikába, Ausztráliába is elvándoroltak, és ott telepedtek le. Egyesek manapság is szeretnek a világon élő 15 millió magyarról beszélni: ha ez túlzás is, a reális számítások szerint 13-14 millióan vagyunk. Talán meglepően hangzik tehát, de a világban szétszóródott magyarok mintegy három milliós létszáma jóval nagyobb, mint a szomszédos országokban élőké.
Mindezek nyomán leszögezhetjük: napjainkra a volt Nagy-Magyarország Trianonban elcsatolt területein már csak 1,8 millió magyar él a mintegy 15 millió nem magyar között. A volt Nagy-Magyarországon élő magyar kisebbség napjainkra az 1918 után még létező magyar kisebbség létszámának a felére olvadt. A népesség alakulásának ez a tendenciája nyilvánvalóan nem áll meg, hanem a következő évtizedekben is folytatódni fog.
A nacionalista Nagy-Magyarország idea tehát egyre abszurdabbá és anakronisztikusabbá válik. Ezt jócskán felerősíti, hogy az Európai Uión belül megszűnt határok és a szabad vándorlási-munkavállalási-letelepedési lehetőségek egyéni döntést biztosítanak a kisebbségben élő magyarság tagjai számára. Eldönthetik, hogy hol éljenek. Az Európai Unió további integrációs folyamatai, melyek erősitik a föderációs vonásokat a tagállamok együttélésében, hosszabb távon ugyancsak a patetikus „nemzetegyesítés” politikájának irrealitásáról szólnak.
A miniszterelnöki szólamoknak nincs valóságtartalmuk. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy csak az elmúlt évtizedben egymillió magyar vándorolt Nyugatra, vagyis több mint feleannyi, mint ahányan a szomszédos országokban élnek. A “nemzetegyesítés” sikere lenne, ha ezt a tovább elvándorlást sikerülne leállítani, kedvezőbb hazai viszonyokat teremtve. Ez azonban mindmáig nem történt meg.
A nacionalista demagógia viszont jól szolgálja a kormány jobboldali bázisának erősítését, ezért egyre fokozzák a Nagy-Magyarország illúzió jegyében a – nevezzük nevén – politikai izgatást. Erre a miniszterelnök már megadta a kezdőrúgást, amikor egy nemzetközi futballmeccsen Nagy-Magyarországot ábrázoló sállal fotózkodott. Most a Magyar Labdarúgó Szövetség bejelentette, hogy a jövőben engedélyezi „a történelmi Magyarország tiszteletét és a határon túli szurkolókkal való összetartozást jelképező – Nagy-Magyarország – drapéria stadionba történő bevitelét”.
Nem kell mondani, hogy az Európai Labdarúgó Szövetség tiltja az olyan transzparenseket a stadionokban, melyek rasszisták vagy politikai üzenetet tartalmaznak. Csányi Sándor – aki 2010 óta tölti be a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöki posztját, és a rezsim egyik legnagyobb haszonélvezője, az ország, sőt a világ leggazdagabb emberei közé tartozik 1,3 milliárd dolláros (!) vagyonával – viszont kijelentette, hogy a Nagy-Magyarország jelkép “nem hordoz politikai üzenetet”.
De nem is csak az irredenta jelkép használatának engedélyezéséről van szó, hanem árpádsávos zászlókról is. Ez ugyanis a magyar fasiszták, a Nyilaskeresztes Párt jelvényének része volt: a nyilas uralom idején árpádsávos, nyilaskeresztes karszalagosok gyilkoltak Budapesten. Csányi úr azonban erre is azt mondta, hogy ez ősi magyar zászló, nemzeti hagyomány.
Az igaz, hogy az árpádsávos címer eredetileg az Árpád-ház dinasztikus jelképe volt, de ilyen alapon a nyilaskeresztet is kitehetnék a stadionokba, hiszen egyes magyarázatok szerint az Szent László király hadijelvénye volt. (Mások szerint meg a király liliomos latin keresztet viselt.) Mi több, a náci horogkereszt (szvasztika) és maga a név is ősi, szanszkrit eredetű, több ezer éves ázsiai múltra tekint vissza, és megtalálható az indiai és indonéz templomokon. Talán ezt is vissza lehetne hozni a hagyomány jegyében?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. március 30.
