A közelmúltban a los angelesi filharmonikusok előadásában meghallgattuk Richard Strauss “Ein Heldenleben” (Egy hős élete) című 1898-ban komponált, negyvenperces hatalmas zeneművét. Óriási zenekar adta elő, huszonkét különböző – vezérszerepet játszó – kürt és más fúvós hangszer, nagyszámú hegedű, két hárfa, időnként mindent uraló dob közreműködésével. Impozáns, kiváló zene.
A szerző nem egyszer állította, hogy a a darab “hőse” “nem valami művészi vagy történelmi figura, hanem egy általános ideál a hősiességről”. A valóságban azonban könnyen kibogozható volt, hogy a mű önéletrajzi jellegű, s maga Strauss a hőse. Erre utal, hogy Romain Rolland-nak egy beszélgetésük során azt mondta, hogy ő “nem kevésbé érdekes, mint Napóleon”. Ugyanezt az önéletrajzi jelleget sugallja, hogy a “Heldenleben” több, mint harminc idézetet tartalmaz Strauss korábbi zeneműveiből, az Imígyen szóla Zarathustrából, a Till Euenspiegelből, a Don Quixoteból, és a Don Juanból. Másszóval Strauss – harmincnégy éves korában – emlékművet állított önmagának. Jellegzetes epizódként érdemes megemlíteni, hogy amikor a háború után, a szövetséges megszállás idején egy amerikai katonai csoport főhadiszállásnak le akarta foglalni Strauss gyönyörű házát, ő teátrálisan megjelent a lépcsőn és sokat mondóan kijelentette: “én Richard Strauss zeneszerző vagyok, a Salome szerzője”. Száz esetből kilencvenkilencszer erre a válasz az lett volna, hogy “Na és??” de különleges szerencséjére az amerikai tisztek között volt egy zenekedvelő tisztelője, így egy másik házat foglaltak főhadiszállásnak, s ő ezt is megúszta.
Emberi gyengeség? Több annál. Richard Strauss mindenek felettinek érezte magát. Zenész családban született, apja a müncheni királyi zenekarban játszott. Richard tehetsége igen korán kibontakozott: négyéves korától tanult zongorázni, hatévesen már komponált, nyolcévesen hegedülni tanult és tizenegy évesen már zeneszerzési leckéket vett. Rendkívüli produktivitását tükrözi, hogy 1870-től (amikor hatéves volt) közel nyolcvan évvel később bekövetkezett haláláig folyamatosan komponált. Operái, mint a Salome, Elektra, Der Rosenkavalier, Die Frau ohne Schatten, összesen tizenhat opera és végtelen számú zenemű jellemzi e hatalmas életművet. Egy 298 művét tartalmazó katalógus 1999-ben 496 oldalon jelent meg. Ez csodálatra méltó. Strauss magánélete is összekapcsolódott a zenével. 1894-ben eljegyezte Pauline de Ahna énekesnőt, aki első operájában, a Guntram-ban énekelt.
Strauss mint ember azonban egyáltalán nem volt csodálatra méltó. Tehetségének túlzottan is tudatában volt, és ez olyasmikre ragadtatta, ami lesújtó. Igaz, úgy tekintett magára, mint a politikától távol álló művészre: “Én itt ülök Garmischban (München melletti, Garmisch Partenkirchenben levő házában), és komponálok. Minden más érdektelen számomra”. Még önáltató módon azt is hozzátette: “Reméltem, hogy jót tudok tenni és képes leszek megelőzni tragédiákat”. Magyarázkodott: “Goebbels kinevezett a Reichsmusikkammer elnökévé anélkül, hogy előtte konzultált volna velem. De elfogadtam a kinevezést, hogy jót tehessek embereknek”.
Ezért tekintette természetesnek, hogy Hitlerrel ebédeljen és Goebbels-szel vacsorázzon. Nézem a róla készül vaskos könyv borítóját, amin egy korabeli fénykép van, amint Joseph Gobbels-szel ráz éppen kezet. A háta mögött Goebbelst “talpnyalónak” nevezte, de már 1933-ban Goebbelsnek dedikálta a „Das Bächlein” című szerzeményét. Talpnyaló – jó kifejezés Straussra.
Természetesnek tekintette, hogy 1933-ban a náci Reichsmusikkammer, (Birodalmi Zenei Tanács) elnökévé válasszák. Ekkor írta Arturo Toscanini (aki 1933-ban, tiltakozásként a náci rezsim ellen lemondta a Bayreuthi Fesztivál igazgatói posztját): “A zeneszerző Strauss előtt leveszem a kalapomat, de Strauss, mint ember előtt visszateszem”. Thomas Mann, aki ellen Strauss 1933-ban aláírt egy elítélő nyilatkozatot, egyszerűen “hitlerista zeneszerzőnek” bélyegezte.
Strauss nem volt egyedül, aki kollaborált a náci rezsimmel. Két világhírű karnagy, Herbert von Karajan és Wilhelm Furtwängler, a festő Otto Dix vagy a filozófus Martin Heidegger is hasonló módon viselkedett. A sort hosszan lehet sorolni, amint azok nevét is, mint Thomas Mann íróét, vagy Marlene Dietrich színésznőét, Walter Gropius építészét, a Bauhaus alapítóját, Bertolt Brecht íróét, akik elhagyták az országot.
Strauss is elmehetett volna, de nem tette. Ő különben is azt gondolta, hogy neki mindent szabad, még a zsidó Stefan Zweiggel való együttműködés is, mivel Zweig kiváló szövegírója volt egyik operájának, s végül is Strauss fontosabbnak tartotta a remek szövegkönyveket, mint a náci fajelméletet. Továbbá, azt is megengedhette magának, hogy zsidó menye legyen a családjában. Emiatt azonban 1935-ben le kellett mondania a zenei élet vezető tisztségéről. Azért még ő komponálta a zenét az 1936-os berlini olimpiáról készült náci propagandafilmhez. A 152 centiméteres törpe festő, Toulouse-Lautrec művészeti óriás volt. A – Thomas Mann kifejezését használva – ‘teljes termetű’ zeneszerző, Richard Strauss viszont morális törpe. Az amerikai hatóságok a háború után tizenegy éves együttműködését a náci rezsimmel háborús bűnnek tekintették, de a szövetséges nácítlanító bizottság minden alól felmentette.
Tizenegy év kollaborációja és a háború után Strauss azt írta naplójába: ”Az emberi történelem legrettenetesebb szakasza véget ért, tizenkét év bestialitás, kultúra ellenesség a legnagyobb bűnözők vezetése alatt”. Érdekes, hogy ez addig nem jutott eszébe. Ezek a sorok egy betegesen egocentrikus ember reagálásai a múltra saját múltjának említése nélkül. Strauss, mint Thomas Mann és annyian mások, elmehetett volna Németországból, de ezt a Hitler rezsim idején nem tette. Richard Strauss néhány évvel túlélte magát. Ezt azzal kompenzálta, hogy 1945 októberében áttelepült Svájcba. Ott akkor jobb, kellemesebb és kényelmesebb volt az élet.
Strauss 85. születésnapjára Solti György szervezett ünnepséget. Igen röviddel azután, 1949 szeptember 8-án elvezényelte a zeneszerző halála előtti utolsó évben komponált “Négy utolsó dalát” Strauss temetésén. Nyolc hónappal ezt követően, felesége, Pauline is elment utána.
A szerző blogbejegyzése 2024. november 23-án.
