Az európai kontinens középső és keleti fele, a Balkán félszigetet is beleértve, sok vonatkozásban elkülönül a kontinens nyugati és mediterrán felétől. Ez utóbbi régió több országa is domináns, gyarmattartó nagyhatalom volt, és ma – az Egyesült Államokat is valamelyest meghaladva – a világ gazdag országai közé tartozik.
Közép- és Kelet-Európa különlegesen hányatott történelme, nagyhatalmaknak való sok évszázados alávetettsége sajátos vonásokkal különbözteti meg e térség országait. Lengyelország és Magyarország középkori nagyhatalmak voltak, de Lengyelországot feldarabolták és a darabokat bekebelezték a szomszédos hatalmak, majd az ismét önállóvá váló országból jó darabot lehasítottak, és a szó szoros értelmében odébb tolták. Magyarország évszázadokra a Habsburg Monarchia részévé vált, majd önállósulása után területének két-harmadát levágták. A három balti állam hol német befolyás alatt állt, hol bekebelezte őket Oroszország, majd ismételt önállósulásuk után a Szovjetunió részeivé váltak, hogy ezt követően visszanyerjék önállóságukat. A Balkán országai sok évszázados török hódoltság után felszabadulva két Balkán-háborúban egymás torkának estek, majd létrejött egy, a kicsiny, délszláv népeket egyesítő Jugoszlávia, hogy azután ismét darabokra hulljon szét.
A hányatott történelem nyilvánvalóan szerepet játszik a térség mai viszonylagos szegénységében: a közép európai régió kilenc országának átlagos egy főre számított nemzeti jövedelme ma a nyugat európainak 33 százalékát éri csak el. A kelet-európai és balkáni térség tizenöt országának átlag jövedelmi szintje pedig csupán 15 százaléka a nyugat európainak. Ezen belül a Balkán és néhány kelet európai ország különlegesen hátul kullog. Ukrajna egy főre jutó nemzeti jövedelme a leggazdagabb Norvégia vagy Írország szintjének mindössze 4-5 százalékát éri el. Belorusz, Macedónia, Bosznia és Albánia, hogy csak néhányat említsek, a kontinens gazdag országai jövedelmi szintjének csak 6-9 százalékán, az Európai Unió átlagának nagyjából egy-ötödén áll. Mintha nem is az európai kontinensen járnánk.
Ebből a térségből vegyük közelebbről szemügyre Albániát, a szkipetárok földjét (Republika e Shqipërisë). Ez a kicsiny délnyugat-balkáni ország, melynek 29 ezer négyzetkilométeres, vagyis Magyarország területének nem egészen egy-harmadát kitévő területén ma 2,7 millió albán él, a világ egyik legfurcsább országa. Ezt a merész kijelentést már egymagában is jól támasztja alá, hogy napjainkban 4.5 millió albán állampolgárt tartanak számon. Hova tűntek a többiek?
Mielőtt megkisérelném a választ erre a kérdésre, néhány szót kell szólni az albán történelemről, mert anélkül semmi sem érthető a mai Albániában. Ptolemaiosz ókori görög földrajztudós már időszámítás után a 2. században említi az “Albani” illír törzset, mely Albanopolusban telepedett le. Az albán hercegségek, majd az albán királyság a 13-15. századok között jött létre, de a 15. századtól már bekebelezte az Ottomán Birodalom. Albánia lakossága már a 4. században felvette a kereszténységet, majd a kereszténység kettészakadásával maga is kettészakadt: északon a katolikus egyház, délen pedig a keleti Orthodox vallás dominált. Az ottomán hódítás 1415-1431 között azonban megindította az iszlamizációt. A vallási szakadás teljessé vált, mivel Albánia legnagyobb része, különösen déli területeinek lakossága muszlim lett. Az Ottomán Birodalomba bekebelezett Albánia ugyanis nem alárendelt területként illeszkedett a Birodalomba, hanem meglehetősen jelentős politikai hatalommal. Az ottomán katonai vezetés, a “nagy vezérek” között két tucat albánt találunk, közöttük a jelentős hatalommal rendelkező Köprülü családot, Muhammad Alit, Egyiptom urát és a tepelenai Ali Pasát, sőt két szultán is – Bayezid II és Mehmet III – fél török-fél albán származású volt. Egy 2011. évi népszámlálás adatai szerint a mai Albánia lakosságának 57 százaléka muszlim, 10 százaléka katolikus, 2 százaléka keleti ortodox, míg a maradék töredék lakosság különféle kicsiny szektához tartozik.
Önálló Albánia a történelem legnagyobb részében nem létezett, végül csak 1912-től, az albán függetlenség deklarálásától beszélhetünk róla. Igaz, nem sokáig, mivel 1939-ben Mussolini Olaszországa megtámadta az országot, s gyarmataként létrehozta Nagy Albániát, egyesítve minden olyan területet, melyen albán többségű lakosság élt. Az olasz fasizmus hanyatlása után náci német protektorátussá vált az ország.
1944-ben az Enver Hodzsa vezette kommunista partizánok felszabadították az országot. Az ezt követően létrehozott Albán Népköztársaság érdemi modernizációs lépéseket tett, megindította a szovjet típusú iparosítást, vasutat épített, és felszámolta az addig tömeges analfabetizmust. Ennek ellenére a kelet-európai térség legtragikusabb és -szélsőségesebb kommunista rezsimje jött létre. Csak egyetlen apró vonásaként érdemes említeni, hogy egyedül a világon eltörölte a vallást is, és 1976-ban deklarálta a ”világ első, alkotmányosan kimondott ateista államát”. Az ország szembefordult a Szovjetunóval, kínai orientációval cserélte fel, majd teljesen elszigetelődött. Teleépítették az országot kicsiny bunkerekkel egy esetleges invázió visszaverésére.
Amikor 1989-91-ben az államszocializmus összeomlott Közép- és Kelet-Európában, 1991-ben Albánia is többpárt-rendszerű választásokat tartott, amit a térségben egyedülállóan a kommunista párt nyert meg. Igaz, ezt a következő évben el is veszítette a Demokrata Párt javára. Az országot hamarosan anarchia uralta el, politikai gyilkosságok, polgárháború, rablóbandák garázdálkodása, az országot elöntő úgynevezett “Pyramid scheme” hazárdírozó-csaló befektetések és azok elvesztése nyomán az ország politikailag szétesett.
Az albán rendszerváltás különösen tragikus volt, amiről ragyogó képet fest Lea Ypi memoárja, “Szabadság: Felnőve a történelem végén” (Free: Coming of Age at the End of History). Az 1979-ben született Ypi, aki ma a London School of Economics tanára, élete első két évtizedét töltötte Albániában, a rezsim összeomlásának és az ország átalakulása kezdeteinek éveit. Egyik napról a másikra kiderült, szüleiről is, hogy minden hazugság. Mint írja, “egyik nap voltam valaki, de másnap már egy egészen másvalaki”. Egy epizód az akkor tizenegy éves kislány életében sokat kifejez: átöleli szeretete kifejezéseként a Sztálin szobor lábát, de amikor hátralép, látja, hogy a szobor fejét már letörték. Egy másik epizód az érettségit ünneplő parti tragédiája volt. Volt osztálytársa, akit már lelőttek, volt akit eladtak prostituáltnak Olaszországba. A Hotel Californiában rendezett ünnepség azzal zárult, hogy a helyi gengszterek fegyvert fogtak az ünneplő diákokra. Nem véletlen, hogy 1997 áprilisában az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának döntése alapján az “Operation Alba” keretében az ENSZ békefenntartó csapatait vezényelték az országba.
Albániát mintha elöntötte volna a reménytelenség. A születési számok nagyon alacsonyak, s bár a születések egész Európában elmaradnak a reprodukciós rátától, de míg Skandinávia országaiban átlagosan 1.8 gyermek születik egy családban, addig Albániában csak 1.5 gyermek, s ez 2021-hez képest 2022-re további 20 százalékkal romlott. Igaz, a térség egyes országaiban, mint Bosznia-Herzegovinában még ennél is rosszabb a helyzet, csupán 1.2 gyermek születik. Ami azonban a legdrámaibb: a lakosság tömegesen menekül. Azonnal hozzá kell tenni, hogy ez egyáltalán nem egyedülálló a térségben. 1990 óta mintegy 25 millió ember hagyta el a térség országait (lásd Kiürül a Balkán című cikkemet. A Baltikum országai, Bulgária, Románia, Horvátország 15-25 százalékát veszítette el lakosságának. A kivándorlás azonnal megindult 1991-92-ben, amikor megnyitották a határokat, majd feszaladt 1997-ben, de megállás nélkül folytatódik.
Albánia kiemelkedik a kivándorlások terén: ezt már úgyszólván szimbolikusan kifejezte, hogy amikor a rezsim összeomlóban volt, háromezer albán azonnal bemenekült a tiranai német nagykövetségre. A legutóbbi évtizedben minden ötödik albán kivándorolt: 2011 óta 1.7 millióan. Nemzetközi szakemberek számítása szerint e század végére Albánia lakossága 1990-hez képest kevesebb, mint felére csökken. Közép- és Kelet-Európa lakossága nem csak Európán belül, de világméretben is a leggyorsabban zsugorodik.
Ami Albániát illeti, különböző közvélménykutatások eredménye több mint megerősíti ezt. A mai lakosság 13 százaléka egy éven belül tervezi a kivándorlást, de 70 százalék kész elhagyni az országot, ha alkalmat lát. Okként a magas munkanélküliséget, a rémes korrupciót és a rossz kormányt nevezi meg a megkérdezettek kétharmada. Az elvándorlást nagyban segíti, hogy ma már a lakosság 80 százalékának rokonai élnek külföldön. Ezek egynegyede Németországot, további egynegyed Amerikát és Kanadát jelöli meg célországként.
Ma már az Albániában születettek több mint egyharmada-fele külföldön él, és a szerencsétlen ország a világon a legelső a kivándorlás arányát tekintve. Egy régi buta viccet idézve: állítólag kiírták az albán határon, hogy aki utoljára távozik, oltsa le a villanyt.
A szerző blogbejegyzése 2024. június 1-jén.
