Zűrzavaros, fenyegetett világunkból hadd kalauzoljam Kedves Olvasóimat békés és felemelő történetekkel egy jobb világba.

Ha nagy művészek előadásait hallgatjuk, írók, felfedezők műveit olvassuk, nem gondolunk életútjukra, a rengeteg munkára, közdelmeikre, melyeket meg kellett vívniuk, hogy pályájuk magaslataira emelkedjenek.

A százával-ezrével sorolható példák közül is kiemelkedik a római rabszolga, Marcus Tullius Tiro különleges története. A Cicero házában szolgáló rabszolgából Róma egyik kiemelkedő történésze lett, ő találta fel és dolgozta ki a gyorsírást. Élete példázza, hogy a legrosszabb elnyomás közepette is hősiességgel, esetleg jó támogatókkal a legmasabbra lehet emelkedni.

Az alábbiakban néhány közelebbi példát szeretnék bemutatni. Érdemes megállni egy pillanatra és emlékezni néhány kiemelkedő operaénekes történetére. Vessünk egy pillantást életútjukra.

Korai operajáró éveimben, tizenhat-tizennyolc éves koromban, amikor hetente öt-hatszor ültem a budapesti Operaház kakasüllőjén, gyakran hallgattam a kiváló Wagner-tenort, Joviczky Józsefet. Akkor nem ismertem élete történetét. Nem tudtam, hogy ez a nagy énekes tehetség az újpesti Laczkovits József és Tsa Hajó- és Kazán Gyárban kovácsmesterként dolgozott. Joviczky tehetségét Jemnitz Sándor zeneszerző és karmester fedezte fel, s ennek nyomán huszonhat évesen jutott be a Zeneakadémiára. Amikor 1947-ben végzett, azonnal szerződtette őt az Operaház ahol 1948-ban Wagner Walkürjének Siegmund szerepében debütált. Nem volt könnyű ember, felpofozott egy újságírót egy rossz kritika miatt és végül 1970-ben, ötvenkét éves korában nyugdíjazták. Nyugdíjazásában nem énekesi teljesítmenye, inkább nehéz természete játszott, úgy mondják, szerepet.

A minden idők legjobb tenor énekesének tekintett olasz Luciano Pavarotti 1935 októberében egy pék (eközben amatőr tenor énekes) apa és egy szivargyári munkásnő anya gyermekeként született. Legfőbb vágya volt, hogy futballkapus lehessen. Zenekedvelő apja lemezein azonban Beniamino Gigli, Tito Schipa és Enrico Caruso felvételeit hallgatta. Mint később elmondta tizenéves korában a moziban Mario Lanza filmeket nézett, majd hazament és a tükör előtt utánozni próbálta az énekest. Édesanyja unszolására tanítónak tanult, dolgozott is két évet egy általanos iskolában. Végül a zenetanulásnál kötött ki, de egy neves karmester szerint sose tanult meg igazán kottát olvasni. Nemcsak utánoznia sikerült Mario Lanzát, felül is múlta őt.

Sokáig tartotta magát a legenda, amit maga Caruso és felesége is terjesztett, hogy Enrico Caruso szüleinek huszonegy gyermeke volt, de tizennyolc közülük még csecsemő korába meghalt. Valójában azonban heten voltak testvérek és közülük hárman élték túl a csecsemőkort. Caruso apja öntődei munkás volt és azt szerette volna, ha fia követi e szakmában. A fiatal Caruso valóban így is indult az életben. Miután tanonckodott egy gépész mellett, aki ivókutakat épített és javított, a nápolyi Meuricoffre gyár munkása volt. Az iskolában azonban egy helyi pap tanította és unszolására a templomi korusban kezdett énekelni. Anyja halála után utcai énekesként probált családja megélhetési költségeihez hozzájárulni, mielőtt komoly énektanulmányokba kezdett, amelyek azután a sikerhez vezettek.

A Metropolitan Opera moziban közvetített előadásán ismertem meg a félig tatár, félig bashkir Aigul Akhmetshina különlegesen kiemelkedő koloratur mezzo-szoprán énekesnőt, aki 1996-ban az Orosz Federációhoz tartozó Bashkiriában, egy Kirgiz-Miyaki nevű kis faluban született. A családban mindenki szeretett énekelni, de foglalkozására nézve mindenki rendőr volt. Őt azonban inspirálták, hogy tanuljon tovább. Egy súlyos autóbaleset után elvesztette a hangját, s úgy gondolta, ő is talán rendőr lesz. Felgyógyult, és egy lelkes tanár segítségével baskír népdalok éneklésével fellépett. Szerencséjére 19 éves korában meghallgatást nyert a londoni Operaház Jette Parker Young Artists Program-jába. A kis orosz faluból, nyelvtudás nélkül utazott Londonba ahol azután megalapozta nemzetközi pályafutását. 2023-ban már a Metropolitan Operaházban lépett fel Carmen szerepében.

Különlegesen nehéz pályát futott be a fekete-amerikai Marian Anderson. Apja szenet és jeget árult. Anyja tanítónőként indult. A család a Union Baptist Egyházhoz tartozott ahol hatalmas, három oktávon is átszárnyaló hangja alapján bevették a kórusba. A fekete közösség pénzt gyűjtött, hogy folytathassa tanulmányait. Énekesi képzését tizenhét évesen kezdhette meg. 1939-ben faji alapon megtagadták, hogy Marian a washingtoni Constitution Hall-ban énekeljen. Szerencsétlenségére amikor énekesi tehetsége csúcsára ért, az amerikai fajüldözés is csúcspotján volt. A Roosevelt házaspár azonban kiharcolta, hogy 1939-ben a washingtoni Lincoln Memorial emlekmű lépcsőjén szabad téren 75.000 hallgató előtt énekelhessen. Sok év telt el, amig 1955 januárjában ő volt az első fekete énekes, aki a Metropolitan Operaházban felléphetett. 1963-ban elnyerte az elnöki Szabadság Kitüntetést, 1977-ben pedig a Kongresszusi Aranyérmet. Hangja, hangterjedelme, hangszíne páratlan volt.

Ryan Speedo Green, ugyancsak fekete-amerikai, kis jövedemű családban egy lakókocsiban született, ahol édesanyja lakott. Negyedik elemista korában speciális osztályba tették lehetetlen viselkedése miatt. Mivel késsel megfenyegette testverét és anyját, tizenkét évesen javítóintézetbe küldték. Később mégis lehetővé vált számára, hogy zenét tanuljon. A speciális osztályban tanítónője, Elizabeth Hughes hitt benne és amolyan fogadott gyerekként támogatta őt. Green, akinek kiváló hangja volt, 2011-ben megnyerte a Metropolitan opera meghallgatási versenyét. 2012–13-ban lépett fel először a Metropolitanben Puccini Turandotjában. Egymást követően kapta a szerepeket a Parsifalban, a Pillangókisasszonyban és a Toscában.

Mélyről indultak, de kiemelkedő tehetségükkel, szorgalmukkal és akarásukkal művészi szakmájuk csúcsára emelkedtek. Megbecsülés és hála azoknak, akik ebben segítették őket.

A szerző blogbejegyzése 2026. január 31-én.