Kérem olvassa el ezt a néhány sort, amiben szeretném megmagyarázni, miért nem tudok és akarok beszélni a bennünket ismét körülvevő háborúkról, a híreket és a képernyőt eluraló rémségekről. Nem azért nem teszem ezt és beszélek másról, mert érdektelen és érzéketlen vagyok. Éppen fordítva. Számomra húsbavágóan is személyes kérdés ez.
Hétéves voltam, amikor Japán elindította ázsiai háborúját, kilencéves, amikor Hitler kirobbantotta a II. világháborút. Tizenhárom éves, amikor negyedmagammal egy bombázott budapesti ház romjai alól kiástunk egy férfit, az első halottat, akit életemben láttam.
Tizennegyedik születésnapomon börtönben ültem Komáromban. Néhány nappal a háború befejezése előtt, számomra utolsó személyes háborús epizódként többedmagammal a német Alpokban SS kivégző osztag előtt álltam. Túléltem. Nem úgy mint bátyám, nagybátyám, szélesebb családom több mint harminc tagja, akik belepusztultak.
Évekbe tellett, amíg háborús élményeimről még a legszűkebb családi körben is beszélni tudtam. Kedves Olvasóm, kérem fogadja el, hogy nem tudok és nem akarok beszélni a háborúkról.
A szerkesztő megjegyzése: Berend T. Iván professzor 92 éves
Forrás: Újnépszabadság