A trianoni béke, amely a történelmi Magyarország kétharmadát lehasította és az ország lakosságát 20,9 millióról 7,6 millióra csökkentette, hatalmas nemzeti tragédia volt. Nem feledhető azonban, hogy az elcsatolt területek lakossága zömében – több, mint 80 százalékban – nem magyar, hanem szlovák, román és délszláv volt. Ők csatlakozni akartak a szomszédos szláv és román nemzetekhez, így viszont 3,3 millió magyar vált etnikai kisebbséggé a szomszédos államokban.
Mindez több mint egy évszázaddal ezelőtt történt, de ma is élő politikai probléma. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a nacionalista politika ma ismét életre keltette a nemzeti gyászt és az 1920-ban elcsatolt területek, vagy legalábbis azok egy részének visszanyerésére irányuló, „nemzetegységesítö” vágyat. A Miniszterelnöki Kabinetiroda által 2019-ben közzétett térképen ragadozó karmos kezek tépnek le területeket az országból. A trianoni békeszerződés napját a „nemzeti összetartozás napjává” nyilvánították. Orbán Viktor miniszterelnök világosan kifejezi mindezt, amikor évente elzarándokol az erdélyi Tusnádfürdőre, de 2015-ben a Kálvin téri református templomban azt is kijelentette: ”amit Isten egybeszerkesztett, azt Trianon és a kommunizmus szét nem szakíthatja.” A béke centenáriumán pedig többször utalt rá, hogy a trianoni vitás kérdések rendezése nélkül szó sem lehet megbékélésről, s hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása bizonyította, mindig keletkeznek történelmi lehetőségek előttünk.
Ugyanez a szellemiség dominált a két világháború között is, a Horthy korszakban, és ez vezetett még nagyobb tragédiára. A Horthy-rezsim „Mindent vissza!” és „az ezeréves határok” helyreállítását célzó jelszavai sodorták az országot Hitler karjaiba, a háborúba és a holokausztba. A háború annak minden következményével – a kitelepítésekkel és kivándorlással – együtt végülis újabb 1,2-1,4 millió magyar állampolgár halálához és külföldre távozásához vezetett.
Annál megdöbbentőbb, hogy 1990, de főként 2010 óta háborús tragédia és mészárlások nélkül is újabb mintegy egymillió magyar távozott az országból. Ha meggondoljuk – ide számítva a XIX-XX. század fordulóját is, amikor „másfél millió emberünk kitántorgott Amerikába” -, végül is a magyar kormányok összesen közel négymillió magyar állampolgárt öltek meg vagy taszítottak ki az országból; többet, mint amennyit Trianon elszakított.
A nacionalista politika azonban ismét középpontba állítja Trianont, és a politikai propagandából úgy tűnhet, mintha Trianon egyedülálló magyar sorstragédia lenne. Annak ellenére, hogy a trianonok, a jelentős terület csonkítások gyakori jelenségek voltak a történelemben. Vesztes háborúk, nagyhatalmi beavatkozások, vagy egyszerűen egy-egy birodalomhoz tartozó terület lakosságának elszakadási, önállósági törekvése esetenként hatalmas területveszteségeket okozott némely ország történelmében. A modern korban elég olyan nagy trianonokra utalni, mint ami Dániát, Németországot, Finnországot vagy – Európán kívülre tekintve – Mexikót sújtotta. Nézzük a legfőbb tényeket.
Dánia a középkorban nagyhatalom volt. A XIV. században dán uralom alatt állt Skandinávia nagy része, beleértve a mai Finnországot, Izlandot és Grönlandot. A XVII. századtól Dánia még Európán kívüli gyarmatbirodalmat is épített. A középkori katonai nagyhatalmat azonban megcsonkította a háborúk sorozata, aláásva a dán birodalmat. Hollandia és Svédország kiszorította a dánokat a Baltikumból a XVII. század közepén, sőt Dánia három tartományt és két szigetet is elveszített.
Sorozatosan vesztett háborúkat Svédország ellen, majd a két úgynevezett észak-dániai háború végén elvesztette az észak-dán tartományokat. A XIX. és a XX. század folyamán a Dániával összetartozó Norvégia és az ország részét képező Izland önállóvá vált. Eközben, 1848-1851-ben és 1864-ben két schleswig-holsteini háború során Németország elragadta Dánia déli területeit is. Csupán ez utóbbiak nyomán az ország az addig megmaradt területének és lakosságának is kereken az újabb egyharmadát elveszítette. Dánia középkori nagyhatalomból kis országgá zsugorodott: területe ma kevesebb, lakosságszáma valamivel több mint a fele Magyarországénak.
Németország két világháborút indított a XX. században és mindkettőt elveszítette. A megtorlás, amit a győztesek diktáltak, egyebek mellett területi csonkításokkal is járt. A versailles-i béke nyomán Németország eveszítette Elzász-Lotaringiát, Eupen és Malmedy Belgiumhoz került, és Észak-Schleswiget vissza kellett adni Dániának. Keleten Lengyelország megkapta Nyugat-Poroszország egy részét és Sziléziát, Danzig úgynevezett nyílt városként szakadt le Németországról, míg Memel a Balti tengernél Litvánia részévé vált. Németország elveszítette összes gyarmatát is. Az ország európai területe 13 százalékkal, lakossága pedig közel hétmillió fővel, egy tizedével csökkent. Mivel Németország ebbe nem nyugodott bele, húsz év múltán Hitler új háborút indított, amit elveszített. Az I. világháború utáni határokat nemcsak visszaállították, hanem újabb nagy területeket is lehasítottak az országból. Kelet-Poroszországot, Felső-Sziléziát és az Odera–Neisse folyóktól keletre eső területeket Lengyelországhoz csatolták. Kelet-Poroszország harmada a Szovjetunió részévé vált. Németország területének újabb egyharmadát veszítette el, és tízmillió németet telepítettek ki az elszakított területekről.
Finnország is itt érdemel említést, hiszen a sztálini Szovjetunió által 1939-ben indított téli háborúban, 1940-re közel fél-magyarországnyi, 40 ezer négyzetkilométer területet veszített el, az ország területének majdnem tíz százalékáról, a finn Karéliáról kellett lemondania.
Mexikót nagyhatalmú északi szomszédja, az Egyesült Államok 1846-ban támadta meg, és a két éves háború után megkötött Guadalupe Hidalgó-i béke a Rio Grande folyónál húzta meg az új határt a két ország között. Vagyis Mexikó állam területének felét az USA elvette, szebben mondva az általa diktált, előnyös üzleti feltételek mellett „megvette”. Ekkor vált az USA részévé az államszövetség mai déli területének legnagyobb része. Az USA egy Nyugat-Európányi területtel gyarapodott Mexikó rovására.
A fent leírt történéseket követően a négy ország nem törekedett revansra, más módon keresett kárpótlást. Németországra, Dániára és Finnországra egyaránt igaz, amit a „dán Petőfi”, Hans Peter Holst fogalmazott meg a XIX. században: „Amit mások javára elveszítettünk, befelé pótolhatjuk”. Ez történt. Dánia, Németország és Finnország saját kezébe vette sorsának alakítását, és „befelé pótolta”, amit területileg elveszített.
Dánia még a francia forradalom előtt felszabadította a jobbágyokat és szabad, földdel rendelkező farmer-parasztokká tette őket. Az 1849-es alkotmány demokratikus politikai szerkezetet és intézményeket hozott létre. Európában az elsők között vezették be a kétéves kortól kötelező óvodai és iskolai oktatást. A fejlett OECD-tagországok átlagának kétszerese a tanulók száma, és a lakosság mintegy fele egyetemet végzett. A nagy mezőgazdasági hagyományokkal bíró ország minden agrártermékét feldolgozva exportálja, és a high-tech iparok vezető szerepe mellett kiemelkedő ipari országgá vált. 2018-ban Dánia egy főre jutó nemzeti jövedelme közel 62 ezer dollárt tett ki, s ezzel Európa negyedik leggazdagabb országává vált. Maga mögött hagyta azokat az országokat is, amelyek a területéből nagy darabokat metszettek le – még Svédországot és Németországot is. Dánia közel négyszer nagyobb egy főre jutó jövedelemmel rendelkezik, mint Magyarország.
Németország felemelkedése nem kíván részletesebb bemutatást, hiszen közismert, hogy Európa gazdasági motorjává, az Európai Unió egyik vezetőjévé vált, és ma Európa legnagyobb országa több mint 80 millió lakossal és egy világjelentőségű, modern, fejlett, exportorientált iparral. 2018-ra az ország egy főre jutó nemzeti jövedelme meghaladta az 50 millió dollárt, ami több, mint Franciaországé vagy Nagy-Britanniáé. Ez volt a sikeres német válasz az ország „Trianonjára”.
Finnország esete is hasonló, mivel a finn kormányok azóta is „lezártnak” tekintik az ügyet, nem kampányolnak az elszakított terület visszaszerzéséért, de sikeres munkával a korábban nagyjából közép-európai, közepes fejlettségi színtről Európa ötödik leggazdagabb országává emelték Finnországot.
Mexikó viszont nem dicsekedhet Dániához, Németországhoz vagy Finnországhoz hasonló teljesítményekkel. Mi több, igazi Trianonja valójában nem is a területvesztés volt, hanem ami utána következett. Az ország ugyanis nem tudta igazán kitalálni magát és kihasználni az adottságait. A XXI. század elején talán a legfőbb iparának az számít, amit a kábítószerkartellek üzemeltetnek. Ennek megfelelően a gyilkosságok száma magas és a bűnözés különösen elterjedt. A korrupció félelmetes. A főváros szép főteréről nyíló mellékutcákban háztartási gépeket javítanak, az egyikben frizsidereket, a másikban tévékészülékeket. Az alapanyag jó részét az Egyesült Államokban az utcára szemétként kitett gépekből szedik össze.
Mexikó nem tudott úrrá lenni a harmadik világra jellemző, szédületes ütemű népszaporodás okozta nehézségeken. A XX. század második felében az 5-7 százalékos évi népességnövekedéssel megötszörözte a lakosságát. A növekedés csak a XXI. század elejére csökkent egy százalékra. Az 1950-ben még 28 millió főt számláló Mexikó 2018-ra több mint 130 milliós népességű országgá vált, képtelen volt eltartani felduzzadt lakosságát. Egy főre jutó nemzeti jövedelme elmaradt Líbiáé, Malajziáé vagy Törökországé, valamint a közép-európai államoké mögött.
Milliók kényszerülnek kivándorlásra, így arányait tekintve Mexikó a világ legnagyobb kivándorló országává vált. Az USA déli államaiban a mexikóiak esetenként már többségbe kerültek. Kaliforniában ők dolgoznak a földeken, ők a takarítók és a kertészek. Az amerikai építési és ipari vállalkozók legtöbb betanított munkása mexikói. Mexikó ebben a formában úgyszólván visszafoglalja a XIX. század közepén elvesztett területeit – anélkül, hogy hivatalos területrendezésre került volna sor.
A területvesztésekre nehéz választ adni, de a tapasztalatok alapján a legrosszabb és legveszélyesebb reakció a revansvágy; míg a legjobb, ha úgyszólván feledve a feledhetetlent, a megmaradt ország nagy akarással, tanulással és munkával, mint Münchhausen báró, a saját hajánál fogva emeli ki magát a bajból. Ezt tette Dánia, Németország és Finnország. Mexikó pedig mintha beletörődött volna a helyzetébe.
A magyar válasz tehát meglehetősen egyedülálló. Az Orbán-kormány szítja a nacionalista tüzet, Putyin szövetségében egy „új európai rendre,” új „lehetőségekre” vár, és ezzel elszigeteli magát Európában, mintha Ázsia felé farolna. Veszedelmes játék ez a tűzzel.
Berend T. Iván, teljes nevén Berend Tibor Iván (Budapest, 1930. december 11. –) Kossuth-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke. 1973 és 1979 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora, 1975-től 1982-ig a Magyar Történelmi Társulat elnöke, 1985 és 1990 között az MTA elnöke, 1988 és 1989 között a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága tagja. 1990-től a University of California at Los Angeles (UCLA) professzora. 2015-ben nyugdíjba vonult. A magyar és közép-európai gazdaságtörténet neves kutatója. Lányai Berend Zsuzsa szociológus, az UCLA munkatársa és Berend Nóra történész, a Cambridge-i Egyetem tanára. (Wikipédia)
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. október 17-én.
