Előre is elnézést kell kérnem kedves Olvasóimtól, hogy az alábbiakban, holott nem is vagyok képzett latrina-történész, ilyen vulgáris témáról írok. De valójában igazán nincs mit mentegetőznöm, hiszen Prágában külön múzeum mutatja be e témát: az Éjjeliedények és Toalettek Történeti Múzeuma (Muzeum historických nočníků a toalet). 2001 novemberében a Világ Toalett Szervezete (mert ilyen is van!) melyet a szingapuri Jack Sim vezetett, november 19-ét nemzetközi toalett-napnak nyilvánította, amit azután az ENSZ 2013-ban 122 ország részvételével megtartott 67. ülésén átvett, bevezetve a “Világ Toalett Napját”. A mellékhelyiség végül is nem mellékes civilizációs és kultúrtörténeti intézmény, s mint az ENSZ deklarációjából kiderül, a 21. század harmadik évtizedében még 4.2 milliárd ember, a világ népességének fele ma sem rendelkezik vele. Milliók valahol a szabadban végzik dolgukat, és még az EUs tagországokat lakó népesség két százalékának sem áll rendelkezésére ez az elemi higiéniai lehetőség.
Kilencvenes éveimben járva időről-időre nagy erővel törnek fel gyermekkori emlékeim. Ezek között is kiemelkedő helyen az Akácfa utca 36-os számú három-emeletes bérház, amelynek egyik első emeleti, utcai fronton levő lakásában töltöttem szüleimmel életem első harminc évét. A ház jellegzetes budapesti körfolyosós bérház volt, ami, mint ma már tudom, meglehetősen sajátos budapesti jelenség volt, hiszen ilyen számban állítólag sehol máshol nem volt található. Míg a mi lakásunk úgynevezett cselédszobás és komfortos volt, a folyosóról nyíló lakások, emeletenként négy-négy lakás túlnyomóan szoba-konyhás, fürdőszoba nélküli. A mi házunkban ugyan csak a földszinti lakásokban nem volt vécé, de a mellettünk lévő, 34-es számú házban, amelynek első emeletén lakott Robi barátom, az egész folyosó számára egyetlen közös mellékhelyiség volt a folyosó végén. Amit akkor nem tudtam, de ma a születésem évéből, 1930-ból származó statisztikai adatokból ismerek, Budapesten 256 ezer lakás volt, és ezek közel egynegyedében nem volt vízvezeték, csak egyharmadukban volt fürdőszoba és a felében vécé.
Házunk olyan volt, mint egy kis falu. A körfolyosóról beláttunk egymás lakásaiba, hogy úgy mondjam életébe. Igy láttam tizenkét évesen életemben először szeretkezést, aminek megcsodálására barátaim vacsoráról hívtak ki a folyosóra. Így láttam életemben először teljesen meztelen nőt, Miki barátom nagynénjét, aki egy lavórban „fürdött” a konyhában, amikor éppen betoppantam hozzájuk. Nem szégyenlősködött. “Már nyilván láttál ilyet” – mondta. A konyhai lavórban fürdés nem kivétel volt, ez volt az úgyszólván általános szabály. A mi lakásunkban volt ugyan fürdőszoba, de az akkori szokásoknak megfelelően a henger alakú, rézből készült fürdőszoba-kályhát csak egyszer egy héten gyújtottuk be, az volt a család fürdőnapja.
Amikor Törökország Földközi-tengerparti, nyugati vidékén jártunk valóságos turistalátványosság volt Efeszoszban egy ősi, még a térség görög korszakából származó nyilvános illemhely, melyen körbefutó, márványból kivágott ülőhelyek tucatjai sorakoztak egymás mellett, választófal nélkül, fura társasági életet biztosítva a mellékhelyiségben is. A modern vécé (WC, water closet), ahogy mai formájában ismerjük, az angol viktoriánus korszak, a 18-19. század fordulójának vívmánya volt. Eleinte csak gazdag házakban jelent meg.
Ennek első változatát, még a 16. század végén, John Harrington, I. Erzsébet királynő fogadott fia találta fel és építtette meg a királynő Richmond Palotájában. Mivel a víz nem volt még bevezetve a házakba, a tartályt újra és újra fel kellett tölteni. Más szóval ez a verzió még nem volt igazán működőképes, s maga Harrington is azt mondta, hogy akár húsz ember is használhatja egy lehúzás előtt. Az angol ipari forradalomig kellett várni, míg a modern vécé elnyerte mai formáját, amit 1775-ben Alexander Cumming matematikus és feltaláló szabadalmaztatott. Ahogy mai formájában ismerjük, a modern, lehúzhatós vécé George Jennings angol vízszerelő nevéhez kapcsolódik. Az angol Közegészségügyi Törvény már 1848-ban előírta, hogy minden új házban építeni kell modern vécét. Az új találmányt a londoni Hyde Parkban 1851-ben rendezett kiállításon mutatták be. Németországban a coburgi Ehrenburg Palotában szerelték be az első modern ‘angol wc’-t az angol Viktoria királynő látogatására. III. György angol király leánya, egy német arisztokrata felesége már 1820-ban a Bad Homburg-i kastélyába modern toalettet szereltetett fel. A német városokban erre még száz évig várni kellett.
A modern vécé eleinte csak gazdag házak luxusaként jelent meg a társadalmi státusz kifejezőjeként. Gyermekkorom Magyarországán vidéken még a kert végében kiásott és kis házikóval eltakart mellékhelyiségek domináltak, de Budapest 18-19. századfordulós épületeiben sem tartozott a lakáshoz, hanem – mint Robi barátom házában – a körfolyosós házak folyosóinak végén egyetlen ilyen vécé szolgálta az egész emeletet. Évszázadoknak kellett eltelni, míg ez a nem akármilyen civilizációs vívmány valóban közkinccsé vált. Gyermekkorom Budapestjére ez nem volt jellemző.
Az már nem meglepő azonban, hogy az úgynevezett “harmadik világban” ez a 19. századi vívmány csak most kezd elterjedni. A Szahara alatti Afrikában például a lakosság fele, közel 600 millió ember még nem ismeri a modern vécét. Kínában Xi Jinping 2015-ben indította el a “toalettforradalmat”, és 2020-ig már 68 ezer nyilvános vécét építettek. 2022 végére a falusi lakosság közel háromnegyede már modern toalettet használhatott. Valami hasonló indult Indiában is: Narendra Modi miniszterenök 2014-ben meghirdette a ‘Swachh Bharat’ (Tiszta India) mozgalmat. Ekkor a háztartásoknak mindössze 39 százalékában volt toalett. A mozgalom keretében öt év alatt a lakosság felét ellátták modern vécével. A miniszerelnök büszkén jelentette be: “A világ elámult, hogy Indiában hatvan hónap alatt 11 millió modern toalettet építettünk 600 millió ember számára”. Az indiai vidéken ma már csak a lakosság tíz százaléka használja a természetet mellék-helyiségként. Nem így Afganisztánban. “Nők mondták nekük – adta hírül az Afghan Times – hogy inkább vállalva a kényelmetlenséget, megvárják az estét, hogy egy biztonságos helyen könnyítsenek magukon”. És hasonlóképpen Kambodzsában sem, ahol a vidéki lakosság mintegy hetven százaléka számára ma is a szabad természet a “mellékhelyiség”.
Az azonban megdöbbent, hogy az Európai Unió összehasonlításában Magyarország ma is a negyedik legrosszabb helyen áll a modern lakás- és higiéniai viszonyokat illetően. Rossz volt az örökség, hiszen 1948-ban az ország kiépített szennyvízelvezető-hálózata csak mintegy 10 százalékos csatornázottságot jelentett, és 1990-ben is – a szennyvíz-tisztításba bekötött lakások 40 százalékos arányával – jócskán elmaradt a fejlett európai országok mögött. A szennyvízlevezető csatornahálózat 1990 és 2020 között azonban hatszorosára nőtt. A fejlődésben nagy szerepet játszott az Európai Unió, mely a Felzárkóztatási Alapjából 76 millió eurót adott a budapesti és környéki szennyvíztisztítás céljára. Több-ezer lakást csatoltak ebből a rendszerbe.
Az ország 233 ezer lakásában azonban ma sincs vezetékes vízszolgáltatás, és csak a lakások kevesebb, mint háromnegyede (72 százaléka) van rákötve a szennyvízhálózatra, vagyis 1.2 millió ember még nem érkezett el a 20. századba sem. A legfrissebb európai statisztikák azt mutatják, hogy a magyar népesség közel 7 százaléka, mintegy 660 ezer ember lakásában nincs vécé, és közülük közel félmillióan élnek olyan lakásban, amelyben nincsen zuhany vagy fürdőkád.
Gyermekkorom lassanként évszázados távlatba vész, de az akkori gondok ma sem maradéktalanul megoldottak Magyarországon. És ez igazán nem mellékes.
A szerző blogbejegyzése 2024. július 13-án.