“Vadat és halat, s mi jó falat/szem-szájnak ingere” – írta Arany János. Más magyar költőtől nem találtam halételt dicsérő szavakat. József Attilának is csak az jutott eszébe a halról, hogy “Én nem tudom mi fenyeget / az estek csipkés árnyain; / mint romló halról a legyek, / szétszállnak tőle álmaim”. Misztótfalusi Kis Miklós híres kolozsvári nyomdász 1695-ben publikált Szakáts mesterségnek könyvetskéje a Halból való Étkek cím alatt harmincötféle halétel receptjét közölte. Ebből azt vonhatnánk le, hogy a hal népszerű étel volt. Mai felmérések szerint viszont a magyar lakosság egyharmada egyáltalán nem szereti a halat.
“Hal-ál(l) a tányérban”– mondta gyermekkoromban viccelődve kedvenc Jenő nagybátyám. Utálta a halat, és abból akkor is sok volt, ha csak egyszer-kétszer ettünk egy évben. És ez nem volt egyedülálló. A magyar ember nem halevő. S azonnal ide kívánkozik a mintegy fél évszázaddal későbbi és tízezer kilométerrel odébb történt epizód: Katival a 90-es évek elején, még a szusi széleskörű elterjedése előtt Japánban jártunk és volt tanítványom, tokiói barátunk meghívott vacsorára. Felesége, Naoko nagyon ki akart tenni magáért és a legelegánsabb japán vacsorát készítette: “szasimit”, nyers halat, három-négy féle halból. Rizs se volt mellé. Bátorság kellett hozzá, de megettük. Azóta megszerettük.
Hát igen, halfogyasztás tekintetében – amint sok másban is – Magyarország és Japán rendkívül eltérnek egymástól. A statisztikák egészen ijesztőek erre vonatkozóan. Japánban egy évben egy ember átlagosan 32 kilogramm halat eszik. Magyarországon 1990 körül egészen kirívó módon, az egy főre jutó halfogyasztás mindössze 2 kilogramm volt, amit mára nagy erőbedobással 6 kilóra tornáztak fel, miközben az Európai Unió országaiban átlagosan 24 és világ átlagban 21 kiló halat eszik egy-egy ember egy évben. Meg kell jegyezni, hogy nemzetközi értelemben Japán sem világrekorder. Néhány kis szigetországban, mint Izland, a Maldives szigetek vagy Macau, 70-90 kiló halat eszik egy ember évente. A másik véglet Afganisztán, Etiópia vagy Mongolia és Kirgizia, részben tengertől elzárt országok, ahol mindössze 20-30 deka halat esznek egy évben.
Jól ismert, hogy a halászat – a vadászattal együtt – az egyik legősibb emberi tevékenység, nagy szerepet játszott az emberiség fejlődésében és – ami kevésbé köztudott – ma is meghatározza több népcsoport életét. Világviszonylatban, közvetve és közvetlenül, mintegy 500 millió ember megélhetését biztosítja. A halászati ipar állítja elő a világ népessége által fogyasztott fehérje mennyiségének egynegyedét. Kína, Japán és Oroszország halássza ki a világon kifogott mennyiségnek több mint egyharmadát. India, Indonézia, Kambodzsa és néhány afrikai ország, mint Tanzánia, Egyiptom és Kenya a legnagyobb édesvízi halász országok. Ki gondolná, hogy a halászat a modern korban egyre nagyobb jelentőséget nyert. Pedig világosan erre utal, hogy a 20. század elején körülbelül 5 millió tonna halat halásztak ki a világon, de a század végén már több mint 100 millió tonnát. Még alig ismert a mély-tengerek hatalmas, közvagyont képező halállománya, hiszen csupán a tengerpartok mentén mintegy 3 tengeri mérföld szélességü tengerszakasz tartozik az illető parti állam birtokába. Napjainkban mintegy 77 milliárd kilogramm halat fognak ki a szabad vizekből. Az egyik legnépszerűbb és keresett hal, az úgynevezett bluefin tuna állomány az ötven évvel ezelőttinek kevesebb mint egyharmadára csökkent. Bár pontos fogalmaink nincsenek, egyes becslések a tengerekben élő mintegy 18 ezer halfajtához tatozó halak számát a csillagászati 3,500,000,000,000-ra becsülik.
Magyarország nem tengeri ország de mióta csak emlékszem mindig megpróbálta népszerűsíteni a halevést. Gyerekkorom emlékei közé tartozik az a plakát, amin egy tehén állt, szeméből hatalmas könnycseppek gurultak le. A plakát szövege pedig úgy szólt, hogy “Mondja marha, miért oly bús?” S a válasz: “Mert olcsóbb a hal, mint a hús”. Legutóbb pedig 2017-től indult a “Kapj rá!” kampány, melynek során közel egymilliárd forint ráfordítással ismeretterjesztő brosurákat osztogattak és sok tucatnyi helyen felállított úgynevezett látványkonyhákon halat főztek, és több mint hatvanezer kóstolóadagot osztottak ki. Ez a kampány 2023 nyarán zárult. Nem is eredménytelenül, mert 20 százalékkal nőtt a halfogyasztás. Ezzel együtt is halat változatlanul főként húsvét és karácsony körül esznek a magyarok, s az éves halfogyasztás egyharmada az év végére esik. Ez régi vallási hagyományokra épül: a hal böjti étel volt, mert nem számított húsnak, s ma is alig van család, ahol karácsony este ne halászlét vagy rántott halat ennének.
Sokféle hal található Magyarországon: harcsa, angolna, süllő, csuka, sügér, fogas, de ennek ellenére a hal Magyarországon, közel változatlanul, ma is majdnem azonos a ponttyal, hiszen az évi haltermelés 80 százalékát a tógazdasági ponty adja. Ugyancsak gyermekkori élményeim közé tartozik a nagy ponty, amelyik a fürdőkádban úszott, mielőtt nagymamám agyon nem ütötte. Ez nem volt egyszerű művelet, mert a hal számtalanszor kiugrott a kezéből s a konyha kövén dobálta magát. Most tudtam meg, hogy a kiemelkedő amerikai építésznek, Frank Gehrynek egészen hasonló gyermekkori élménye volt a fürdőkádban lubickoló hal. Számára azonban ez maradandóbb hatással járt, mert merészen újító építészeti formái, melyben itt is gyakran gyönyörködhetünk, a kádban uszkáló hal vad mozgásait mintázza.
A ponty – pikkelyes vagy tükörponty – őshonos a Duna-medencében. de a 19. században nemesítéssel érte el mai formáját. Elél akár harminc évig is és rekordpéldányai 30 kilogrammra is felnőnek. A tenyésztett ponty azonban sajnos nem egyszer pocsolya ízű. Pocsolyát ugyan soha nem kóstoltam, de valahogy így képzelem el.
Magyarország azonban húsevő ország: maradtunk a disznónál és csirkénél, amely utobbiból 30 kilót eszik egy magyar ember, összesen évente átlagosan 71 kilógramm húst, s ez növekedésben van, hiszen a húsfogyasztás egyik évről a másikra is öt kilógammal nőtt. Igaz, ez messze elmarad a világrekordtól, hiszen az Egyesült Államokban, 124 kilót, Ausztráliában, Argentinban, Új Zélandon és Spanyolországban évi 100 kilogramm húst esznek az emberek.
Ide kívánkozik egy különleges élményem, jelentéktelen, de felejthetetlen epizód életemben: egy vörös neon-felirat, “Hungarian Seafood”, (Magyar tengeri ételek), amit egy sivatagi amerikai kisvárosban, Desert Hot Springs-ben láttam. Ez az akkor 15-20.000 lakosú, 1941-ben alapított város természetes hőforrásairól híres. Mintegy két tucanyi termálforrására szállodák települtek. Amikor vagy huszonöt évvel ezelőtt először néztünk be ebbe a dél-kaliforniai városkába, és hajtottunk végig a főutcán, akkor láttuk ezt a meglepő “magyar tengeri ételeket” hirdető neon-kiirást. Nem kell mondani, hogy felkeltette érdeklődésünket és bementünk ebédelni. A tulajdonos házaspár mintha egy kis dunántúli faluból lépett volna elő. Mariska néni, ahogy egymás között neveztük, amikor magyarul köszöntünk, azonnal nagy kirohanásba kezdett magyarul a “mai fiatalság” ellen. Ezek már nem dolgoznak, kesergett, fiára és főleg menyére utalva. Nem tengeri herkentyűket, hanem kelkáposzta főzeléket rendeltünk feltéttel. Valódi magyar vidéki ízek és hangulatok jellemezték a kis éttermet. Dél-Kaliforniában, a Joshua Tree sivatag mellett voltunk.
Nem marasztalok el senkit. Én is csak Amerikában lettem halevő, amire itt úgyszólván csábít a különleges halak nagy változata, a barramundi, branzino, chilei sea bass, black code, halibut, white fish, kalamari, tinta-hal (minta-hal), és akkor nem is említettem a fehér húsú polipot, a különböző rákokat a kicsiny shrimptől az egész tányért betöltő látványos páncélzatú pirosra főtt rákig. Ha ezt szegény Jenő nagybátyám megélhette volna…
A szerző Substack-blogbejegyzése 2024. május 25-én.
A szerkesztő megjegyzése plakátügyben
A szerző által említett plakát szövege tulajdonképpen az volt: „Mondja, marha, mért oly bús, olcsóbb a ponty, mint a hús”, és szerzőségét Karinthy Frigyesnek tulajdonították, aki rengeteg szellemes reklámszöveget költött. Mint azonban kiderült, Karinthy maga cáfolta ezt, erről egy érdekes cikkben a következőket olvashatjuk:
Mi a helyzet a bús marhával?
Ennyi felvezetés után már biztosan érdekel titeket a válasz a leadben feltett kérdésre. Kezdjük a marhás szlogennel, amiről több infó is van. Maga Karinthy – bár a fent idézett interjúban sok más munkát elismert – tagadta, hogy ő írta volna:
„Legeslegnagyobb sikerem egy reklámverssel volt, amelyet nem is én írtam. Amikor a pesti utcán és a csarnokokban megjelentek a ‘Mondja, marha, miért oly bús, olcsóbb a ponty, mint a hús’ szövegű plakátok, hetekig csilingelt eszeveszetten a lakásomon a telefon, cégek, vezérigazgatók könyörögtek, hogy vállalataik részére sürgősen szerkesszek hasonlóan szellemes reklámkölteményt. Hiába szabadkoztam, hogy ezt nem én írtam: nem hitték el. Más esetben is előfordult, hogy rám kenték bizonyos reklámszövegek szerzőségét. Persze, szerencsére mindig azokat, amik jól beváltak. Sajnos, magam ilyen ‘nagystílű’ szöveget sosem tudtam gyártani. Úgy látszik, ez a véletlen dolga.„ Az utca népe azonban e tagadás ellenére is őt sejtette a szlogen mögött (annál is inkább, mivel Karinthy szeretett játszadozni a vele interjú készítő újságírókkal), és ennek írótársai szerint megvolt a maga üzenete. Ahogy az az 1931-es nyugatos íróvita egy későbbi körében is elhangzott:
“Mindenki ismeri, mindenki megtanulta s mindenki megkérdi, hogy ugyan ki csinálta?… Karinthy? Nem tudom ki csinálta, de hogy Karinthyra fogják, ez azt mutatja, hogy a legnagyobb formai értéket tulajdonítják neki. Mivel Karinthyról mindenki tudja, hogy fiatalon néhány pompás reklámszöveget csinált, tehát ahol jó reklám van, ott azt mondják az emberek, hogy: – Ej, ez a Karinthy… Egy ilyen szöveg nem kompromittálja a szerzőt, mert műfajbeli értéke van.”
És a történetnek ezzel még nincs vége. Ugyanis a retró-hirdetést később felélesztették, kissé módosított formában.
Egy öt évvel ezelőtti cikk a kulturális eseményt így írja le: „Azt már megszokhattuk, hogy a retró hirdetések még a magasan pozícionált 21. századi ingerküszöbünket is elérik, és ez a plakát is tovább erősíti a szemöldökfelhúzó izmainkat. A búsuló szarvasmarha és a mellette sírdogáló sertés egy okból búsongnak: újra kapható a pontyhús. Ezt a tényt pedig nem más, mint egy diadalittas ponty közli velük, miközben a tehén meg a disznó könnye patakokban folyik, erős empátiát mutatva az öntelt ponty irányába. Nincs happy end.”
A ponty megevésre magát ajánlja vigyorogva, a tehén meg a röfi szomorúan nyugtázza, hogy nem őket eszik meg a ponty miatt. A furcsa logika emeli a plakát értékét! (Mint a viccben, amikor a giliszta büszkén mondja egy érdeklődőnek, hogy halászni mennek a gazdival…)
Utóbbi alkotás értékét emeli, hogy – hasonlóan némely konyhaművészeti alkotásokhoz – maradandónak bizonyult, sok gyűjtő kollekciójában feszít büszkén ma is.
