”Ezek a fák, / a fák, a fák. / … a napsugár felé, a tág / egekbe lustán nyújtózkodnak át / a fák”. Kosztolányi Dezső versének sorain átsüt a fák szeretete. József Attila sajnálja a kisírt szemű, magányos fákat: “Sárga levelük lefelé konyul, / törzsük vizes, ragyog. / Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul / s e fák magányosok”. Ady Endre a viharra asszociál: “S a fák és a záporos vihar / Nagy egyességét nézem, / Csókos csatáját bámulom. / Hogy kelleti magát a fa, / Hajlong erre-arra / S hogy bízza rá magát odadón / Mégiscsak a viharra”. Radnóti Miklós: “Felhőn vet ágyat már az alkonyat/s a fáradt fákra fátylas fény esőz. / Kibomló konttyal jő az édes ősz”. A fák úgyszólván minden költőt foglalkoztatnak.

Városi gyerek voltam, az aszfalt világában nőttem fel, hiszen az Akácfa utcában nem voltak akácfák, a Hársfa utcát nem szegélyezték hársfák, és a Dohány utcában is csak a trafikban volt dohány. Mindig szerettem azonban a fákat. Magyarországon a juharfát és hársfát, kőrist, nyárfát és tölgyfát. Úgyszólván baráti kapcsolat fűzött a fűzfához és az akácfához.

Amerikában azonban másféle fák vártak rám: a csodás kaliforniai fák, melyeknek csak töredékét ismertem meg, hiszen egy 2001-ben készült katalógus 6.300-ra becsüli a helyi növények számát, bár ezek közül csak huszonöt faj tekinthető őshonosnak.

Kaliforniáról van szó, a kedves olvasó nyilván már látja maga előtt a pálmafákat. Sokféle van belőlük, pigmeus datolyapálma, pindo, háromszög, törpe mediterrán pálma, karácsonyfa és mazari pálma, de jobb, ha nem sorolom, hiszen nem kevesebb, mint 2.600 fajta van belőlük. Van egy pálmafajta, pózna-pálmának is hívhatjuk, amely itt sok utcát szegélyez, vékony, rugalmas törzsével húsz-harminc méter magasra nő és fent kicsiny lombja van csak. Van, amelyik pálmafa tömzsi és nagy levelei vannak. A rengeteg közül azonban csak egyetlen őslakos, a szakállas legyező pálma, mely eredetileg patakok, források mellett nőtt tizenöt-húsz, de van olyan is amelyik harminc-negyven méter magasra. Egy Palm Springs melletti oázisban megcsodálhatjuk, milyenek voltak eredeti állapotukban.

Palm Springs dél-Kalifornia sivatagos területén fekszik. Itt ér össze két sivatag, a Mojave és a Colorado. A magas, Mojave sivatag egyik legjellegzetesebb növénye az úgynevezett Józsua-fa, mely 500-1800 méterrel a tengerszint felett, kedvezőtlen környezete ellenére akár ötszáz évet is elél. Nevét magasra tartott ágai alapján arról kapta, hogy amikor Mózes magasra tartotta karjait, a bibliai Józsua katonai győzelmeket aratott, , de ha leengedte karját, az ellenség diadalmaskodott. Sokszor jártunk a Joshua Tree Nemzeti Parkban, ahol a fák ebben a sajátos “erdőben” húsz-ötven méter távolságra nőnek egymástól.

Los Angelestől északra vagy 300 kilométerre találhatóak a föld leghatalmasabb fa-óriásai a sequoiák vagy óriás mamutfenyők. A 19. század második felében legtöbbjüket kiirtották, mert kis darabjukból akár egy házat is fel lehetett építeni. Magasabb fekvésű területeken száz méter magasra is megnőnek ezek az óriások, melyek mellett törpének érzi magát az ember. Turista attrakció az a példány, melynek hatalmas törzsén majd száz évvel ezelőtt akkora lyuk keletkezett, hogy egy autó is át tud menni rajta, de a fa ma is él.

A ferencesrendi szerzetesek, akik a 18. század végétől kezdve a kaliforniai hittérítő missziók Mexikótól San Franciscoig terjedő hálózatának építését irányították, a missziók udvarán legalább egy borsfát ültettek, hogy – az általunk ismert feketeborstól eltérő színű – fürtös vörös termésükkel ételeiket izesítsék. Igénytelen, örökzöld fa, ma már annyira elterjedt, hogy az útszéleken is megtalálható.

A Joshua-fa és a mamutfenyő a városon kívüli területeken nő. De Los Angeles maga is tele van csodálatos fákkal. Már kaliforniai első napjaimban megcsodáltam az egyetem területén is növő nagy fikusz fákat gyönyörű, föld feletti gyökérzetük miatt. Igen, nem tévedés, ezek nagyra nőtt rokonai a Magyarországon is jól ismert szobanövénynek, a fikusznak. Április vége és június között Los Angeles számos utcája liláskék, orgonaszínű virágba borul, ami csodálatos, azonban a dzsakaranda (jacaranda) fák millió virágja lehullva nyálkás-csúszóssá teszi az utcákat, amig el nem takarítják a maradványokat. A város egyik legszebb utcája a santa monicai tengerpartra kifutó San Vicente Boulevard. Két-két autós sávját középen füves, beültetett sáv választja el és középen egy korállfa sor fut végig február és május között még a levelek kibomlása előtt ontva paprikapiros virágait. S hogy az ősz és tél se legyen virágos fák nélkül, a brazil selyemfa szeptembertől bontja ki lilásrózsaszín virágait, mintha jól emlékezne, hogy ez az az idő, amikor a déli féltekén tavasz van. A fa törzsét erős, sürü tüskék borítják, és keményhéjú, gyümölcse, ha szétnyílik, gyapotszerű, fehér szösz bukkan elő belőle.

Eleinte egzotikus volt számomra a narancs- és citromfa is melyekből itt nemcsak hatalmas ültetvények illatoznak mindenfelé, de az útszéleken is gyökeret vertek. Különlegesen szorgalmas növények, hiszen kétszer egy évben hoznak termést, a leggazdagabbat karácsony környékén. Ahogy beérik az első termés már lassan újra virágzik a fa, és készül a második. Egy kis citromfa a kertünkben évente kétszeri termésével egész évre ellát bennünket citrommal.

Bár fákról beszélek, nem lehet nem említeni a kaktuszokat, melyeknek egyike-másika valójában fává növekszik. Ki sem kell lépnem házunkból, hiszen kertünkben és magában a házunkban is tízféle kaktusztő – néhányuk magasabb nálam – emlékeztet állandóan, hogy Kaliforniában vagyunk. És ha akaktuszfélék (szukkulensek) szélesebb családjáról beszélünk, melyekből mintegy tízezer fajta létezik, azokból is többfajta díszíti kertünket. Egyiküket népszerű – érdekes, de német – néven “schwarzkopfnak”, vagy hollandosan zwartkopnak, fekete fejnek nevezik mivel fekete levelei igen látványosak. Ha levágjuk őket és újra bedugjuk a földbe, újra növekedni kezdenek. A kaktusz igazi egyéniség. A Huntington parkban ötezer féle kaktusz között sétálhatunk. Van, amelyik olyan, mint egy ülőzsámoly (ha nem is ajanlatos leülni rá), s van, amelyik kétszer olyan magas, mint egy ember. Jártunk olyan kaktusz erdőben, ahol, ha túl közel kerültünk a kaktuszhoz, ránk ugrott belőle egy tüske. Nehéz viszonyokhoz szokott növény, hihetetlen életerővel. Elnyűhetetlen.

Dél-Kalifornia örökzöld. De azért tudjuk, hogy mikor van tél. A házunk melletti hatalmas platánfa és az a kevés utca, amelyben platánsort ültettek, minden évben, ahogy illik, lehullatja leveleit. Emlékeztet bennunket a négy évszakra és a közelgő télre, bár az itteni hőmérsékleten sokáig küszködik azzal, hogy megváljon leveleitől. Nem könnyen megy neki. Egy erősebb decemberi-januári szél azután megsegíti ahhoz, hogy téli külsejét mutassa, de a lombozat a már meglevő rügyekből pár héten belül újra visszaáll.

Mark Twain a Kaliforniába látogatók extázisáról ír az állandóan virágzó növényzet láttán. De az itt lakókra is hat az örökzöld környezet, a szakadatlan virágzás. Hozzájárul a sokszor eltúlzott és romantizált, de valamelyest mégis igaz kaliforniai attitüdhöz, a nyitott, új dolgokat ünneplő, független szellemiséghez.

A szerző blogbejegyzése 2025. okóber 4-én.