Ébresztő – ezzel fejeztem be múlt heti blog-írásomat, mert végetért egy nyolcévtizedes történelmi korszak Európa történelmében. Ez a mostani írás az USA Nemzetvédelmi Stratégiai Dokumentumának egyik témájával foglalkozik.
Európa a II. világháborút követő években hathatós amerikai anyagi támogatást élvezett, és a hidegháború éveiben az USA katonai ereje biztosította védelmét és függetlenségét a terjeszkedő Szovjetunió ellen. Erre módot adott, hogy Amerikának szüksége volt Európára a Szovjetunióval kibontakozott és háború kirobbanásával fenyegető szembenállása során. Európa és Amerika kölcsönös érdekeken alapuló szövetsége biztosította a világ stabilitását.
Trump másodszori elnökké választásával mindez megváltozott. Ő nem szövetségesének, hanem “potyautas” ellenségének tekinti Európát, az integrálódó Európai Uniót pedig erősödő vetélytársnak. Az új dokumentum egyértelműen leszögezi: Amerika nem hajlandó többé garantálni az európai biztonságot. Egyenesen felszólítja Európát, hogy maga teremtse meg önvédemét, és világossá teszi, hogy az USA nem védi többé Európát. Ebben a helyzetben Európa sorsdöntő elhatározások előtt áll, s hogy mit dönt, az nagy hatással lesz a jövőre.
Az USA helyét, prioritásait és szövetségeseit a stratégia az eddigiektől radikálisan különböző módon határozza meg. Nem beszél Amerika szerepéről a demokrácia megerősítésében a világon. Nem tekinti szövetségesnek Európát, sőt ellenségesen bírálja a volt európai szövetségeseket, és élesen kritizálja a megelőző amerikai kormányokat is. “Vezetőink – így a dokumentum – súlyosan elszámították Amerika hajlandóságát, hogy az örökkévalóságig viseljen globális terheket, melyeknek az amerikai nép nem látta összefüggését nemzeti érdekeivel. Túlbecsülték Amerika képességét, hogy párhuzamosan finanszírozzon egy hatalmas jóléti, szabályozásra építő, adminisztrativ államot, valamint egy masszív katonai, diplomáciai, hírszerzési és külföldi segélyezési apparátust. Súlyosan félrevezető és destruktív ideákat szőttek az úgynevezett ‘szabadkereskedelemről,’ mely megszűntette a középosztályt és az ipart, melytől az amerikai gazdasági és katonai felsőbbrendűség függ.”
Ez a kritika még inkább vonatkozik Európára, mely szerintük a hadikiadásokon megspórolt hatalmas pénzeket drága és szerintük nyilván felesleges jóléti intézményekre költötte. A korábbi stratégiai dokumentumok középpontjában a kínai és orosz kihívás szerepelt mint Amerika biztonságának és virágzásának veszélyeztetői. A most nyilvánosságra került huszonkilenc oldalas dokumentumban Kína neve először a 19. oldalon jelenik meg. A kínai kihívásról szó sem esik.
Európai szövetségeseit Trump az úgynevezett “hazafias” konzervatív, vagyis – amit ez alatt ért – jobboldali és szélső jobbodali nacionalista pártokban keresi. Mi több, Trump azért ápol barátságot jobboldali európai pártokkal, hogy megossza a kontinenst, s ezzel egyenesen gyengíteni akarja Európát. Az amerikai Johns Hopkins Egyetem professzora, Nathalie Tocci asszony fogalmazta: Trump “megosztja Európát, hogy uralhassa”.
A dokumentum nem említi, hogy Oroszország veszélyt jelenthet. Trump Európa-ellenes politikája nem más, mint az orosz politika kiegészítő másolata, közeledés az orosz politikához. Timothy D. Snyder orosz és Kelet-Európa szakértő arra a megdöbbentő tényre hívta fel a figyelmet, hogy az amerikai stratégiai terv nyelvezete is az orosz biztonsági dokumentumok nyelvezetére emlékeztet. Mindez napokkal azután történt, hogy Oroszország bejelentette, hogy, ha kell, kész hadat viselni Európa ellen.
Mint minden rossznak, ennek is megvan azonban a jó oldala. Európának végre rá kell ébrednie, hogy saját lábára kell állnia — amire minden lehetősége megvan. Az európai ébredés jelei egyértelműek. Mindeddig a védelmi teendők nem tartoztak a közös ügyek közé, hanem az egyes tagországok feladatai voltak. Most, először az Európai Unió történetében védelmi biztosi pozíciót létesítettek, vagyis a védelem végre közös üggyé válik. Számos tagország, mint Németország, egyenesen 50 százalékkal növelte meg védelmi erejét. Valójában azonban nem vágták még el az Amerikához kötő köldökzsinórt.
Európa potenciális lehetőségei igen nagyok, hiszen az öreg kontinens erős. A tizenhárom nyugat-európai ország egy főre jutó átlagjövedelme több mint 73 ezer dollár, alig marad le az amerikai szinttől, és több mint ötszörösen meghaladja az alig több, mint 14 ezer dolláros orosz jövedelmi szintet.
Oroszország állig fegyverben áll és katonai kiadásai 2025-ben kereken 50 milliárd dollárt tettek ki. Az Európai Unió jóval gazdagabb tagországai ugyanebben az évben 444 milliárd dollárt költöttek erre a célra. Két európai ország, Anglia és Franciaország atom-hatalom. Igaz, Oroszország 4.309 atomtöltettel rendelkezik, míg Anglia és Franciaország együtt is csak 515-tel. Mindez azonban viszonylag gyorsan megváltoztatható az európai atom-ütőképesség megnövelésével.
A légierők tekintetében az Amerikai Egyesült Államok rendelkezik a legerősebb, közel 15 ezer harci gépből álló légierővel. Ezt Oroszország 4,2 ezer egységből álló légiereje követi, mely a második helyen áll. Európa ebben a tekintetben alaposan lemaradt összesen mintegy kétezer egységből álló légierejével, mely nem is egységes, hanem a tagországok légierejére forgácsolódik szét. Az erők növelésének és egységesítésének szükséglete nyilvánvaló és most már sürgős is.
Európának minden lehetősége megvan arra, hogy ne támaszkodjon másra. A botrányos Fehér Házbeli Zelinsky-Trump-Vance találkozót követően, amely már sejtette a változó prioritásokat, az európai vezetők pillanatok alatt összehoztak egy találkozót, ahol feltétlen támogatásukról biztosították Ukrajnát (Magyarország nem vett részt ezen), majd a közös védelmet és hadügyet illeto határozatokat hoztak. A különbség azóta csak növekedett az orosz agressziót elítélő és Ukrajna oldalán álló Európa (minusz Magyarország) és a béketárgyalásokon az orosz érdekeket nyilvánvalóan előnyben részesítő USA között.
Egy nyolcévtizedes történelmi szakasz lezárult. A kritikus helyzetek gyakran kikovácsolják azokat a vezetőket, akikre ilyenkor szükség van. Ezek a mai vezetők közül is kiemelkedhetnek, de újak is támadhatnak. Vajon a német Von der Leyen vagy Friedrich Merz, a francia Emmanuel Macron, vagy az angol Keir Starmer emelkedik fel erre a szerepre, vagy egy olyan valaki, akinek a nevét ma még nem is ismerjük? Nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy radikális változásokra lesz szükség. Hogy ezeken kívül az új stratégia mit fog jelenteni az ukrajnai háború ügyében, illetve Európa USÁval és Oroszországgal való kapcsolatát illetően, az a jövő zenéje. Az Economist című folyóirat ezzel fejezi be az új stratégiáról szóló cikkét: “Aztán itt van a főnök… A dokumentum, melyet lehet, hogy nem is olvasott, nem megbízható indikátor arra, hogy ő mit fog csinálni. A remény azonban nem stratégia. Amerika barátai jobb, ha a legrosszabbra készülnek fel.”
A szerző blogbejegyzése 2025. december 20-án.