Hadd forduljak először a Kedves Olvasóhoz, és kérdezzem meg, hogy melyik országokat tartja a leggazdagabbnak Európában. Már hallom is a válaszokat: a háborúból és békéből egyaránt hasznot húzó Svájc, a modern társadalmi és gazdasági átalakulás és városiasodás úttörője, Hollandia, a volt középkori katonai nagyhatalomból semleges gazdasági hatalommá átalakult Svédország és a mindig talpra eső Németország. Jó válaszok, de nem maradéktalanul.
A kicsiny és gazdag államokat és városállamokat, mint Luxemburg, nem számítva, az európai országok közül a három, fej-fej-mellett kiemelkedő leggazdagabb ország ma Svájc, Írország és Norvégia. Ezek mindegyike majdnem kétszer olyan gazdag, mint Németország, Svédország, és a 19. századi világhatalom Anglia, és másfélszer gazdagabb, mint Hollandia. Mintegy tíz százalékkal az Amerikai Egyesült Államoknál is gazdagabbak. Ez különösen meglepő, ha meggondoljuk, hogy Írország 1919-ig Anglia belső gyarmata volt és Norvégia a 20. század elején még csak nagyjából a felét érte el az angol, holland vagy svájci gazdasági szintnek. Ugyancsak meglepő a mai gazdagság, ha felidézzük, hogy a 19. században a norvégok tömegesen menekültek a nyomor elől az amerikai kontinensre. Míg 2023-ban Norvégia lakossága – Magyarországnál közel négyszer akkora területén – kereken 5.5 millió főt tett ki, majdnem ugyanennyi, 5.2 millió norvég emigráns leszármazottja él az USA-ban és Kanadában.
A norvég történelem meglehetősen viharos volt. Az egyesült Norvég Királyság 872-ben jött létre, s a 10-11. századokban kereszténnyé vált, majd a 16. században a protestantizmus hódította meg. Az ország hosszú évszázadokon át német (Hansa Szövetség), dán és svéd uralom alatt állt vagy a Dán-Norvég királyság, vagy a Svédországgal megkötött perszonálunió, illetve a Kalmar Unió formájában. Norvégia volt a szegény skandináv rokon. Bár az ország mindkét világháborúban semleges maradt, 1940-ben a hitleri Németország megszállta.
A norvég történelem fordulatát az 1967-1969-ben felfedezett olajkincs hozta meg. Ez időtől Norvégia gyors ütemben indult el a felemelkedés útján. Ennek irodalmi megjelenéséről, Roy Jacobsen négykötetes munkája alapján, már írtam a Búcsú a tegnaptól – norvég módra címmel 2024-ben megjelent esszékötetemben (Örvények és sziklák között).
Nézzük azonban meg egy kicsit közelebbről mi is történt Norvégiában. Amerikai olaj-társaságok, a Phillips és mások uralták eleinte a norvég olajipart. Az amerikai cégek már 1962-ben geológiai kutatási engedélyeket kértek a norvég partoknál, de a norvég kormány bölcsen úgy döntött, hogy saját kézben tartja a kutatást. Az Északi Tenger felségjogát is rendezték az angolokkal mielőtt a nagy felfedezések és a kitermelés megindult volna. 1972 júniusában a Storting, a norvég parlament létrehozta az állami Statoil vállalatot és a szabályozás jogával felruházott Norvég Petroleum Intézetet, továbbá tíz meghatározó alapelvet rögzített, ami mindmáig az állami olajpolitika bázisa. Ennek leglényegesebb eleme az állami irányítás és ellenőrzés biztosítása volt. Amikor 1974-ben a világ talán legnagyobb olajkincsére bukkantak a norvég vizekben, a kitermelést norvég állami vállalat indította meg. 1987-ben az amerikai kézben lévő kutatást is norvég vállalat vette át. Az 1990-es évekre Oroszország után Norvégia vált Európa második legnagyobb földgáz-ellátójává.
A norvégok 2018-ban érdekes film-sorozatban – Lykkeland, Boldogság országa – örökítették meg az olaj felfedezésének és kitermelésének történetét. A filmbeli amerikai ügyvéd és iráni geológus hitetlenkedve fogadja a norvégok döntését, hogy ti. állami vállalatra bízzák az olajkincs kezelését. Nem tartanak a korrupciótól? “Az itt nem fordulhat elő” – válaszolja a főhősnő magabiztosan. Viszont így garantáltan az egész lakosság profitál a természeti kincsből.
A kormány által 1973-ban alapított állami Statoil, mai nevén Equinor vállalat végül a nagy beruházások után az 1980-as évektől már egyre növekvő állami jövedelmet hozott. Mára az olaj- és földgázexport a teljes norvég export 40 százalékát éri el és a nemzeti jövedelem egyötödét biztosítja. Ezt követően az addig meglévő ipar jelentős része leépült, megszűnt az országban. A lakosságra számítva Norvégia – a közel-kelettel – a világ legnagyobb földgáz- és olajtermelői közé tartozik, ami a világ hatodik legmagasabb egy főre jutó jövedelmi szintű országává emelte Norvégiát. Ehhez második legnagyobb iparágként a halászat és haltenyésztés járul, amelynek révén Norvégia a világ második legnagyobb hal-exportőr országává vált.
A gazdasági emelkedéssel párhuzamosan stabil és jól működő demokrácia bontakozott ki és jellemzi az országot, mely 1814-ben abszolút monarchiából alkotmányos monrachiává alakult, vagyis az uralkodó nem rendelkezik hatalommal. A különböző nemzetközi felmérő intézmények “teljes demokáciának,” vagy a világ legdemokratikusabb országának ítélik Norvégiát. Ennek részeként a háború után kiépült jóléti állam egészségi ellátást és ingyenes oktatást biztosít az egyetemet is beleértve a lakosságnak. Az úgynevezett “emberi fejlettségi index” (human development index), mely az élettartam hosszával méri az egészségi színtet, az iskolában töltött évek számával a tanultság mértékét és az életszínvonallal a jólét fokát, Norvégiában a legmagasabb a világon. A Transparency International pedig negyedikként rangsorolja az állami szektor korrupciómentes működése tekintetében.
Norvégiát szoros politikai szálak kötik Európához: tagja a NATO-nak, az Európa Tanácsnak, az Európai Szabadkereskedelmi Szövetségnek (EFTA). 1962-ben az ország csatlakozni akart az Európai Unióhoz is, de ezt a lakosság kicsiny többséggel leszavazta, s ez megismétlődött 1972-ben és 1994-ben is. Ennek ellenére szerződések kapcsolják az Európai Unióhoz, s Norvégia átvette az Unió törvényhozásának fontos elemeit, mint a Közös Biztonsági és Védelmi Politikát, csatlakozott a Schengen Megállapodáshoz és tizenkilenc más EU programhoz, ezzel mintegy az Európai Unió kültagjává vált és részévé az Unió piacának.
Hadd kapcsoljam végül ide a Norvégiával kapcsolatos személyes élményeimet. Tizenéves voltam, amikor télikabátom meglehetősen megkopott, és Édesanyám a szabóval kifordíttatta. Megújult kabátomat azzal adta oda nekem, hogy most már norvég kabátod van, fjordított. A ‘norvég’ kabátomat Hitler is elirigyelte, legalábbis nem tudom mással magyarázni, hogy amikor ebben érkeztem Dachauba – minden civil holmimmal együtt –, elvette és rabruhával cserélte fel. Az első norvég, akivel életemben találkoztam, egy rabtársam volt Dachauban. Soha nem felejtem el ezt a magas férfit, mert akkora szenzáció volt és annyira egyedülálló, hogy 1945 februárjában ő volt az egyetlen, akit – nyilván megegyezés alapján – hazaengedtek a táborból.
Helyi élményeimet azonban norvégiai utazasáink során szereztem. Az egyik legemlékezetesebb a zord éghajlattal kapcsolatos. Az ország déli és középső, tehát nem északi, sarkvidéki részein autóztunk, s olyan benyomásunk volt, mintha az utakat falak szegélyezték volna, mivel az út két oldalán az autónál magasabban állt a hó. Ja, és igen, hozzá kell tenni, hogy júniusban jártunk.
Két olyan emléket is felidéznék, melyek más oldalról világítják meg Norvégia sikeres felemelkedését. Az egyik emlékezetes benyomást az adta, hogy utazásunk során bárkihez is fordultunk, mint egyszer egy szemét-összeszedő munkáshoz, útbaigazítást kérve, mert eltévedtünk, mindenki jó angolsággal beszélt, értett és válaszolt. A másik emlékem a gazdag ország rendívül igénytelen életvitelére vonatkozik. A fővárost és néhány nagyvárost kivéve a vidéken, ha vacsorázni akartunk, ugyancsak igyekeznünk kellett mert a vendéglők hat órakor (!) bezártak. Mivel általában nem szállodákban, hanem B&B-t hirdető magánházaknál szálltunk meg, mindig beszélgettünk a háziakkal. Az egyik asszony, miközben a reggelit szolgálta fel, elmagyarázta hogy ők mindannyian mindig ugyanezt a reggelit ették életükben: egy szelet kenyéren egyetlen szelet barna sajt hétköznapokon és egy szelet szalámi és egy-egy szelet norvég sárga sajt vasár- és ünnepnapokon.
“Norge er rikt”, vagyis Norvégia gazdag, sőt Európa egyik leggazdagabb országa – mégis puritán maradt.
A szerző blogbejegyzése 2024. szeptember 27-én.
