A cím alapján az olvasó először valószínűleg a nagy középkori “parasztlázadásokra” asszociál. A magyar 1514-re, esetleg az 1356-58 közötti francia Jacquerie-re, a Wat Tyler vezette angliai “Great Rising”-ra 1381-ben és a huszita háborúkra 1419 és 1434 között. Európát a XIV.-XV. századokban tizenöt nagy parasztháború dúlta. Ezeket a lázadásokat mintegy betetőzte az 1336 and 1525 közötti hatvan, háborúba torkolló német parasztmegmozdulás. Aztán 1773-75 között a Jemelján Pugacsov vezette nagy orosz parasztfelkelés, majd az 1846-os galíciai és az 1907. évi román parasztháború az európai történelem utolsó parasztfelkeléseit jelentette. Marc Bloch francia történész annak idején joggal állapította meg, hogy a parasztmegmozdulások a mezőgazdasági társadalmakban ugyanúgy hozzátartoztak a rendszerhez, mint a munkássztrájkok az ipari társadalmakhoz.
A történelem ezen fejezete azonban lezárult. Már csak maradványait láthatjuk, legföképpen Afrikában, ahol néhány országban úgyszólván középkori viszonyokat tükröz a lakosság 70-86 százalékos agrár foglalkozása. Hat latin-amerikai ország is fél évszázaddal ezelőtti állapotot idéz a lakosság egynegyedének-egyharmadának mezőgazdasági munkájával. Ázsiában ma is több mint 2 milliárd ember él a mezőgazdaságból. Ez a kontinens állítja elő a világ agrártermelésének több mint egyharmadát. De Kína a világ lakosságának 37 százalékával, ám a világ művelhető földterületének csak 7 százalékával rendelkezik, így agrárimportra fog szorulni.
A világ legnagyobb részén a mezőgazdasági társadalmak kora már mögöttünk van. Ennek világos bizonyítéka, hogy a fejlett vagy akárcsak közepesen fejlett világban is az agrárnépesség eltűnőben van. A XX. század közepén a magyar felnőtt lakosság közel fele még a mezőgazdaságban dolgozott, 2001-ben viszont a mezőgazdaságban teljes munkaidőben foglalkoztatottak aránya az alkalmazásban állók mindössze 7,2 százalékát tette ki. Ennek oka természetesen a gépesítés. Hasonlóképpen Oroszország mindig paraszti ország volt, de ma csak a lakosság 9 százaléka dolgozik ott is a mezőgazdaságban.
Az EU tagállamaiban az 1960-as években még 23 százalék volt a mezőgazdaságban alkalmazottak aránya, ma ez az arány 10 százalék alá esett, annak ellenére, hogy az Unióhoz 2004 és 2013 között csatlakozó közep-európai és balkáni országok többségében még jelentős volt az agrárszektor. Miközben a Föld lakossága folyamatosan növekszik – a mai 8 milliárdról 2057-re várhatóan 10 milliárdra –, addig a mezőgazdasági lakosság gyorsan csökken. Japánban egyenesen évente 7 százalékkal; Közép-Európában és a Balkánon évente 2 százalék körül. Még a gazdaságilag lemaradó, Magyarország jövedelmi szintjének csak kereken a felét elérő Törökországban is 3,5 millió ember hagyta el a mezőgazdaságot, és a művelt földterület 3 millió hektárral csökkent a XXI. század első két évtizedében.
Napjainkban azonban mégis mintha ismét feléledt volna az agrártársadalmakra oly jellemző paraszti lázadások kora. A mezőgazdasággal foglalkozó lakosság egyre inkább meg akarja védeni magát. Német, francia, lengyel és spanyol farmerek foglalják el az utakat, zárják el a közlekedést traktoraik felvonultatásával. Hollandiában két évvel ezelőtt indult a lázadás.
A mai paraszti megmozdulásoknak esetenként helyi, nemzeti okai vannak, de legfőbb közös vonásuk a Brüsszel elleni lázadás, mivel az Európai Unió erőteljes környezetvédő politikája és bevezetett szabadkereskedelmi gyakorlata nem kis terhet rakott az agrárnépesség vállára. Az EU 1973-ban bevezetett környezetvédelmi programja a gazdasági fejlődéssel és a jólétre törekvéssel egyenrangú tényezőként tekintett a környezetvédelemre. Ezzel addig nem létező intézkedésekre és kiadásokra kényszerítette a mezőgazdaságban dolgozókat. Igy például megkövetelte a környezet- és légszennyezés radikális csökkentését, és betiltotta a káros vegyszerek használatát. A szabadkereskedelmi gyakorlat a tagországok között és a szabadkereskedelmi megállapodás az Egyesült Államokkal és negyven-ötven más országgal megkettőzte az Unió külkereskedelmét, ami jelentős versenyt nyitott meg, alkalmazkodásra kényszerítve az agrártermelőket. Ezt azután betetőzte Ukrajna támogatása a putyini agresszió ellen, melynek keretében Ukrajna szabad utat nyert az európai piacra – felmérhetetlen hátrányokat okozva az Unió mezőgazdasági népessége számára.
Az ukrajnai háború nyomán tett intézkedések Európa legnagyobb, több mint 41 millió hektáros mezőgazdaságának termékeit, az olcsó ukrán agrár termékek tömegét zúdítják Európára. Az ukrán művelt földterület egymaga több mint egy-negyede az Európai Unió 27 tagországa 157 millió hektár művelt földterületének, mégpedig a rendkívül termékeny feketeföld (csernozjom) zónában.
2014-ben, az első orosz agresszió és a Krím-félsziget elfoglalása után az Európai Unió társulási szerződést kötött Ukrajnával. Ez időtől Ukrajna legfőbb piaca – 40 százalékos részesedéssel – Európa lett, azon belül legnagyobb mértékben Lengyelország és Németország. 2013 és 2021 között az ukrán exportban 27 százalékról 41-re ugrott az agrártermékek részaránya. Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia és Bulgária 2023 márciusában közös levélben fordult az EU vezetéséhez, kérve a “példátlanul növekvő ukrán export“ negatív hatásainak kompenzálását.
A háború idején az EU-ba irányuló ukrán agrárexport megkétszereződött, legnagyobb mértékben a gabona, olajosmagvak és állati termékek, és számos tagország esetében az ukrán import elérte az illető ország agrártermelésének 15-25 (!) százalékát is. Az Unió 10 millió euró kompenzációt fizetett Romániának, ami töredéke volt az elszenvedett kárnak. A magyar agrárképviseletek 2023 februárjában tették közzé tiltakozásukat: Brüsszel döntése “kritikus helyzetet” teremtett a magyar mezőgazdaság számára.
Az európai farmerek lázadtak az Unió politikája ellen, autógumikat égettek Brüsszelben, trágyát szórtak az Unió épületei elé. Visszatértek középkori elődeik útjára. 2008 után bontakozott igazán ki az 1993-ban alapított, nyolcvan országra kiterjedő és 250 millió parasztot tömörítő La Via Campesina (Paraszti út) mozgalom, mely deklarálta az “élelmiszer szuverenitás” elvét. Ez a népek jogát jelenti az egészséges és kulturálisan adekvát, ökológiailag fenntartható módszerekkel termelt élelmiszerhez, valamint ahhoz, hogy maguk határozzák meg mezőgazdasági termelési rendszereiket. (Érthető, hogy amikor Orbán Viktor Brüsszelben járt, tüntető látogatást tett az utakat elzáró parasztlázadóknál.)
Az Európai Unió régi és talán legsikeresebb programja a Közös Agrárpolitika (Common Agricultural Policy, CAP), mely az Unió költségvetésének 31 százalékát, 55 milliárd eurót költ évente a mezőgazdasági szektor támogatására. Az olvasóban felmerülhet, hogy vajon az Unió közös agrárpolitikája mennyire oldja meg az agrárnépesség problémáit. Egyrészt a támogatás a megművelt terület nagyságán alapul, s ennek következtében a gazdaságok 20 százaléka, azaz a nagy agrárgazdaságok nyerték el a támogatás 80 százalékát, a kisebb farmok kisebb összegeket kaptak. A hatalmas összegek sokat segítettek, de ellentmondásos hatásaik is voltak, s 2005 és 2020 között a farmok száma ezért 37 százalékkal csökkent. Végülis a támogatás ellenére világosan látható az agrárnépesség fokozatos, de gyors csökkenése, valamint az, hogy kevesebb agrárfoglalkoztatottnak kell az elegendő mennyiségű élelmiszer alapanyagot előállítania.
A különböző régiók élelmiszerigényének zömét lehetőleg azon a területen kell megtermelni, ahonnan a lakossághoz abszolút biztonságosan el lehet juttatni. Ez tehát nem függhet politikai döntésektől vagy más, pl. a nagy távolságokból eredő tényezőktől – ebben az értelemben alapvető stratégiai érdek. A lakosságnak ennie kell, az alapvető élelem nem lehet kiszolgáltatva az időjáráson kívül más véletlen tényezőknek. Vagyis az Európai Uniónak olyan mértékben kell szubvencionálnia a mezőgazdaságot, hogy ez az érdek ne sérüljön. A termelők – farmerek, parasztok – pedig ugyan egyre kevesebben, de megpróbálnak nyomást gyakorolni, a szubvenciókat emelni. Lázadnak, hogy elérjék a céljukat.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. július 17-én.