Stefan Zweig Búcsú a tegnaptól: Egy európai emlékezései (Die Welt von Gestern: Erinnerungen eines Europäers) című memoár-regénye vitathatatlan remekmű, búcsú a náci hatalomátvétel előtti életétől, búcsú Európától, búcsú a “biztonság arany korától”. Megrendítő olvasmány, amit Ausztria elhagyása után már 1934-ben kezdett írni, s amelynek első változata már New Yorkban készen volt 1941-ben, de melyet végül is Brazíliában fejezett csak be. A könyv kéziratát Zweig egy nappal öngyilkosságuk előtt küldte el a kiadónak, hogy 1942-ben, még abban az évben jelenjen meg, amikor feleségével együtt öngyilkosok lettek. Másnap, 1942 február 23-án a házukban találták meg holttestüket. Búcsút vettek életük egész tegnapjától. Zweig hatvanegy éves volt.
Elgondolkodom Zweig történetén, s megvallom, nehezen értem meg. Kétségtelen, hogy a két világháború között a világ egyik legsikeresebb írója volt. Távozása Ausztriából, sőt Európából 1934-ben, ötvenhárom évesen, majd néhány angliai és amerikai év után letelepedése a gyökeresen más világot képviselő Brazíliában olyan lehetett, mint amikor egy javakorabeli fát kiemelnek helyéről és máshova ültetnek át, sőt többször is átültetnek. Szakadtak a gyökerek. Ezen feltehetően az sem változtatott, hogy új életfeltételei között és színterén is sikeres volt, végül is élete legnagyobb művét ott fejezte be. Becsülte, értékelte is a befogadó Braziliát, hiszen könyvet is írt róla Brazilia, a jövő országa (Brasilien, Ein Land der Zukunft) címmel. Azt írta róla, hogy “paradicsom” mely alpesi tájaival “lefordította az ausztriait egy trópusi nyelvre”.
Zweig számára Amerika, ahova Angliából átvándorolt, nemcsak idegen volt hanem “az európai kultúra másik lerombolója”, míg Brazilia afrikai, portugál, német, olasz, szír és japán bevándorlóival a ”különböző etnikumok teljes harmóniában történő együttélését biztosítja”.
Ezt azonban mégsem volt képes elfogadni. Stefan Zweig nem tudta elviselni, hogy az ő Bécséből, mint írta, “provinciális német város lett,” hogy Schiller, Goethe és Rilke nyelvéből a nácik nyelve lett. Nem tudta elviselni az érzést, hogy “be vagyok zárva egy nyelvbe, amit nem használhatok”.
Mégis nehezen értem meg Zweig öngyilkos reakcióját. Elkerülhetetlenül saját történetem és tapasztalatom tolul elő. Félre ne értsenek Kedves Olvasóim, nem magamat hasonlítom Zweighez, csak párhuzamos történeteinket vetem egybe. Ő ötvenhárom éves volt, én hatvan, amikor tengerentúli idegenbe települtünk. Ő sikeresen folytatta ugyanazt, amit addig csinált, s ez velem hasonlóan történt. Ő ugyanúgy németül írt, mint addig, nekem át kellett térnem a tanításban és írásban is egy új nyelvre, az angolra. Boldognak kellett lennie, hogy maga mögött hagyta a náci-fasisztoid Ausztriát, amint én is örültem, hogy elvághatom a köldökzsinórt az autokratikusra forduló, nacionalista, majd szélső nacionalista rezsim uralma alá kerülő Magyarországtól.
Stefan Zweig öngyilkossága előtt írott rövid búcsúlevelében írta: “Kimerültem a hazátlan vándorlások hosszú éveiben. Nincs jelenünk és nincs jövőnk… Hatvanévesen mindent újrakezdeni különleges erőt követel, és az én erőm kimerült a sok éves hazátlan vándorlásban. Ezért jobbnak tartom befejezni életemet melyben szeméyes szabadságom volt legdrágább személyes tulajdonom… Kívánom barátaimnak, hogy megéljék a hajnalt e hosszu éjszaka után, amit én türelmetlen vagyok kivárni… Úgy határoztunk, hogy szerelmünk által összekötve nem hagyjuk el egymást”. Kegyetlen elhatározás volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy felesége, Lotte mindössze harmincnégy éves volt.
Elgondolkodom Zweig történetén, és nem nagyon értem. Megvallom, jólesett olvasni Thomas Mann megjegyzését, amikor azt mondta 1952-ben: “Bevallom, küszködtem [Zweig] cselekedetének megértésével, amit úgy fogtam fel, mint dezertálást az emigráns sorsból s ezért diadalt a német uralkodó elit számára”. Igaz, Mann hozzátette, hogy később megértette az elkeseredett tettet, mivel felfogta mily mélyen gyökerezett Zweig Ausztria kulturális talajában, s egész léte erre a kapcsolatra alapozódott. “Nem lehet hibáztatni, hogy nem akart élni egy olyan világban mely telve volt gyűlölettel, brutális félelemmel és ellenséges elszigeteltséggel”.
Elgondolkodom Stefan Zweig történetén. Megvallom, nem igazán értem. De hát minden ember egy külön kis világ. Reagálásaink is különbözőek. Harmincnegyedik éve élek Amerikában. Soha nem akartam elbúcsúzni a velem, bennem élő tegnapoktól. Már kilencvennégy évesen is inkább csak a holnaptól veszek lassan búcsút.
A szerző blogbejegyzése 2024. április 13-án.
