Természetesen a nőkről lesz szó.
Ők hordozzák a legnagyobb terhet: dolgoznak a munkahelyeken, vezetik a háztartást, szülik és gondozzák a gyermekeket. Erősek, több mint öt évvel tovább élnek, mint a férfiak: napjainkban a világ női lakosságának átlagos élettartama 76,2 év, a férfiaké 70,6 év. Egészen 1964-ig több nő élt a világon, mint férfi. Az országok jelentős részében ma is ez a helyzet. Ez azonban világ-méretekben megváltozott, mert a két legnépesebb országban, Kínában és Indiában túlsúlyba került a férfilakosság. Végül is 2024-ben 4,08 milliárd férfi (50,24 százalék) és 4,04 milliárd nő (49,76 százalék) tette ki a világ népességét. Az emberiség történelmének túlnyomó részében a nők másodrendű állampolgárnak számítottak. Nem volt egyenlő joguk és helyzetük a férfi uralta társadalmakban. Természetesen voltak kivételek, hiszen már időszámítás előtt 1508–1458 között az antik Egyiptomban női faraó (Hatshepsut) uralkodott. Az időszámítás utáni VII. században női császár (Wu Zetian) vezette Kínát. A XVI. századi Anglia kiemelkedő uralkodója I. Erzsébet királynő volt, s a XVIII. század ugyancsak kiemelkedő orosz cárnője Nagy Katalin.
A nők azonban sokáig ki voltak rekesztve a politikából. Politikai szerepvállalásuk viszonylag új keletű. Ennek kapcsán mindenekelőtt a női választójog kérdéséről kell szólni. Érdekes, hogy a választás jogából való kirekesztésnek milyen hosszú története van. Ezt láthattuk az antik Görögország és Róma esetében, s hasonlóan a legkorábbi, már a XVIII. században kialakuló demokráciákban is. Amikor Angliában 1832-ben kiszélesítették a választópolgárok körét, a nőket még mindig kihagyták. A XX. század elejéig mindössze maroknyi országban, Új-Zélandon, Ausztráliában, Finnországban, Norvégiában és Svédországban nyerték el a nők a választás jogát. Az I. világháború után azonban nagy előrehaladás történt e téren, mivel további 28 országban adták meg a szavazati jogot a nőknek. Európa hat országa mellett Dél-Afrikában, Brazíliában, Törökországban és a Fülöp-szigeteken is. Eleinte ez csak a helyi választásokra vonatkozott, de hamar kiterjedt a nemzeti választásokra is. Napjainkban a női választójog általánossá vált a világban.
Miközben harc folyt a nők szavazati jogának elnyeréséért, már a világ nem egy országában jelentős női vezetők vették át a kormányrudat. A modern, XX. századi világban első helyen említhető közöttük az 1960-ban, meggyilkolt férje után megválasztott Sirimavo Bandaranaike miniszterelnöknő Srí Lankán (Ceylon), aki 1960–65, majd 1970–77 között vezette országát. Ugyanezen években, 1966-ban választották pártja vezetőjének, majd miniszterelnöknek Indiában Indira Gandhit, akit ezt követően kétszer is újraválasztottak (majd 1984-ben meggyilkoltak). Izrael állam máig legkiemelkedőbb vezetője az 1969-ben miniszterelnökké választott Golda Meir volt. Végül a híresen legkeményebb „férfi” politikus, a „vaslady”-nek becézett Margaret Thatcher volt 1979-től Anglia első női miniszterelnöke tizenegy éven át. Ebbe a sorba illeszkedik Angela Merkel is, aki 2005-től Németország első női kancellárja lett, és 2017-ben negyedik kancellári turnusát kezdte meg. Őket azonban kivételnek tekinthetjük, hiszen 2024 nyarán is elmondható, hogy a világ 200 országa közül 113-ban még soha nem volt női vezető, és ma is a világ mindössze 26 országát vezeti nő. Ehhez még hozzátehetjük, hogy miniszteri pozíciókban is zömében férfiak ülnek, csak kevesebb mint egynegyedük nő. Hét országban – Magyarország ezek egyike – egyáltalán nincs női kormány-tag, és 141 országban a kormánytagoknak csak kevesebb mint egyharmada nő. 1946 óta napjainkig, vagyis közel nyolc évtizeden át a világon csupán Svájc és Finnország választott öt, illetve négy alkalommal női kormány- vagy államfőt, s további nyolc ország háromszor. Az összes többi országban, ha egyáltalán, akkor ez kivétel maradt.
Most azonban lehet, hogy az USA is női elnököt választ a demokrata jelölt, Kamala Harris személyében. És ez a mostani választási harc felvillant egy érdekes előnyt, amivel egy női jelölt rendelkezik. Társadalmi-kulturális szokások következtében, úgy látszik, nehezebb támadni őket. Még Donald Trump is mintha zavarban lenne, mert eddig – sportkifejezéssel élve – nem talált fogást rajta. (Pedig Trump igazán híres arról, hogy még egy áruház női öltözőfülkéjében is talál fogást egy vadidegen nőn – jó pár millió dollár büntetést fizetett érte.) Zavarában antiszemitának nyilvánítja Harrist, miközben zsidó férje és fogadott gyerekei vannak. Ostobán kijelenti, hogy „át fognak nézni rajta a kinézése miatt”, és bár jamaikai fekete apja van, még azt is megkérdőjelezi, hogy vajon színes bőrű-e. Nem könnyű a nőkkel.
A női munkavállalás napjainkra felzárkózóban van a férfiakéhoz. Ahhoz képest, hogy a nők mennyivel később vállalhattak munkát, napjainkra a nők több mint fele (52-53 százaléka) dolgozik valamilyen állásban. Részvételüket világméretekben az rontja le, hogy a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában még ma is jóval alacsonyabb a női munkavállalók száma, mint a világ más részein. Meglepően érdekes, hogy a világ legszegényebb országai mellett éppen a világ leggazdagabb országaiban a legtöbb a női munkavállaló. A Szahara alatti Afrika országaiban a nők több mint 60 százaléka, Kelet-Ázsiában 59 százaléka, Észak-Amerikában 56, Európában 52 százaléka dolgozik valamilyen munkahelyen. Dél-Ázsiában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten azonban csak 28, illetve 19 százalékuk. A női munkavállalók átlagos száma természetesen most is alacsonyabb a férfi munkavállalókéhoz képest (78 százalék). 1980 óta, közel negyed század során azonban a különbség egyharmadról egynegyedre csökkent.
Káprázatos a nők térhódítása a tudományos kutatás terén. Az USA-ban és Nyugat-Európában a kutatók 40-44 százaléka nő, az EU tagországaiban átlagosan 40 százalék. Kiemelkedő, 50 százalék feletti az arányuk Litvániában, Lettországban, Bulgáriában, Portugáliában és Dániában. Brazíliában 49 százalék, vagyis felzárkózóban vannak a férfiakhoz. Ez azonban még korántsem általános a világban: Mexikóban és Chilében csak 38, Magyarországon pedig még a 26 százalékot sem éri el az arányuk, és világméretben alig több mint 33 százalék. Ez ennek ellenére azért káprázatos, mert a tanulás lehetősége a leányok számára sokáig zárva volt. Molière 1672-ben A tudós nők című komédiájában még csúfolta a „tudománytól megittasult” harcias nőket, akik az esztétika, grammatika és klasszika-filológia lázában égtek, s számukra a jó házasság vagy jó ebéd alantas passziónak tűnt. A tanulás azonban a XIX. században valóban kezdett megnyílni a leányok előtt. Szerbiában 1822-ben léphettek be az általános iskolákba. Az USA-ban 1826-ban nyílt meg az első leány-középiskola. Svájcban 1908-ban, Angliában 1910-ben találkozhattunk az első professzornőkkel. Japánban 1912-ben nyerte el a PhD-fokozatot az első nő. Az USA-ban 1980-ig kellett várni, hogy az egyetemisták között egyenlő arányban szerepeljenek nők. Már 65 nő nyerte el a Nobel-díjat.
Egy vizsgálat azt mutatta, hogy a világon ma a kutatók egyharmada „tudós nő”. Finnországban a legmagasabb az arányuk, de Szaúd-Arábiában csak 2 százalék. Az úgynevezett „üvegplafon”, amely a nők felemelkedésének útjait lezárta, töredezőben van. Mintha beigazolódott volna Margaret Thatcher észrevétele: „Ha azt akarod, hogy kimondjanak valamit, kérdezz egy férfit, ha azt akarod, hogy csináljanak valamit, fordulj egy nőhöz.”
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 32. számának Publicisztika rovatában 2024. augusztus 9-n.
