Gyermekkori élményeim között fontos helye van a budapesti Városligetben működő Angol Parkban – amit 1950-ben Budapesti Vidám Parknak kereszteltek át – tett látogatásaimnak. Egyik első emlékem a körhinta volt. Későbbi élményeim inkább a dodzsemhez és a hullámvasúthoz kapcsolódnak, ez utóbbi torokszorító izgalmához, amikor a szerelvény a magasból, ahova felkapaszkodott, hihetetlen sebességgel zúdult alá.

Nos, most ez jutott eszembe Anglia hullámvasútra emlékeztető pályafutására figyelve. 2022-ben megjelent esszékötetemben (Az Óperenciás-tengeren innen és túl, Noran Libro Kiadó) már írtam Angliáról és a Brexitről, de azóta ismét eltelt néhány év, s érdemes visszatérni arra, történt-e érdemi változás.

Hadd kezdjem az angol sajtóban megjelent apró hírrel, ami megütötte a szememet: Daniel Křetínský cseh milliárdos 3,57 milliárd fontért megvette az angol postát! Jó kis változás, hiszen korábban a posta állami tulajdonban volt, majd privatizálták, és most külföldi kézbe kerül. A Telegraph másik kis híre nem kevésbé meglepő: egy család a magasabb, 130 ezer fontos állás helyett inkább a 99 ezer fontos állást választotta, mert az adó fura játékai folytán így többet keres.

De hogyan is állunk Anglia hullámvasútra emlékeztető történelmi útjával? A szigetország a XVII. század vége felé kezdett felkapaszkodni a magasba, s otthonává vált az első ipari forradalomnak. Ez globális gazdasági, politikai és katonai világhatalommá emelte az országot. Anglia 1870 és 1914 között Európa leggazdagabbja volt, nemzetközileg is csak Ausztrália és Új-Zéland előzte meg. Anglia hírhedt „gun­boat diplomacy”-ja révén, haditengerészetének fenyegetésével érvényesítette akaratát, előnytelen koncessziókra kényszerítve a gyengébb államokat. Erősebb tengeri hadiflottát tartott fenn, mint az utána következő három legerősebb tengeri hatalom együttesen. Anglia a XIX. század utolsó harmadáig gazdagabb volt még, mint az USA, és 70 százalékkal haladta meg Francia- és Németországot. Az erős centrumra alapozva mindezen kiépült a világtörténelem leghatalmasabb birodalma: 1913 és 1920 között a Föld területének kereken egynegyedén; a Birodalom lakossága, 412 millió ember ugyancsak megközelítette a világ lakosságának egynegyedét. Az angol birodalom a XIX. században senkivel nem kötött tartós szövetséget, a „splendid isolation”, a csodás elszigetelődés tudata uralta az angol fejeket.

Innen elindult a lassú leszakadás. Igaz, 1950-ben még mindig nagyobb volt az egy főre jutó termelése, mint az Európai Unió hat nyugat-európai alapító országának átlaga. Bár az USA és Európa is szerette volna, ha Anglia az Európai Unió létrehozásának motorja és vezetője lenne, Anglia azonban elutasította a csatlakozást az unióhoz. Később már meggondolta magát, és szeretett volna csatlakozni, ám De Gaulle kétszer is elutasította. Csakhogy közben az angol hullámvasút sebesen elindult lefelé: 1970-re már majd minden nyugat-európai ország mögött lemaradt.

1973-ban Anglia is csatlakozhatott az unióhoz. Az „egy a huszonnyolc között”-szerepet azonban az angolok csak nehezen tudták lenyelni. Megemészteni soha. A régi nagyságból, vezető világhatalmi pozícióból ugyanis egyetlen elem még megmaradt Angliában: a nagyhatalmi helyzetből eredő felsőbbrendűségi tudat. Így azután a tory kormány 2016 nyarán népszavazásra bocsátotta a kérdést: maradjon-e az ország az unióban. A nagy fontosságú kérdés csak a lakosság 72 százalékát érdekelte. Ennyien mentek el szavazni, és a szavazók 52 százaléka, vagyis a szavazásra jogosultak nem sokkal több mint egyharmada a kilépés mellett voksolt. Anglia 2020 januárjában kilépett az unióból.

A történelmi váltás vezető jelszava a „Global Britain”, a globális vezető szerepét visszanyerő Anglia volt. Ezt célozta az unió elhagyása. Csakhogy helyette újabb elszigetelődés következett be. Mégpedig a legkevésbé sem „splendid”, csodás, hanem a hanyatlás lehangoló borúját kifejező. Ennek egyik szomorú jele, hogy a gazdaság termelékenységének növekedése, amely korábban a leggyorsabb volt, most a leglassúbb lett a G7 országaié – Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, Anglia és az Egyesült Államok – között. Anglia egy főre jutó átlagjövedelme végül is ma Nyugat-Európa tucatnyi országa együttes egy főre jutó átlagjövedelmének még a 70 százalékát sem éri el. 2022-ben a világ 26 országa már gazdagabb. Euró­pán belül négy országnak kétszer akkora egy főre jutó jövedelme van, és ezek között találjuk – mekkora grimasza a történelemnek! – Írországot, Anglia volt belső gyarmatát is. Írország, Svájc és Norvégia 2024-ben kétszer olyan gazdag volt, mint Anglia, vagyis, amint az Atlantic magazin joggal írhatta: Nyugat-Európa egyik legszegényebb országává csúszott le.

Mindez Angliát napjainkra sajátos lelki-politikai válságba sodorta. Ez abban a meglepő tényben is megmutatkozik, hogy a klasszikus bevándorlóországban, bár bevándorlók Afrikából és Ázsiából most is jócskán – 2012 és 2021 között 7,4 millióan – érkeznek, a kivándorlás is tömegjelenséggé vált. Az előbb jelzett években 5,2 millióan hagyták el a szigetországot, s közöttük a tartósan kivándorló britek száma is meghaladta az 1,5 millió főt. Már lassan nem kizárt – megfordítva a régi mondást a „lengyel vízszerelőről Angliában” –, hogy Lengyelországban megjelenjen a „British plumber”, az angol vízvezeték-szerelő. A középkorban Skócia, Észak-Írország és Wales beolvasztásával fokozatosan kiépített Nagy-Britannia a széthullás veszélyével került szembe Skócia és Észak-Írország esetleges kilépésével és önállóvá válásának lehetőségével. Érdemes idézni, ami a Világgazdasági Fórumon hangzott el: az első ipari forradalom idején a brit textilipar forradalma nyomán Anglia öltöztette a világot. Ezzel szemben „[a] brit közösség sajnos hamar érezni fogja, hogy eladták a császár új ruháját, Nagy-Britannia védtelenné tette gazdaságát, társadalmát és demokráciáját. Korunkban, amikor a világgazdaságot számtalan kihívás éri, a Brexit meztelenre vetkőztette Angliát a világgal szemben.”

Ma az angol sajtó már új fogalmat vezetett be: „Bregret”, amit Brexbánatnak fordíthatunk. Amit csak néhány éve a lakosság enyhe többsége támogatott, ma a tapasztalt keserű következmények nyomán a túlnyomó többség megbánt. Egy közvélemény-kutatás szerint ma csak a lakosság 20 százaléka tartja jónak a kilépést, míg 70 százaléka elhibázottnak ítéli. A fiatal generáció, a 18–24 évesek körében még elsöprőbb ez az arány, 79 százalék szavazna a visszalépés mellett. Anglia a Brexit nyomán sebesen csúszik lefelé az európai hullámvasúton. Vajon végig­ért-e már a lejtőn, és megáll-e a viszonylagos hanyatlás? Vagy anélkül, hogy földrajzi helye változna, Anglia kicsúszik Nyugat-Európából?